A műgyűjtő házaspár nem akart hinni a szemének, amikor bekukucskált egy fiókban felejtett hegedű nyílásán. Egy cetli volt a hangszer aljára ragasztva, rajta a hegedű készítőjének a neve, Franz Kempa, de ha megfelelő szögben tartották a fény felé, el lehetett olvasni azt is, hogy: im K. L. Dachau. A legnagyobb meglepetés mégis akkor érte őket, amikor egy hegedűrestaurátor műhelyében feltárult egy másik cédula is, amelyen Kempa mester, mint kiderült, a koncentrációs táborból üzent az utókornak.
Magyarpolány mesebeli község, a híres kálváriadomb már messziről látszik a templommal és a stációkkal. Mi pedig pontosan ide igyekszünk; dr. Katona Szandra műtárgyszakértő és Tálosi Tamás restaurátor galériája a templom szomszédságában található. Amikor megállunk a meredek udvaron, és kiszállunk, érezzük, hogy itt, a Bakonyban több fokkal hidegebb van, mint a városban. A galéria melegében aztán festmények, porcelánok, egyedi táskák, bútorok és szőnyegek között hallgatjuk, milyen a műgyűjtők élete, hogyan kerülnek hozzájuk a műtárgyak, az ismeretlen eredetű festményeket hogyan próbálják azonosítani, mennyi levelezést folytatnak szakértőkkel, galériákkal, mire a tárgy, ami valakinél már feleslegessé vált, valódi értékén piacra kerülhet.
„Ez különbözteti meg a műtárgykereskedőt az ócskástól” – mondja Tamás, aki még a macska alól is kiszedi a szőnyeget, ha értéket, fantáziát lát benne. (A macska kap másik szőnyeget.)
Sok tárgy kerül be hozzájuk, és csak nemrégiben döntöttek úgy, hogy ha valami gazdára talál, akkor a sorban és a raktárban hátrébb lévők közül vesznek előre valamit, mert egyébként annyi minden kerül eléjük, hogy lassan feledésbe merülnek. Így jártak egy hagyatékként hozzájuk került bútoregyüttessel is, amit megvettek, aztán betettek a raktárba.
A tulajdonosok adtak a bútorokhoz egy hegedűt is. Nem akartuk elvinni, mert nem értünk a hangszerekhez, de azt mondták, ez a bútorokhoz jár, és ha nem visszük el, kidobják. Fogtuk, beraktuk a fiókba, és többet nem foglalkoztunk vele
– meséli Szandra. Aztán a komód egyszer csak előrébb került, és amikor kihúzták a fiókját, meglátták a hegedűt, amit addigra már el is felejtettek. Forgatták, nézegették, és bár annyit el tudtak olvasni, ami a hegedű nyílásán bekukucskálva látható volt, hogy „Gebaut von Franz Kempa 1941.”, sőt ha billentettek rajta egyet, azt is látták, hogy „im K. L. Dachau”, de még nem gyanakodtak semmire.
Aztán úgy gondolták, odaajándékozzák a hangszert a faluban egy idős hegedűsnek, ám Nándi bácsi tisztelettel visszaadta, mert mint mondta, nem tud ő ennek a hangzásával mit kezdeni. Ez ugyanis egy koncerthegedű, aminek olyan erős a hangja, hogy pódiumon a helye. Ha ő játszik rajta otthon, a felesége nem tud megmaradni a másik szobában. De, tette hozzá, megnézetné ő ezt a hegedűt, mert „zörög benne a lélek”, a hangszer belsejében található kis hengeres pálcika.
A műtárgykereskedők pedig úgy gondolják, hogy eladni is csak úgy lehet valamit, ha eredeti funkciójában működik, így került a hegedű Szabó Tamás hegedűrestaurátorhoz. Ő egy darabig csak forgatta a hangszert, érzett rajta valami furcsa ellentmondásosságot, mert a szakszerűségét tekintve mesterhegedű, de az oldala, a háta például gyengébb minőségű faanyagból készült. A fa vastagsága sem egyenletes, az elülső rész picit vastagabb, a hátlapja valamivel vékonyabb a megszokottnál. Aztán mélyen bevilágított az f lyukon, és észrevett egy másik cédulát is. Engedélyt kért a tulajdonosoktól, hogy felbonthassa a hegedűt, majd izgatottan hívta őket, hogy mit talált.
A hegedű mélyén tehát egy másik papír is volt enyvvel beragasztva, rajta sziléziai nyelvjárással, ami a lengyelt a némettel keveri, a következő szöveg: „Instrument próbny brak narzędzi i materiał wykonany w ciężkich warunkach w K.L. Dachau Anno 1941 Franciszek Kempa.” Szó szerinti fordításban:
Próbahangszer, nincsenek szerszámok és anyagok, nehéz körülmények között készült. K. L. Dachau Anno 1941. Franciszek Kempa
Kempa mester így üzent az utókornak, a majdani hegedőkészítőknek, restaurátoroknak, akiknek a kezébe kerül a műve, hogy miért lett ilyen a hegedű, amiről csak egy szakértő tudja megállapítani, hogy miben tér el egy ideális körülmények között készült hangszertől. „Most már mindent értek, összeállt a kép” – mondta Szabó Tamás dr. Katona Szandráéknak a telefonban.
„A hegedűkészítőknek pici gyalujuk van, két ujjal fogják, így tudják kialakítani a hegedű domború felületeit” – magyarázza Katona Szandra férje, Tálosi Tamás, aki szerint eszméletlen alázat volt a dachaui hegedű készítőjében, aki nyilvánvalóan nem rendelkezett ilyen eszközzel.
Egy mester mindig a tökéleteset akarja, és ő egy kicsit szégyenkezve szabadkozik, hogy csak ilyet tudott csinálni, miközben csoda, hogy egyáltalán életben hagyták
– veszi át a szót az asszony. Olyan hatással van rájuk még ma is a hegedű, hogy szinte egymás szavába vágva mesélnek – nem csoda, mert a történet minket, a hallgatóságot is lenyűgöz.
Mert próbáljuk csak elképzelni, milyen körülmények között készülhetett ez a hegedű! A deportáltak megérkeznek a táborba, és kiválasztják azokat, akik „hasznosak” lehetnek. Voltak muzsikusok, akik a hegedűjüket is magukkal vitték – a lágerben működött zenekar –, de a szóban forgó hegedű nem ilyen.
Az ott, a haláltáborban készült, valószínűleg egy asztalosműhelyben, talán egy náci tiszt megrendelésére.
Szandra szerint elképzelhető, hogy ez a náci vezető Reinhard Heydrich volt, akit gyakran ábrázoltak hegedűvel és véres koponyával, Szabó Tamás azonban úgy tudja, Heydrich ebben az időben (1941–42) a Birodalom keleti részén volt elfoglalva a „zsidókérdés végső megoldásával”, és nem talált adatot arra, hogy a dachaui táborral közvetlen kapcsolatban állt volna. „Ettől persze még lehetett olyan német tiszt, aki hegedült a táborban” – mondja.
Abba viszont bele se gondoljunk, hogy a haláltábor hogyan jön össze a muzsikával, mert ezzel olyan történeti-filozófiai mélységet nyitnánk meg, ami meghaladja a kereteinket.
A hegedű útját követve mi is eljutunk a néhány településsel odébb található Pápára, Szabó Tamás hegedűkkel és szerszámokkal teli parányi műhelyébe. A restaurátor maga is hegedűsként diplomázott, és játszott is, amíg egészségügyi okokból abba nem kellett hagynia a rendszeres koncertezést. Ezért amikor hozzá került a hegedű, és a történetére is fény derült, eljátszotta vele a Schindler listájának ikonikus filmzenéjét.
Kemény, a magas felhangokat támogató hangja van, hiányzik a mélysége, a bársonyossága
– mondja Tamás a hegedűről, és meghallgatva a felvételt, igazat adunk neki. Amikor viszont azt a kérdést tesszük föl, hogy ez fájdalmasabban szól-e, mint egy normál hegedű, elmosolyodik: ez már a romantika része, ő megmaradna a szakmai szempontoknál.
És igaza van, mert az is éppen eléggé izgalmas. Szabó Tamás régóta foglalkozik hegedűkkel, volt már a kezében két-háromszáz éves hangszer is, és mindig átsuhant rajta, hogy mennyi mindenről tudnának mesélni ezek az eszközök. Abban ő is egyetért, hogy mindez megérinti és inspirálja az embert, mert a hangszernek lelke van. Ő mint szakember pedig sok mindent ki tud olvasni a hegedűkből, még titkos üzenet nélkül is.
Aki ezt a hangszert csinálta, az nagyon szerette ezt a hegedűt. A szélén végigfutó intarziacsík megmunkálása és a hátoldalán lévő – szokatlan és előkép nélküli – levél formájú minta is ezt jelzi számomra
– mondja Szabó Tamás. A mesterek azonban nem csak a tárgyakon keresztül kommunikálnak egymással. „Mi, hegedűkészítők mindig szoktunk egymásnak üzenni, például ha egy-egy fontosabb alkatrészt cserélünk” – meséli Tamás. Ezt általában ceruzával írják a hegedű belsejébe, oda, ahol senki sem látja, csak az, aki szétszedi a hangszert.
A dachaui hegedűbe rejtett üzenet azonban más volt: egyrészt papírra íródott, méghozzá egy kockás füzetlapra, másrészt nem a tetőre van ragasztva a hegedű belsejében, amit tényleg senki nem lát, hanem a hátlapra, amit, ha valaki nagyon bevilágít, azért észre lehet venni.
Kempa tehát akarta is, hogy felfedezzék a levelét, meg nem is.
Az viszont közös ebben és a ceruzával írt üzenetekben, hogy szakembernek magyarázza el a hegedűkészítés körülményeit. Szabó Tamás pedig megemlít még egy hátborzongató részletet: a kockás papíron egy barnás folt látható, ami biztos, hogy nem tinta, és nem is kávé: talán egy vércsepp, amiről nem tudjuk, hogyan került oda.
Nekem kollégám volt Franz, vagy ahogy a titkos cédulát aláírta, Franciszek Kempa. A szakmai tisztelet és a hivatástudat hajt, hogy minél többet megtudjak róla
– mondja Szabó Tamás. Katona Szandráékkal közösen különféle múzeumokkal és archívumokkal való levelezéssel kiderítették, hogy Kempa a tábor felszabadítása után az 1957-ben bekövetkezett haláláig a lubini hangszergyárban dolgozott. Nem volt kiemelkedő mester, inkább tisztes iparos, akinek 1956-ból is előkerült egy hegedűje. A „nyomozók” minden pici információnak örültek, de a legnagyobb hatással talán az volt rájuk, amikor az Arolsen Archívum Nemzetközi Náciüldözési Központból megküldték Kempa fényképét: rabruhában nézett vissza rájuk a férfi, akinek a hegedűje akkor már évek óta foglalkoztatta őket.
„Ez a hegedű hozzánk akart jönni” – mondja Katona Szandra. Nem dobták ki az előző tulajdonosai, amikor pedig elajándékozták, akkor visszaadták nekik. Felelősséget éreznek a hegedű iránt, szeretnék kinyomozni még, hogy mikor és hogyan került ki a lágerből, hogyan jutott el Magyarországra – a hagyaték megvásárlásakor erről értelemszerűen nem esett szó –, de nem akarják örökre a széfjükben őrizni.
Szeretnénk méltó helyet találni neki, egy múzeumot, ahol kiállíthatják, és ahonnan egy-egy koncert erejéig kölcsön is vehetnék a művészek. Roadshow-zni nem szeretnének vele, mert ez nem cirkuszi látványosság
– mondják.
A hegedű értékét nehéz megbecsülni, mert ahogy a dachaui emlékmúzeum (Dachau Concentration Camp Memorial Site) is megerősítette, nincs még egy ilyen hangszer a világon, ami koncentrációs táborban készült volna, vagy legalábbis eddig nem került elő. Dávid-csillaggal megjelölt hegedűk léteznek, de azokat úgy vitték be a táborba, és azok ára is tízmillió forintnál kezdődik. A dachaui emlékmúzeum befogadná, de a Katona–Tálosi házaspár azt szeretné, ha a hegedű, amelynek a készítője valószínűleg az életét köszönheti, itthon maradna.
Ha már Magyarországra került, maradjon is itt, vonzza ide a turistákat
– mondja Katona Szandra, akinek a kedvenc filmje a II. világháború idején játszódó, 2014-es Műkincsvadászok, amelyben a nácik által elrabolt értékes műtárgyakat mentenek. Nem titkolja, minden műkereskedő a nagy sztorira vár, amikor egy egészen különleges kincsre bukkannak – ez nekik most megadatott, az információs puzzle- darabokat összerakták. A film végén a megmentett kincsek már a múzeum falán lógnak, és a főszereplő büszkén mutatja az unokájának, hogy ezt a festményt ő mentette meg. „Szeretném ezt a hegedűt én is ilyen büszkén mutatni az unokámnak egy múzeumban – mondja Szandra. – Nekünk az volt a feladatunk, hogy eddig kísérjük az útját.”
(Borítókép: Németh Kata / Index)