Lélekemelő és katartikus eseménnyé vált a Magyar Pen Club Nőnapi Open Reading című programja. Az eseményen kiderült, hogy a magyar költészetnek van jövője, hiszen elképesztő tehetségeink vannak.
A Magyar Pen Club tiszteli a hagyományokat, Turczi István költő vezetésével ápolja, életben tartja, összehozza az embereket ünnepelni. Legutóbb a Nőnapi Open Readig című programot rendezték meg, amelyen elsősorban hölgyek iránti szeretet és tiszteletadás jegyében gyűltek össze az ország minden pontjáról, sőt még határon túlról költők és írók a budapesti S4 Háló nagytermében.
Turczi István József Attila-díjas költő, a Magyar Pen Club főtitkára nőpárti, derült ki a köszöntőbeszédéből. Már csak azért is, mert, mint fogalmaz: nők nevelték, nagymamája 90 éves korában ment el. „A nők viszik a hátukon. Mi, férfiak az érkezési oldalon vagyunk, ők az induláson.” Turczi eztán az amúgy kettészakadt írótársadalomról is szót ejtett. Akárhol jár, azt hallja, hogy a különböző politikai és esztétikai gondolkodású emberek nem állnak szóba egymással, nincs ez másképp a magyar írótársadalomban sem. Nem olvassák egymást, nem járnak oda, ahová a másik. Neki ez nem tetszik, ez ellen munkálkodik.
A Nőnapi Open Reading is erre tesz kísérletet, hogy mennyire hatékonyan, azt nem tudjuk, az viszont biztos, hogy kimondottan széles közönség előtt. A jelenlévők jelentős része egy általa írt verssel érkezett, amelyet a színpadon felolvasott. Valaki nyomtatott lapról, más a telefonjáról olvasta fel a szöveget. Az S4 Háló pedig dugig megtelt, ami külön öröm, hogy sok helyről érkeztek. Nemcsak az ország több pontjáról – mint Pécs, Sopron vagy Szolnok –, hanem határon túlról is.
A felolvasások sorát Ladik Katalin költő, performer, színésznő kezdte. A béranyaságról szóló kötetéből választott egy költeményt. Komolyan elmélyült benne, előadása nemcsak mély, hanem tág is volt. Az est egyik legnagyobb meglepetése az volt, hogy a rutinos költők mellett, mint Jánoki-Kiss Viktória, Kürti László, Tomaji Attila vagy Mirtse Zsuzsa, a fiatal tehetségek valósággal berúgták az ajtót.
Hajós produkciója szertartássá emelkedett, belengte a teret, lélegzet-visszafojtva azért imádkoztunk magunkban, hangtalanul, hogy sose legyen vége. Száraz Pál szavalata is különleges volt, előadásmódja Latinovits Zoltánéra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy a költő ízes, felvidéki palóc dialektusban szólaltatta meg költeményét.
A versek jelentős része a nőket méltatta, többféle hangon – himnuszként, tragikomédiaként – és nézőpontból, megtudtuk, mit érez egy lányos apa, miért jár heti kétszer balettre, és hogyan viszonyul a fiús apához. Meg egyáltalán, hogy látja gyermekében a saját arcát.
Turczi reménye beigazolódott, az általa szervezett eseményen az írás minősége, továbbmegyek, a költészet szeretete összehozta az embereket. Úgy tűnt, mindenki jól érzi magát, a szünetekben nagy kedvvel koccintottak, nevettek, beszélgettek egymással az írók, függetlenül attól, ki melyik irodalmi szekértáborhoz tartozik. És úgy esett, mindennél fontosabb, hogy megtiszteljék egymás szövegeit, aminek a nőnapi program kiváló apropót adott.
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)