„A mai világban sokan arc nélkül kommentelnek, nyilvánítanak véleményt. Mondhatsz bármit, rád támadnak, szétszednek. Ha mindent megosztanék a maganéletemről, akkor pedig nem maradna titkom” – mondja Tenki Réka, amikor arról kérdezem, miért kérte tőlem még a találkozásunk előtt, hogyha lehet, ne beszéljünk közéleti témákról, illetve magánéleti kérdéseket se feszegessünk közös reggelink alkalmával. 

A Jászai Mari-díjas színésznő reggeli edzése után, láthatóan feldobott hangulatban, energikusan érkezik a nagytarcsai kávézóba, egy csésze fekete helyett zöld teát kér, ami köztudottan hidratál, segíti az emésztést, miközben rengeteg antioxidánst is tartalmaz. Választásából hamar nyilvánvalóvá válik számomra, hogyha a színésznőn múlik, meglehetősen puritán, egyszerű és mégis nagyszerű brunchban lesz részünk, a prosecco szóba se jöhet, de a nagy dózisú koffeint is száműzzük a napból pár órára. Alkalmazkodom, klasszikus limonádét rendelek.

– Közéletről azért ne beszélgessünk, mert támadási felület?

– Abszolút támadási felület, nem is értek hozzá, nem is hiszek senkinek!

– Nem hisz senkinek?

– Innen nem tudom eldönteni, hogy kinek van igaza.

Bevallom, én sem ragaszkodom a közéleti témákhoz, kár lenne elrontani vele (az étvágyunkat) a fenségesnek, táplálónak, kifejezetten kellemesnek ígérkező reggelit; magánéletének bensőséges pillanataira sem vagyok kíváncsi, sokkal jobban érdekel, hogy miben látja a Futni mentem című film irgalmatlan, minden rendszerváltás utáni rekordot megdöntő sikerét.

De mielőtt még erről kérdezhetném, ő baconos tükörtojást rendel a hobbitotthonokat idéző reggeliző pultjából, bölcsen, mellé – egészségére is gondolva – salátát is választ, én meg álmacsó módon beérem a zöldségmentes változattal, de a duplaszalonnás változatig már nem merészkedem. Vesszen a koleszterin!

Szabálykövető és precíz

Tenki Réka szerint nincs egzakt válasz arra, miért lett ennyire sikeres a Futni mentem, de úgy látja, hogy a produkció szereplőivel könnyedén azonosulhatnak a nézők, miközben remekül szórakozhatnak a vígjátékon.

Úgy véli, hogy a mozifilm népszerűségéhez hozzájárult a rendező, Herendi Gábor professzionalizmusa, valamint a színészek közötti kémia. A színésznő az egyik főszereplőt, Dorinát, a munkamániás jogászt alakítja a közönségfilmben, korábbi nyilatkozatai, interjúi alapján úgy tűnhet (nekem legalábbis úgy tűnt), hogy nem is áll tőle olyan távol a produkció legszigorúbb karaktere.

„Nem fogom elsunnyogni a kérdést. De nem vagyok karrierista, inkább maximalista. Mániás sem, inkább szabálykövető és precíz, ha valamit elvállalok, akkor a végletekig kidolgozom, éppen ezért hátrányba kerülhet sok minden az életemben, amikor a munkáról van szó. De mióta családom van, megpróbálom megtalálni a munka és magánélet egyensúlyát. Lavírozok a kettő között, nagyon nehéz, mind a mai napig csak kísérletezem. Igen, nagyon sok hasonlóság van a karakter és köztem, de az egyensúly megtalálása érdekében számos olyan munka van, amit már nem tudok elvállalni. Nekem két kisgyerekem van, ők a legfontosabbak” – mondja Tenki Réka, akinek még a zöld teája is mértani pontossággal gőzölög ebben a reménykeltő, dopamin- és szerotoninfakasztó, késő téli napsütésben.

– Szereti a világot, amiben élünk?

– Nem.

– Sejtettem, hogy ezt fogja mondani.

– Miért?

– A korábbi nyilatkozatai alapján. Például, amikor arról beszélt, hogy mit lát az Örkény Színházból kilépve. A Madách téren bulizó részeg fiatalok viselkedését ostorozta, drogosokról, a bűzről és a mocsokról beszélt. Mást is észrevehetne, amikor kilép a színház ajtaján. Nem?

– Amire utal, azt nem veszem észre Pesten. Nem tudom megszokni a nagyvárost, a rengeteg embert, az állatiasan felgyorsult világot. Ez nem az én közegem.

Tenki Réka szerint nehéz világunk naposabb oldalát látni, ha (megtörtént esetről van szó) az ember autóját levizelik délután háromkor, amikor pedig szót emel ellene, meg akarják verni. A 4-es, 6-os villamosra már fel sem száll, mióta petárdát dobtak a lába elé, inkább a metróvonalakat választja vagy sétál. Aki pedig nap mint nap használja a tömegközlekedést, egyetértő hallgatással tudja nyugtázni szavait, vagy arra gondol, hogy holnap is fel kell szállnia rá, és túl nagyot kortyol a limonádéjából.

Elkerülni a sérülést

A baconös tükörtojások érkezésével valamivel étvágygerjesztőbb témák felé terelem a beszélgetést, ezért magunk mögött hagyjuk a Madách tér félmeztelenül rohangáló félőrültjeit. Kedélyesen bruncholunk, csak a közösségi média árnyai nehezítik el az ízletes, könnyed falatokat. Nem lep meg különösebben, hogy mennyire egyetértünk a kérdésben. Ha nem lenne elengedhetetlenül szükséges a munkánkhoz, akkor már rég letöröltük volna magunkat a híres-neves platformokról. Tenki Réka a gyermekeit félti a legjobban a közösségi média káros hatásaitól. Tudjuk, hogy milyen ártalmasak lehetnek (nem csak) a fiatalok testképére, általuk hogyan nyithatunk a világ felé, miközben mégis elválaszt minket, az embereket egymástól.

Innen, a reggeli végeztével, nem is túl kacskaringós út vezet a kérdéshez, mennyire megosztott ma a színházi világ, hogyan érzi magát egy híres és közkedvelt színész a honi filmes szakmában, ma. Valóban felhúzták-e azokat a bizonyos falakat, amiről oly sokan beszélnek.

Nem szeretnék sérülni abban, hogy szembeállítják az államilag támogatott és a független filmeket. Miért nem csak azt nézzük, hogy valami jó, vagy sem? Egyetlen célom van, jó filmeket készíteni, de eladni nem fogom magam miattuk. Középen próbálok lavírozni, miközben a szakma szélsőségesen megosztottá vált az utóbbi időben

– fogalmaz Tenki Réka, hozzátéve, hogy a jelenlegi helyzetben, anyagi szempontból, nem látja biztosítottnak Magyarország egyik legnívósabb társulatának, az Örkény István Színháznak a jövőjét.

A végtelen szabadság

A debreceni gyökerekkel bíró színésznő a színházi világban cseperedett fel, emiatt is világosan látja, milyen változások mentek végbe ebben a szférában. Úgy véli, hogy korábban eseménynek, ünnepnek számított a színházba járás, a közönség megadta a módját, de ma már nem ez a természetes. Maguk a színházak is számos korábbi, tradíciónak számító szabállyal leszámoltak. A nézők pedig akkor is hozzászólnak az előadáshoz, amikor nem ildomos, ezáltal sérül a színészek, alkotók iránti tisztelet.

Szerinte nemcsak világunk, a szuperprodukciók, a millió vágással készülő filmek, hanem a teátrumi történések is felgyorsultak. Tenki Réka ellentart a rohanó világnak, tudatosan lassít, és amellett érvel beszélgetésünk egy pontján, hogy mennyire fontos lenne a művészeink anyagi megbecsültsége, a megfelelő bánásmód egy olyan pici, mégis hihetetlenül értékes filmes és színházi piacon, mint a magyar. Nem hagyhatjuk, hogy alkotóink az elfogadhatatlan bánásmód miatt elveszítsék a lelkesedésüket.

– Ön igazából konzervatív.

– Nagyon, sajnos.

– Miért sajnos? Nem szereti a felgyorsult világot, a közösségi médiában zajló folyamatokat, a változó színházi világot, emiatt gondolom, hogy ön bizonyos értelemben konzervatív szemléletű.

– Egyszerűen csak nem tudok ezzel a rohanással lépést tartani.

– Más a belső ideje?

– Nem tudok rácsatlakozni, pedig próbáltam. De a színpadot pont azért szeretem, mert ott mindent el lehet engedni. A szabadságért rengeteget kell dolgozni. Azt hiszem, a színpadon végtelenül szabad és rugalmas vagyok. Remélem, hogy a rugalmasságom a mai napig megmaradt.

Apropó szabadság. Az SZFE-n Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában tanulta a színészmesterséget. Egyetemi éveire úgy emlékszik, mint élete egyik legszebb időszakára, ekkor kinyílt a világ számára.

„Tizenhét évesen felvételiztem, először jöttem fel Pestre, egy Zsótér-előadást néztem, akkor még egy szót se értettem belőle, annyi maradt meg, hogy valaki cigánykerekezett” – mondja, hozzátéve, hogy a szíve majdnem kiesett a helyéről a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltásának, a hallgatók tiltakozásának idején. Személyes veszteségnek élte meg, arra gondolt, hogy nem tudja majd megmutatni az esetlegesen szintén a színészi pályát választó gyerekeinek azt az egyetemet, amelynek oly sok mindent köszönhet, a kollégiumot, ahol négy évig élt.

Már üres az asztalunk, a múltidézés ellenére sem dönt le minket a nosztalgia, ezért még arról kérdezem, hogy maradt-e bármilyen rossz élménye. „Nem, gyönyörű volt. Adja isten, hogy akik most járnak oda, jó osztályokba kerüljenek” – mondja, amikor kilépünk az apró kávézó ajtaján a verőfényes napsütésbe, abban a hiszemben, hogy lesz szabadság, rugalmasság, jön a tavasz.

A sorozat első vendége Kemény István József Attila-díjas költő volt, a cikket ide kattintva olvashatja el.

A sorozat második vendége pedig Nagy Feró Kossuth-díjas előadó volt, a riportot itt olvashatja el. 

(Borítókép: Kolumbán Kitti / Index)