Talán túlzás azt mondani, hogy már most megvan 2025 legerőteljesebb tárlata, de kevesebbet sem állíthatnánk jó szájízzel az után, hogy részt vettünk a Godot Kortárs Művészeti Intézet új tárlatának megnyitóján. A Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet életművének második felére fókuszáló tárlat hatásos, immerzív, sodró. A műveket a lehető legegyszerűbben tárták a vendégek elé, hogy az alkotások maguk érvényesüljenek bárminemű körítés nélkül. Az ötlet tökéletesen működik.
Budapesten akkora embertömeg gyűlt össze a Godot-ban a február 28-i megnyitón, hogy egyes termekben egy tűt sem lehetett volna úgy leejteni, hogy valakinek a lábába ne álljon. Megvallom, fura gyerek vagyok, hiszen engem kimondottan zavar a tömeg, annak ellenére is, hogy meg sem tudom számolni, hány fesztiválon, koncerten voltam életemben. Ott a zene felülírja a tömeg nyomását, de sosem gondoltam volna, hogy erre egy festészeti kiállítás is képes. Pedig igen.
Ha Szüts és Vojnich nevével hirdetnek meg egy tárlatot, akkor van egy pozitív előítélet bennem: az alkotásokban nem fogok csalódni. Legyenek is bármilyenek a kiállítás körülményei,
a művek úgy visznek magukkal, hogy ha akarnék, sem tudnék ellenkezni.
Most is ez történt. Már a bejárat előtt állva idegi ellenállás futott végig rajtam, ahogy a hatalmas tömeg zsivaja falakkal, ajtókkal, ízléssel és jóakarattal nem törődve szakadt ránk, viszont amint beharcoltuk magunkat az első térbe, mintha egyedül maradtam volna. Körülöttem senki és semmi más, csak a képek.
Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet alkotásai olyan dolgokra képesek, amikre csupán nagyon kevés művész munkái. Egyszerű helyzeteket, pillanatokat, tereket tudnak barátságossá, közelivé tenni, finoman fájó nosztalgiával leönteni, máskor gusztustalanul taszító, zsigeri ellenállást szító élménnyé formázni. Szocialista bunkerből bolyhos falú szobát, kopott autóútból végtelenbe nyújtózkodó sztrádát teremtenek.
Az első termekben sziluettek, érzések és felismerések uralkodnak. Vékony mezsgyén járnak a képek, ahol még felismerhető, miről mintázták őket, de ha egy picivel többet vonnak el belőlük, már csak az alkotók tudnák, mi is van a vásznon. Ha kevesebbet vonnak el, csupán tompult reprezentációk.
Ha a felismerhető és a felismerhetetlen közt létezik aranymetszés, akkor azt itt érti meg az ember.
Ahogy teremről teremre haladunk, egyre kategorikusabbak az alkotások. Már másfajta megvalósításokon van a hangsúly. Az anyag értelmezését fordítják ki, vagy a teret játsszák el. Pedig amit csinálnak, az nem játék, legfeljebb annyira, amikor Bach vagy Chopin „játszott” hangszerén. Különböző stílusirányok jelennek meg, de mindet kérlelhetetlenül forgatják saját felfogásukba.
Valahogy ez az, ami megfoghatóságot ad a mai, folyton változó környezetben annak, amire azt mondják, hogy művészet, alkotás. Szól a festőről, a képet figyelő közönségről, a világ változásairól, de nem feltétlen közlési akarattal, inkább intuícióval egy olyan szűrőn át, ami nélkül csak halmaz lenne, befogadhatatlan formák. Ez a szűrő a művész, ezért szereti és igényli az ember a művészetet, mert a világot valaki megszűri neki egy olyan formára, amelynek révén nézőként, hallgatóként, elszenvedőként is több lesz, ez pedig a mostani kiállításra halmozottan igaz.
Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet a metafizikus festői hagyomány képviselője. A Godot Intézetben bemutatott tárlat a 60-as, 70-es évek óta aktív festő házaspár életművének második felvonására fókuszál, az alkotások a 90-es évektől indulnak. Bár kettejük művészi megközelítése eltér, több közös pont is akad, aminek hála tökéletes szinkronban lehet festményeiket együtt kiállítani. Hittek a művészetek egymásra gyakorolt, pozitív kölcsönhatásában, így gyakran dolgoztak együtt írókkal, költőkkel, zenészekkel.
Az élménybővítő megközelítés a mostani megnyitót is átjárta, ugyanis összművészeti eseménnyé vált az est.
A legnagyobb térben zongorát és mikrofonokat állítottak fel a szervezők, majd miután a közönségnek adtak némi időt, hogy bebarangolják a csarnokokat, Presser Gábor ült a hangszer mögé. Egy dalrészletet adott elő, majd az éneket hátrahagyva, finom billentyűütésekkel kísérte Parti Nagy Lajos gondolatait, aki egyszerre szólaltatta meg a művészetek közti kölcsönhatásokat, a festők gondolatait, saját érzéseit, a tárlat miliőjét.
Vojnichtól sok éve egy interjúban azt kérdezte Váradi Júlia, hogy mi történik a fejében, amikor fest. »Semmiféle tudatos cél nem mozgat munka közben« – felelte Vojnich. »Egy-egy kép létrejötte hosszú folyamat, amiben kevés a racionális elem. Amikor a vászon előtt állok, nem tudom előre pontosan, hogy mi felé megyek. Egyet tudok csak: hogy ha találok valamit, egy számomra érdekes fotót, egy kapualjat vagy bármit, ami fölkelti az érdeklődésemet, akkor abból elindulok. Hogy pontosan merre, milyen irányba? Azt nem tudom megmondani«
– idézte Parti Nagy Lajos a festőművészt.
És nem így van mindennél, mindennél, ami művészet? Ha a zongora előtt ülve vagy az üres papírra meredve elindul az alkotó, tiszta mű-e az, ahol eleve tudvalevő a cél? Megállítható, hogy az intuíció felülírja az első gondolatot, egyáltalán meg szabad állítani? Vagy az már hazugsággá lesz? Ezt általános érvényűen megfejteni tán senki sem hivatott, de jóleső keserűség belegondolni.
A megnyitón újra és újra egymást váltották a gondolatok, zenei pillanatok.
Tartott ez vagy húsz percig, részletezni nem szeretném jobban – kevés hozzá, mit e virtuális oldal papírja elbír. Egy dolog biztos: ahogy február 28-án este a zene, az irodalom és a festészet összeért, olyat ritkán lát és hall az ember élete során. A jelenség felemelte az élményt, amit a kiállítás örvényszerű hatása ad, ahogy kérlelhetetlenül húzza befelé a látogatót. A tárlat 2025. március elsejétől április 13-ig látogatható. Ajánlom mindenkinek, aki...
(Borítókép: Tövissi Bence / Index)