Mintha repülnék címmel jelenik meg Szálinger Balázs útinaplója, amelynek alcíme: Petőfi nyomán a Felföldön. A József Attila-díjas költő követte Petőfi Sándort, pontosabban azt az utat, amit az egyik legnagyobb magyar irodalmi személyiség 1845 tavaszán a Felvidéken (ma Szlovákia) bejárt. Szálinger útja, benyomásai valahogy egyszerre kiábrándítók és felemelők, miközben az olvasó is kedvet kaphat ahhoz, hogy kövesse Petőfit, s a költő és a felvidéki magyarság tárgyi emlékeinek, káprázatos természeti kincsek nyomába eredjen.
„A mai város gondnok a saját magát őrző múzeumban. A világ örökségének megőrzése és bemutatása – ez az a nagyság, amit a mai kor erre a közösségre rótt. Törődés az olyan emberek emlékével, sírjaival és műveivel, amilyeneket ez a mostani város már képtelen adni a világnak. Olyanokéval, akik bányákat adtak-vettek, embereket irányítottak és használtak ki, dolgoztattak, tartottak el, épületeket emeltek, trónviszályokban vettek részt, hadsereget pénzeltek” – írja Szálinger Balázs Mintha repülnék című kötetében, ami a szerző magánkiadásában jelenik meg hamarosan.
Az idézet az útinapló esszenciális üzeneteként is felfogható, hiszen összefoglalja mindazt, amit Szálinger Balázs a felvidéki városokban – másképpen Petőfi nyomában – tapasztalt. És igen, úti élményei egyszerre felemelőek és kiábrándítóak, hiszen a felvidéki magyarság történelmi öröksége (a gyönyörű várak, kastélyok, az egykori magas kultúra tárgyi emlékei), Petőfi Sándor nyomai szerencsére
nem vesztek el végérvényesen a tizenkilencedik és huszadik századi történelem viharaiban,
ráadásul vannak, élnek még olyan helyi kiválóságok, mondhatni őrzők, akik szakértelemmel ápolják, őrzik a magyar tradíciót és szellemét. Mindeközben Szálinger egykor virágzó, ma pangó, bizonyos értelemben élettelen településeket is talált, ahol sokszor a Kaufland áruházlánc boltjai jelentik a világítótornyokat… lényegében mindent. Erre a helyzetre csak a Felvidék megrázóan gyönyörű természeti kincsei, illetve a kulturális lángot őrző helyiek nyújthatnak vigaszt az utazónak.
Ahogyan a kötet ajánlójában is olvasható, Petőfi Sándor 1845 tavaszán járt a Felvidéken, az Úti jegyzetek című prózai műve készült az út alapján. Szálinger Balázs nem volt rest 2024 nyarán (rekordokat döntő kánikulák idején) és őszén az összes érintett települést, helyszínt meglátogatni. Volt Pesten, Aszódon, Kassán, Eperjesen. Nem maradt ki Sáros vára, Lőcse, Késmárk, Igló, Veszverés, Rozsnyó, Pelsőc, Aggtelek, Rimaszombat, Gömör, Kisfalud, Várgede, a Salgói és a Somoskői vár sem, de útba ejtette Füleket, Losoncot, miközben még Balassagyarmaton és Vácon is járt Petőfi nyomában.
A kötet tehát teljes, mai, modern képet ad Petőfi útjáról. Sőt, divatos, elcsépelt kifejezéssel élve, olvasmányos
irodalmi, kulturális, történelmi road movie-t kap az olvasó.
Pont annyira informatív, hogy ne billenjen át az ismeretterjesztő művek szárazabb oldalára. De talán az a legjobb a Mintha repülnékben, hogy nemcsak a magyar történelem, Petőfi hihetetlenül érdekes személyisége elevenedik meg a kötetben, hanem a „háttérben” meghúzódó Szálinger-szál, a költő belső monológjai, tépelődései is sokat hozzáadnak az útinaplóhoz. Ebből a hozzávalóból még többet is el tudtunk volna viselni, persze anélkül, hogy olvasóként egyúttal perverz bámészkodóvá, hívatlan vendéggé válnánk az életében. Mindenesetre ismét bebizonyosodott, hogy nem lehet olyan egyszerű költőnek, útinaplóírónak, társnak, művésznek és apának lenni egyszerre.
A mű pikantériáját nem csak az adja, hogy történelmi betekintést, valamint jelenkori látlelet kapunk a felvidéki városok, részben a magyar vidék és az ott élők állapotáról. A Költők (most legyen így, nagybetűvel) személyiségjegyeihez, a lírikusi vonások komplexitásához is közelebb jutunk. A poéta nárcisztikus, szemlélődő, jós, magányos hős, érzékeny, megállás nélkül szerelmes, kalandor, talán még akkor is melankolikus, amikor kicsattan az életörömtől. Na jó, nem mindegyik költőre illik a leírás. De a felvidéki útinaplóból nagyon hasonló kép rajzolódik ki. A romantikus költők felszegett fejjel az örökkévalóságnak, saját dicsőségükre is írnak,
öles betűkkel felírják nevüket az aggteleki barlang egyik legmélyebb üregének plafonjára.
Vagy légkondicionáló nélküli autóval nekivágnak a nyári kánikulában egy útnak egy idea miatt, mindenkiért, a kiszakadásért, a gondolkodás magányos perceiért.
A Mintha repülnék olyan útinapló, amit olvasva mi is észak, a hegyek felé vennénk az irányt. Nosza menjünk most, ne késlekedjünk! Emelkedjünk fel és ábránduljunk ki, amikor kell, mindkettőnek megvan az ideje.
(Borítókép: Szálinger Balázs 2019. február 8-án. Fotó: Bődey János / Index)