A Hogyan léptem ki az Opus Deiből című dokumentumfilmben tizenhárom nő beszél arról, hogy milyen pszichológiai, vallási és gazdasági visszaélések elszenvedője volt a katolikus egyházhoz köthető szervezetben. A 2024-es spanyol alkotás szakértőket, pszichológusokat is megszólaltat, és bár számos információval szolgál a sokak által rejtélyesnek tartott vallási szervezetről, nagy hibája, hogy a másik oldal képviselőit, vallásos embereket egyáltalán nem szólaltat meg, ezáltal bizonyos szempontból teljesen egyoldalúvá válik. Az alkotók szerint az Opus Dei nem kívánta kommentálni a filmben elhangzottakat, a produkcióban semmilyen formában nem akart részt venni, mégis hivatalos közleményben reagált.
Az Opus Dei olyan vallási szervezet, katolikus lelkiségi mozgalom, amelyet egy spanyol pap, Josemaría Escrivá de Balaguer alapított Madridban, 1928. október 2-án. A szervezetet a római katolikus egyház 1951-ben ismerte el, 1982 óta személyi prelatúraként (a katolikus egyház belső joga – kánonjog – szerinti jogi személy) működik, központja pedig Rómában található.
A szervezet meghirdetett célja a tagjai, követői részére a keresztény szellemiség, a katolicizmus erősítése saját hivatásbeli munkával, a családi és a társadalmi életben végzett szerepvállalással. A szervezet egyik fő célja a Krisztussal való találkozás a mindennapi életen keresztül. 1992-ben II. János Pál pápa boldoggá avatta a szervezet alapítóját, 2002-ben pedig a szentté avatása is megtörtént a Szent Péter-bazilikában.
Az HBO Maxen látható sorozatban tizenhárom olyan nő mesél az Opus Deiben átélt élményeiről, akik hosszú éveken át voltak a vallási szervezet tagjai, de végül a mentális egészségük megőrzése érdekében kiléptek, és úgy érezték, meg kell szólalniuk.
Ki kell derülnie annak, amit tettek
– mondja a dokumentumfilm-sorozat egy pontján az egyik megszólaló.
Az alkotás szereplői egyöntetűen állítják, hogy fiatalkorukban manipuláció révén szervezték be őket az Opus Deibe, a lelkigyakorlatokon, a különböző terepmunkákon nyomást gyakoroltak rájuk a szervezet idősebb tagjai.
A megszólalók elmondják, hogy később kérdésessé vált számukra, mennyire önként kérték felvételüket az Opus Deibe. A belépés után pedig érzelmi elhanyagolást tapasztaltak azok részéről, akik korábban mellettük álltak és egyengették útjukat a szervezetben. A dokumentumfilmben elhangzó beszámolók szerint csak 18 éven felül válhattak a szervezet teljes jogú tagjaivá, de már a kezdetekben követniük kellett a szigorú szabályokat.
A filmben szereplő nők szerint az Opus Dei szinte megállás nélkül dolgoztatta őket, kimerültségüket pedig az önsanyargatás gyakorlatával tetézte. Vezeklőövet és ostort is használniuk kellett. A vezeklőövet napi két órában, az ostort pedig hetente egyszer kellett használniuk. De eközben, amennyire csak lehetett, elszakították őket a családjuktól és a világtól. Például a családnak szánt leveleket különböző iránymutatások szerint kellett átírniuk, a női tagok nem nézhettek televíziót, de azt is kontroll alatt tartották, hogy milyen könyveket olvashatnak. Családjaikkal folytatott telefonbeszélgetéseiket lehallgatták. Az egyik megszólaló szerint még a Biblia olvasását is megtiltották neki. Nem járhattak moziba, koncertekre, színházba és focimeccsekre.
A dokumentumfilm szereplői egybehangzóan állítják, hogy
a szervezeten belül nem köthettek szoros baráti kapcsolatokat, a szervezetben végzett munkájukért pedig nem kaptak fizetést.
Többük életében az okostelefon megjelenése hozott áttörést abban a tekintetben, hogy újra ráláthattak a világban zajló folyamatokra. A sorozatban egyenként elmesélik, milyen – a szervezetben megélt események hatására fellépő – mentális zavarok, pszichológiai problémák vezettek oda, hogy végül kiléptek az Opus Deiből. A dokumentumfilmben elhangzik, hogy Ferenc pápa miként csökkentette az Opus Dei személyi prelatúra autonómiáját és tekintélyét, az egyházfő hogyan közelítette a szervezet státuszát a nyilvános egyházi egyesületekéhez.
Az Opus Dei reagált a dokumentumfilmben elhangzottakra. Szerintük semmi sem áll távolabb a szándékaiktól, mint hogy kárt okozzanak másoknak, különösen azoknak, akik a szervezethez tartoznak vagy tartoztak, és akikkel gyakran családi vagy baráti kötelékek kötik össze őket.
Azokban az esetekben, amikor mégis kárt okoztunk, azt mélységesen sajnáljuk. Sok esetben a korábbi tagok kritikája intézményi reflexióra késztetett minket, ami javulást és változásokat eredményezett a munkánkban, és személyesen kértünk bocsánatot. Reméljük, hogy ugyanezt meg tudjuk tenni azokban a helyzetekben is, ahol ez még nem volt lehetséges
– közölte az Opus Dei. Szerintük a dokumentumfilm nem tükrözi a valóságot, mert elfogultan ábrázolja munkájukat, és olyan szervezetként mutatja be őket, amelyet a másoknak való ártás rosszindulatú szándéka vezérel. „Ez az ábrázolás hamis és teljesen ellentétes az alapító tanításaival, ahogyan azt emberek ezreinek életében láthatjuk, akik az Opus Deiben tapasztalták vagy tapasztalják meg a beteljesedést és a személyes növekedést, és megtalálták Istent a hétköznapi életükben” – tették hozzá. Az Opus Dei a közleményben kategorikusan tagadja az emberkereskedelem vádját, hogy manipuláltak, megaláztak volna bárkit.
Bár érthető, hogy az elszakadás bármely folyamata, különösen, ha a személyes elkötelezettséget mélyen megélték, fájdalmat és szenvedést okozhat, ma az Opus Deiből kilépők többsége támogatással, a kapcsolatok megszakítása nélkül teszi ezt. Sőt, sokakat közülük továbbra is inspirál az Opus Dei üzenete, és részt vesznek a keresztény nevelési tevékenységekben
– írja a szervezet, hozzátéve, hogy a jó szándék, amellyel cselekedeteiket irányítani akarják, nem mentesíti őket a hibáktól, és ezt a javulás vágyával elismerik. A meghallgatás és a tanulás folyamatának részeként a gyógyulás és a megoldás protokolljait hozták létre a negatív tapasztalatok befogadására és kezelésére, a megbocsátás kérésére és adott esetben a jóvátételre.