Simon-Mazula Tibor remek festő. Erről bárki meggyőződhet, ha ellátogat a héten a Pintér Galériába. Persze akkor tökéletes az élmény, ha beszélgetünk a békéscsabai születésű képzőművésszel, aki San Franciscóban találta meg igazán önmagát, ám néhány éve a hazájában próbál próféta lenni.
„Festés közben ösztöneimre hagyatkozom. A spontán alkotás számomra menedék, ami nemcsak megvéd a külvilágtól, de össze is köt vele. Megnyugszom, amikor az ecset finoman érinti a vásznat, és csak a képre koncentrálok. Ha az anyag fröccsen, a kés karcol, akkor a festés eleven. A világ szorongatását az expresszív festés technikájával akarom megtörni. A vásznon néhol csonthamuval és márványporral kevert vastag olajfesték repedezik, mint a szikes talaj. Máshol a felület csupasz, mintha vihar söpört volna végig a képen.”
Simon-Mazula Tibor ezt önmagáról mondja, a művészetéről, de ha elmerülünk a békéscsabai születésű festőművész alkotásaiban, magunktól is hasonló gondolatok fogalmazódnak meg a fejünkben. Főleg, ha eltöltünk egy órát Budapesten, a Pintér Galériában, ahol február 12-én nyílt meg a művész kiállítása. Mi tárlatvezetés keretében nyerhettünk bepillantást egy különleges életút és művészi hitvallás rejtelmeibe.
Az eltelt csaknem két évben többször is elhatároztam, hogy felkeresem a Nyóckerben, egészen pontosan a Német utcai Nyolcésfél Inspirációs Övezet és Alkotótérben, ahol a műterme van. Nem egyszer összefutottunk, többnyire drMáriás valamelyik vernisszázsán, de a látogatás egyelőre elmaradt. Most azonban, hogy kétszer is megnéztem a kiállítást a Pintér Galériában, csak napok kérdése a régóta halogatott vizit.
A mostani tárlat az utóbbi tíz év alkotásait öleli fel, persze nem az összeset, csak a legjavát. Simon-Mazula festményeit látva Sam Taylor-Johnson kultuszfilmje, A szürke ötven árnyalata jut az eszembe. Simon-Mazula a szürkének nem ötven, hanem annál sokkal több árnyalatával dolgozik, olyan színeket kever ki csonthamuból, szénből, timsóból, olajból, meg még az ördög tudja, milyen anyagból, hogy ha az ember meglát egy képet, arról egy kilométerről meg tudja állapítani, hogy azt Simon-Mazula festette.
No meg még valamiből: a modellből. Valamennyi képének, leszámítva a csendéleteket, felesége, Diana a múzsája. Ők ketten másfél évtizede elválaszthatatlanok, és elnézve az éjfekete hajú hölgyet, de még inkább beszélgetve vele, tökéletesen megértjük, miért foglal el annyira központi helyet Diana a festő életében.
Ha már filmes párhuzam: a mostani kiállításnak Ébredések (Awakenings) a címe, és persze hogy bevillan az azonos című 1991-es filmdráma, Robert De Niróval és Robin Williamsszel. Mintha évtizedekkel ezelőtt hibernált alakok és formák kelnének életre Simon-Mazula képein.
Amelyek közül az első három egy forró vizes fürdőkádban üldögélő nőt ábrázol, különös felülnézetben, ami egyébként, mármint a szemszög, úgy általában is jellemző a művész megközelítésére. Ezek pontosan tíz éve készültek, Tibor kék korszakában (nem csak Picassónak volt ilyen), méghozzá San Franciscóban. San Franciscóban? Igen, ott!
A kétezres években két évig Dubajban dolgoztam, art director voltam – mondja mindezt olyan magától értetődő természetességgel, mintha azt közölné, hogy a sarki pékségben volt pultos. –Találkoztam sejk Mohameddel is, az államnak és cégeknek is dolgoztunk, például a Limewaternek, a legnagyobb ásványvíz-forgalmazónak, kreatív munkákat végeztünk. És közben festettem. Onnan jelentkeztem San Franciscóba mesterképzésre, festő szakra, fel is vettek. Hét évig éltünk kint a feleségemmel, rendkívül tanulságos és hasznos hét év volt.
Simon-Mazula és felesége két bőrönddel és háromszáz dollárral állított be San Franciscóba, ösztöndíj nélkül. De megvetették a lábukat. 2008 és 2010 között dolgoztak Dubajban, majd hazaugrottak összecsomagolni Békéscsabára, és 2010-ben irány Frisco! Ahol nem voltak se rokonok, se támogatók, se barátok, magukra voltak utalva.
Motivációs esszében fogalmazta meg a vágyait, hogy miért akar ott tanulni, továbbá rajzokat, festményeket, animációs klipeket is kiküldött. Kertészmérnöknek tanult, majd Szegeden rajz-matematika szakon végzett.
Dubajban rádöbbentem, milyen is az extrémitások világa. Voltak kiállításaim, majd San Franciscóban három és fél év alatt végeztem el az egyetemet, az Academy of Art Universityt. A diplomamunka-kiállításom nagyon sikeres lett, így még ráhúztunk három és fél évet, kint maradtunk 2017-ig. Jól éreztem magam, ez az én közegem, roppant támogató, ebben kicsit elüt az itthonitól. Albérletben laktunk, aztán 2012-ben jött az a brutális áremelkedés, amikor megduplázódtak a tarifák. Akkor majdnem utcára kerültünk, szerencsére egy művészetkedvelő házaspár még a régi áron kiadta a földszinti lakását.
San Franciscóban úgy éltek Tiborék, mint Marci Hevesen, festményeit szépen vásárolták. Ott az angol csak a harmadik nyelv a kínai és a spanyol után, cseppet sem érezték idegennek magukat. Meglehet, még most is ott élnének, de a szülők már nagyon idősek voltak, muszáj volt hazajönni. Másfelől meg borzasztó drága lett Észak-Kalifornia, így 2017-ben hazatértek.
„Eleinte két-három évre terveztünk itthon, de aztán beütött a Covid-járvány, itthon ragadtunk– mondja. – Hogy örökre, azt nem tudom, mert továbbra is vonz a nagyvilág. Nyáron lesz egy kiállításom Szöulban, aztán meglátjuk...”
Tibor igazi reneszánsz ember. Például dobolni is tud, egykor számos underground együttessel fellépett Európa megannyi országában Boszniától Barcelonáig, Prágától Párizsig. Rövidfilmjeit és animációs filmjeit Vancouvertől Tel Avivig a fél világban levetítették. Ja, és a nyolcvanas években még élsportoló is volt vívóként...
De Falk Miksa utcai kiállítását elnézve a festészet az ő igazi világa.
(Borítókép: Simon-Mazula Tibor festő kiállítása 2025. február 21-én. Fotó: Mult Roland / Index)