Bárkivel beszéltem az ismeretségi körömben, csak keveseknek mondott bármit is Tamara Lempicka neve. Akkor csillantak fel a szemek, amikor megemlítettem, hogy halála utáni újabb sikerszériája akkor kezdődött, amikor a XX. század legvégén Madonna kezdte el felvásárolni festményeit, és mindenki rákapott Lempickára.
Lempicka életét Grzegorz Musial lengyel író követte végig, különös tekintettel a festő utolsó tíz évére, amelyet Mexikóban, a Popocatépetl vulkán lábánál fekvő Cuernavacában töltött, majd halála után – kívánsága szerint – hamvait a vulkánba szórták. Az életút állomásait híven, azonban a helyszíneken történteket fikcióba oltva meséli el a szerző a vaskos kötetben, amely a festő életének csak a felét meséli el, egészen a II. világháborúig.
A visszaemlékező Lempicka magnókazettákra mondva meséli el a múlt század első felét meghatározó világpolitikai eseményeket és azt, hogy azok miként alakították életét, taszították a mélybe, majd pedig a siker csúcsára. Vélhetően a kazettákat a könyvbéli Tamara Victor Contrerasnak, egy mexikói szobrásznak szánta, aki a festőművész társa volt élete végén és egyébként ő alkotói hagyatékának is az örököse.
Maga Lempicka 1898-ban született az orosz védnökség alatt létrehozott Kongresszusi Lengyelországban, egy orosz zsidó ügyvéd és a kor egy elismert lengyel társasági hölgyének a gyermekeként. Furcsa, hogy a szerző azt a tényt, hogy Lempicka félig zsidó származású volt, nem említi a könyvben, és ennek okára sem ad magyarázatot, bár az összes közvetlen szülői szálat felvillantja a mű elején.
A történet tehát Moszkvában kezdődik, ahonnan rendszeresen jár nagymamájával Velencébe, ott szeret bele a festészetbe és készíti első rajzait. Később Szentpétervárra költöztek, ahová apja már nem követte őket, anyja és nagyanyja nevelte. Tanulmányait egy svájci lányiskolában folytatta, majd egy báli szezonban megismerkedik élete szerelmével, Tadeusszal, aki a könyvben egy nőcsábászként jelenik meg.
1917-ben már megszületett lányuk, Kizette, amikor is a forradalom lelkes hívei megkezdik a régi rezsim képviselőinek módszeres üldözését és bebörtönzését. A szerző ebben a részben olyan elemi erővel és tűélesen ábrázolja azt a pusztítást, amit a bolsevikok véghezvittek, hogy szinte filmszerűen jelenik meg a durvaság, a kegyetlenség az olvasó előtt.
Házukat kisajátítják, anyja és testvére külföldre szöknek. Tadeuszt rendszerellenes szervezkedés miatt a lenini titkosrendőrség, a Cseka letartóztatja, és csak évekkel később követte Lempickát Párizsba. Kalandos körülmények között, de végül megszökik Szovjet-Oroszországból, majd csatlakozik anyjához és testvéréhez a francia fővárosban.
Az 1920-as évek legelején vagyunk, és végig követjük, amint a nincstelenségben félig-meddig autodidakta módon fejleszti ki Tamara egyedi, az art decóba oltott kubizmust izgalmasan ötvöző stílusát. Egy idő után képei – elsősorban portréi – keresettek lesznek, és a '20-as évek közepére a párizsi művészvilág már a tenyerén hordozza és isteníti. Férje ezekben az időkben érkezik meg, miután kiszabadult az orosz fogságból.
Tamara azonban már belevetette magát Párizs dekadens, mindent beszippantó
művészvilágába és folytat csapodár kapcsolatokat férfiakkal és nőkkel, pezsgő- és kokainmámorban.
Lányát gyakorlatilag anyja neveli.
Ezt az egész világot úgy lehet a leginkább megérteni, ahogyan az visszaköszön a Woody Allen rendezte Éjfélkor Párizsban című 2011-es romantikus vígjátékban. A lényeg annyi, hogy az amerikai főhős párizsi családi látogatásakor az éjjeli sétái során időutazáson vesz részt, méghozzá az 1920-as évek művészvilágában. Ugyanazok a figurák jelennek meg a filmben, akik egykoron Lempicka társasági köréhez is tartoztak: Gertrud Stein, Jean Cocteau, Ernest Hemingway, Josephine Baker, Pablo Picasso, Cole Porter, F. Scott Fitzgerald.
Lempicka világa olyannyira dekadens és erkölcstelen, hogy talán csak a másik akkori kulturális központtal lehet párhuzamba állítani, és ez nem más, mint a weimari köztársaság Berlinje, amelynek közkedvelt „sztárjai” – például Marlene Dietrich – át- meg átruccannak a francia művészvilághoz. Nem véletlen, hogy ilyen pörgés eredményeként nagy szerelme, Tadeusz elhagyja, és egy lengyel milliomosnővel kezd új életet Varsóban.
Musial könyve azért is érdekes, mert gyakorlatilag Lempicka valamennyi világhírűvé vált festményének sztoriját megosztja az olvasóval. Például azt, hogy a Tadeusz Lempicki portréját ábrázoló kép férfialakjának bal kezét sohasem fejezte be, mert volt férje azon a kezén viselte szerelmük „pecsétjét”, az eljegyzési gyűrűt. De említhetnénk az Ádám és Éva című kompozíció két alakját, ahol a férfihoz egy utcáról becsábított rendőr állt meztelen modellt.
Talán Lempicka legismertebb képe az Önarckép zöld Bugattival. Ennek története is kalandos – legalábbis a könyv története szerint. Amikor 1929-ben Olaszországban tett kísérletet kiállításaival az ottani művészvilág meghódítására, nehezen tudott szabadulni a korszak extravagáns költőjétől, irodalmárától, Gabriele D'Annunziótól. A Nyugat-Európában modortalan, szenzációhajhász különcként számontartott férfival a dolog odáig fajult, hogy D'Annunzio egy hiper-szuper Bugatti kabrióval lepte meg, és ezzel barangolta be azután Észak-Olaszországot.
1934-ben feleségül ment diószeghi Kuffner Raoul báróhoz, aki egy magyar élelmiszeripari gyáros, földbirtokos és műgyűjtő volt. Csaknem három évtizeden át élt Tamara a báróval, aki egyébként zsidó származású volt, és miután – a könyv szerint – a festőnő egy rövid időre megtapasztalta a nácik „vendégszeretetét” és visszaköszöntek neki a csekista rémtettek Oroszországból, rávette férjét, hogy tegyék mindenüket pénzzé és hagyják itt Európát. A könyv azzal a momentummal zárul, amikor elindul velük a tengerjáró New York felé 1939-ben.
Élete során több száz képet festett, nagyon sok magángyűjtőknél van. A legismertebbek másolataiból állítottak ki néhányat 2025 januárjában Budapesten a Lengyel Intézetben „Az art deco királynője, Tamara Lempicka képei Budapesten" címmel.
A kiállítás februárban bezárt, de a képek nem hagyták el az országot, mert 2025. március elején újranyitott a hasonló nevű tárlat Pécsett. A Művészetek és Irodalom Házában lehet megtekinteni egészen 2025. április közepéig a zseniális art deco festmények reprintjeit.
Grzegorz Musial: Én, Tamara
Prae Kiadó, 2024
550 oldal
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)