Különleges alkotásokkal, mély mondanivalóval jelentkezett Horváth Anita roma származású fiatal művész. Műveinek egy részét most a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban is megtekinthetjük, hogy többek között elgondolkodhassunk azon, milyen ma nőnek, kelet-európainak, cigánynak lenni a világunkban.
„Két projektem volt, amiben azt vizsgáltam, hogy miként lehetek félig valami. Félig cigány. Hogyan lehet az ember csak félig valamilyen? Ez annyira furcsa, nem? Rájöttem, hogy a választás kényszerével küzdök, ettől szenvedek. Magyar és cigány is vagyok, mind a két elem csak gazdagítja az identitásom. Nem kell választanom, ráadásul nem csak ez a két elem létezik, az identitás többrétegű, egymás mellet vannak, de az eltérő szituációkban mindig másra kerül a hangsúly” – mondja Horváth Anita fotóművész, akivel a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban beszélgetünk, kiállított munkáitól néhány méterre.
Az ő alkotásai szerepelnek az Európaiság – kelet-európai perspektívából című kiállítás darabjai között. A sokszínűséget, a szeretetet, a család fontosságát megjelenítő fényképén a szüleivel látható. Édesanyja magyar, édesapja roma származású. Horváth Anita arra keresi a választ, mit jelent ma Európában, Magyarországon cigány nőnek, fiatal értelmiséginek lenni. Polgárdiban született, Székesfehérváron járt gimnáziumba, BA diplomát a Budapesti Metropolitan Egyetemen, mesterdiplomát pedig a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen szerzett.
„Európa valamennyi országában romának és főleg roma nőnek születni olyan hátránnyal is jár, ami átfogja a hétköznapokat. A füzetben található mondatok kollektív tapasztalok, lényegtelen, hogy ezekből a megjegyzésekből nekem melyik jutott” – jelenti ki, amikor arról kérdezem, hogy melyik származására vonatkozó megjegyzés fájt neki a legjobban. Horváth Anita naplóba gyűjtötte a szitkokat, a füzetet egy színes kendőre helyezte, bárki elolvashatja, hogy az emberi butaság és tudatlanság, a rasszizmus milyen kijelentésekre sarkallhat másokat.
Bekerül a cigány családba. De te nem vagy olyan. Megtartják vagy kaparás lesz? Válassz a saját fajtádból. Csak egy kis cigány k*rva vagy. 16 évesen kint fogsz állni a sarkon négy gyermekkel. Találd ki, hogy a MOME-n miért érdekes a te történeted. De te rendes vagy. Ma is lett egy cigány, mehetünk haza.
– ilyen és ehhez hasonló bejegyzések találhatók a naplóban. Horváth Anita roma nőkkel beszélgetve, a beszólásokat rögzítve arra lett figyelmes, hogy vannak mondatok, amelyek bizonyos életszakaszaikban vagy élethelyzeteikben ijesztő módon, az előítéleteknek megfelelően szóról szóra ismétlődtek. „Mindez egy ponton személytelenné válik, a közösségnek szól” – fűzi hozzá.
A fotóművész szerint az idézett mondatok mindenki életében, bár más formában, megjelennek, sérüléseket okoznak. Olyan sebeket, amelyeket éveken keresztül cipelhetünk, és később is szóról szóra fel tudjuk idézni magunkban. Az alkotás nem csak a konkrét származáshoz vagy nőiséghez kapcsolódik. Nem kell cigánynak vagy nőnek lenni ahhoz, hogy megértsük az üzenetét. A szavak eltalálhatnak. Így bántjuk egymást a hétköznapokban.
„Milyen ma Magyarországon cigány nőnek lenni?” – kérdezem a művészt, aki az egyik fényképén háttal, félmeztelenül, bárányfelhők alatt, kendőt tartva áll a pusztában. A felvételt látva megnő a szabadság, a felszabadultság iránti vágyunk: így is lehet. Szerinte az előbb idézett kérdésre nincsenek kész válaszok, mert a helyzet komplexitásából is következik, hogy más roma nőkkel való hosszas beszélgetésből derülhet ki a válasz. Elgondolkodtatónak tartja, hogy középosztálybeli fehér lányok nem kapnak meg olyan kérdéseket, mint ő. Például azt, miért fontos egy roma családnak, hogy a gyerekek a felsőoktatásba kerüljenek.
Sokszor úgy éreztem, hogy kész válaszaimnak kellene lenni több száz éve fennálló társadalmi problémákra. Most nekem kell megoldanom. Sok roma értelmiségi fiatal érzi így, de ezt egy idő után el kell engednünk. A legnagyobb magyarországi kisebbség a cigányság, ennek értelmében nemcsak a romáknak, hanem a társadalom minden szereplőjének van dolga ezekkel a kérdésekkel
– magyarázza a fotóművész, hozzátéve, hogy származása fontos része az identitásának, de nem kizárólagos szelete, nem csak ebből akar inspirálódni a jövőben.
Horváth Anita számos portrét készített családja nő tagjairól, köztük unokatestvéreiről is, akik szintén vegyes házasságból származnak. Befogadóként felemelő érzés elmerengeni az idős és fiatal arcokon, a sokatmondó, élettörténeteket mesélő vonásokon.
A művésztől a tornasorban, az általános iskola első osztályában kérdezték meg először: „Te cigány vagy?” Hazament a kérdéssel, és a szülei szépen elmagyaráztak neki mindent. „A képen leveszem a tornaruhát és megpróbálom felgyújtani. De nem ég el, a kérdés mindig velem marad. A szárítókötélre akasztom, ami a társadalmi elvárásokat, a mércét szimbolizálja” – mondja, miközben alkotásait mutatja számítógépén.
Nézzük a képeit, miközben arra panaszkodik, hogy nem igazán tanítják a roma művészeket az egyetemeken. Bement egy könyvesboltba, de nem találta Choli Daróczi József könyveit, ezért megvette a Bari Károly-összest. „Fekete borítású, akkora és úgy is néz ki, mint egy Biblia. A hangulata is hasonló.” A Horváth Anita naplójában olvasható ítéletek azonban nem isteni eredetűek, érdemes lesz ezt észben tartani.
(Borítókép: Horváth Anita 2025. március 5-én. Fotó: Tövissi Bence / Index)