Minden átjön a Vígszínház előadásban, ami Jane Austen regényét olyan kultikussá tette az elmúlt kétszáz évben: pergő cselekmény, szellemes párbeszédek, finom irónia, éles társadalomkritika, a cselekedeteinket vezérlő lélektani megfigyelések és mélységes emberismeret. A Büszkeség és balítélet Valló Péter rendezésében úgy kel életre sok-sok szereplővel nagyszínpadon, hogy egyszerre vagyunk a 18. századi Angliában és a mában, ahol ugyanezekkel a dilemmákkal szembesülünk.
Mi jobb, ha kimutatjuk az érzéseinket, vagy ha inkább elrejtjük? Illetve jobban célt érünk-e, ha több érzelmet mutatunk, mint amennyit valójában érzünk? Aztán: vállaljuk-e a véleményünket még akkor is, ha abból konfliktus kerekedhet, vagy viselkedjünk mindig úgy, hogy a másiknak tetsszen? És mutassuk-e meg a tökéletlenségünket, a sebezhetőségünket, a gyengeségünket, még akkor is, ha azzal mások céltáblájává válhatunk?
Az ember újra és újra elámul, hogyan tudott Jane Austen a 18. században olyan pontos lélektani megfigyeléseket tenni, amelyekkel a modern pszichológia is szinte újszerű felismerésként dolgozik, és amelyeket mi is csak tanulunk, de legalább is újra és újra emlékeztetni kell magunkat ezekre a lelki mechanizmusokra. És akkor arról még nem beszéltünk, micsoda társadalmi látlelet a Büszkeség és balítélet, mennyi ma is érvényes igazsággal.
Öt lányt férjez adni ma sem egyszerű, nem csoda, ha a regény- és színdarabbéli édesanyának, Mrs. Bennetnek egész nap azon fő a feje, milyen praktikákkal tudná rásózni lányait valami környékbeli – lehetőleg fess és gazdag – ifjúra. Hiába is tagadnánk, egy édesanyának ma is az a leghőbb vágya, hogy a gyermekét, legfőképp a lányát révbe érni lássa, pedig ma már nincs arról szó, hogy másképp ne boldogulhatna az életben.
Ez valami mélyen belénk kódolt „genetikai parancs”.
A lányoknak pedig mi lehet fontosabb, mint társra, békére, nyugodt otthonra, kiszámítható életre találni? Ma már ezer lehetőség nyílik egy nő számára is: tanulhat, írhat, saját néven publikálhat – nem úgy, mint Jane Austen idejében –, utazhat, kirándulhat anélkül, hogy megszólnák, mert sáros lett a ruhája, a családalapítás terén mégis évszázados társadalmi nyomás nehezedik rájuk, és ez a nagy átlagot tekintve találkozik a belső vágyakkal, elvárásokkal.
A Büszkeség és balítélet ezért tud akkorát ütni az ezredik filmes vagy színpadi feldolgozásban is, és ezért szolgált szellemi előképül Helen Fielding – napjaink „nőproblémáját” karakteresen megfogalmazó – Bridget Jones naplója című regényének. A Vígszínház előadása finoman visszautal erre a könyvre, illetve filmre is: Elizabeth olyan férfire vágyik, akit úgy szerethet, ahogy van, és aki őt is úgy szereti, ahogy van. A Büszkeség és balítélet újbóli gyors átlapozása után sem találtuk meg így ezt a mondatot, ez, dupla csavarként, a Bridget Jonesból kerülhetett bele.
A legnagyobb rejtély azonban nem is az Jane Austen regényében, hogy a szereplők viselkedésének mozgatórugóit hogyan tudta az író ilyen élesen megfigyelni és ilyen pontosan megfogalmazni: a legnagyobb talány ez egyik lány, a főszereplő Elizabeth, aki olyan módon lóg ki a sorból, olyan nézeteket vall, hogy elképzelésünk sincs, honnan szedhette, és hogyan volt bátorsága mindezt képviselni. Jane Austen persze a papír előtt ülve lehetett bátor, de akkoriban ezek a gondolatok forradalminak számítottak, és biztos, hogy nem ismerte azt a szót, hogy „önazonos”.
Az elszegényedett Bennet családnak kardinális, sőt életbevágó kérdés, hogy a lányok férjhez tudjanak menni, mert csak így lehet biztosítani a jövőjüket, de Austen ezt olyan miliőbe helyezi, úgy írja le, hogy ma is isszuk minden szavát. A család először is akármilyen helyzetben van, megmarad meleg, szerető fészeknek. Igaz, hogy az anya idegei ziláltak, és sok ostobaságot fecseg, de az apa mindezt kellő humorral és bölcsességgel kezeli. Nem terheli rá lányaira a sorsuk feletti aggodalmat, a család anyagi helyzetének bizonytalanságát, a társadalmi normáknak való megfelelési kényszert.
Hol találunk ma ilyen családot?
Az öt lány mind sajátos karakter, de működik köztük a testvéri szeretet és szolidaritás. Elizabeth pedig maga a csoda, mert mindig van egy okos, vigasztaló mondata, átlát a szitán, arról, aki kedvesnek hazudja magát, elmondja, hogy valójában álnok kígyó, ne vegye magára a megbántott testvér a gonoszságait. A szüleit is jól kezeli, szeretettel inti nyugalomra őket, és nem szégyelli a származását, pedig éri emiatt épp elég bántás.
Társaságban sem akar megfelelni, mondjuk, a rangban felette álló ezredesnének,
bevallja, hogy nem annyira tud zongorázni – az már az idős hölgy udvariatlansága, hogy ennek ellenére zongorázásra kényszeríti, majd megjegyzést tesz a hiányos neveltetésére. Ki tudná ezt ma elviselni, amikor még mindig szempont, hogy „mit szólnak a szomszédok”?
És Elizabeth nem rejti véka alá a véleményét akkor sem, amikor nála gazdagabb vagy előkelőbb férfival találkozik, nem akar mindenáron a kedvében járni – mi lehet ma nagyobb tanítás, jobb tanács egy fiatal lánynak, mint hogy a megfelelési kényszer helyett adja önmagát, ne féljen, hogy akkor majd elutasítják, vagy nem lesz szerethető. Hiszen Elizabeth is azzal nyerte el Mr. Darcy szívét, hogy merte megmutatni magát pont olyannak, amilyen.
A Vígszínház előadásában pedig mindez remekül kijön. Mrs. Bennet kellőképpen harsány, de nem túl sok, és Hegyi Barbara vérbeli komikaként jó ritmusban riposztozik a férjével vagy a lányaival, miközben társaságban igyekszik mézes-mázas lenni, amivel sajnos nem tudja elfedni a valódi természetét. Lukács Sándor Mr. Bennetje megértő családapa, a feleségét és a lányait sem gyötri feleslegesen, mint aki biztos benne, hogy a dolgok azért valahogy mégiscsak jól alakulnak majd.
A produkcióban rajtuk kívül is minden szereplő telitalálat, de leginkább a két főszereplő, Waskovics Andrea és Wunderlich József. Utóbbi Mr. Darcyja minden mozdulatában arisztokratikus, ami persze gőgössé is teszi, de képes belátni a hibáit és bocsánatot kérni, amivel azt is felfedi, hogy valójában jószívű és segítőkész.
Az előadás egyedüli hiányosságaként talán az róható fel, hogy Elizabeth iránti szerelme szinte a semmiből jön,
nem látjuk azokat az apró momentumokat, amelyek felépítik az érzelmet. A könyvben már jóval korábban megtudjuk, hogy azért meg-megakad a szeme Lizzyn, és a barátainak tesz is utalásokat arra, hogy respektálja a lány őszinteségét, szókimondását.
Waskovics Andrea pedig született Elizabeth Bennet: élénk, józan gondolkodású, nem zavarja, ha kibomlik a haja, határozottsága mellett is bájos. Mindenkire odafigyel, fogja a kezét a betegnek, vagy annak, akit lelki kínok gyötörnek, nem ítéli meg a testvéreit, nem veszíti el a fejét a legnehezebb helyzetekben sem. Mindeközben nem mond le a saját vágyairól, különbséget tud tenni őszinte és nem őszinte érzések, pillanatok között, felismeri a helyzeteket, de nem erőltet semmit. Elizabeth Bennet igazi példakép, Waskovics Andreának pedig minden pillanatban elhisszük, hogy ő Lizzy.
Jó ötlet az előadásban, hogy az egyes női karakterek néhány tételmondat erejéig kifordulnak a színpadról, és kamerába beszélve összefoglalják, mit gondolnak az életről, a párkapcsolatokról: az elhagyott Jane Bennet (Varga-Járó Sára) sírós arcát látjuk közelről, amint nem érti, miért olyan bonyolult minden, ha nem veti rögtön a szerelmese karjaiba magát, hogy az miért érzi ezt elutasításnak. Charlotte Lucas (Szász Júlia m. v.) a kompromisszumot kötő nő, aki szerelem nélkül megy férjhez, mert mi van, ha még ez sem lesz, miközben már 27 éves. Lydia Bennet (Virágh Panna m. v.) pedig az arcunkba mondja, hogy őt nem érdekli semmi, ő csak jól akarja érezni magát, meg is szökik egy katonatiszttel a környékükön állomásozó ezredből.
A színpadi adaptáció pontosan adja vissza a regény cselekményét és szellemességét, de a szöveg mai: a húspiac kifejezés például nem szerepel az eredeti könyvben, pedig a lányok báloztatása semmi mást nem szolgál, mint hogy felvonultassák és megmutogassák őket, hogy aztán elkeljenek,
mint valami kívánatos portéka.
Ezt az előadásban a lányok el is mondják. A szöveg pedig olyan zseniálisan kétfenekű (dramaturg Kovács Krisztina), hogy egyszerre nevettet meg és gondolkodtat el az alapvetően nem mulatságos jelenetekben is.
A komikumhoz nagyban hozzájárulnak olyan színpadi megoldások, amelyek nagy merészségre vallanak, mert rosszul is elsülhettek volna, mégis működnek: az angol tájon sétálva például birkák tűnnek fel, a tóban pedig hattyúk úszkálnak, de olyan viccesen bumfordi bábok formájában, hogy nem lehet rajtuk nem nevetni, miközben egyébként a szereplők mondják a komoly szövegeiket.
A díszlet egyébként is ötletes, mértani testek, háromszögek forognak akkor is, amikor egy kastélyban járunk, és akkor is, amikor a szereplők egy birtokon barangolnak, a fehér és tört fehér öltözékek pedig a bálon, a hétköznapokban és az esküvőkön is jól mutatnak (díszlet- és jelmeztervező Kálmán Eszter). Mindehhez Mester Dávid zenéjét játssza élőben egy kamarazenekar.
A bálban a fiatalok Bodor Johanna koreográfiájára táncolnak, visszafogott mozdulatokkal, kezükben egy-egy világító gömbbel, ami közel is hozza őket, de a kellő távolságot is jelzi: amikor pedig végre Lizzy és Darcy is táncolni kezd, náluk a gömb nagyobb, mint bárkinél – talán az érzelmek hőfokát jelezve.
A Vígszínház nem először állít színpadra sokszereplős, kosztümös történelmi darabot, regényadaptációt, és ha valahova, akkor a Szent István körúti teátrumba illenek is ezek a nagy kiállítású, látványos feldolgozások. A Büszkeség és balítélet a színpadon minden pillanatában él, és ehhez nem alkalmaztak nagyon látványos, nagyon mai megoldásokat: a néhány kamerás megszólaláson kívül talán csak az eső és a néha felhangzó mennydörgés hoz a színházi játék mellé másfajta effekteket.
Egyébként élvezhetjük az egyéni és társadalmi hibákat élesen kifigurázó párbeszédeket, figyelhetjük, hőseink hogyan bogozzák ki az összegabalyodott történetszálakat.
Nőkről és férfiakról, érzelmekről és előítéletekről ma sem lehet többet, jobbat mondani, mint amit Jane Austen papírra vetett. Fiatal lányoknak kötelező olvasmány, Valló Péter rendezése pedig minden korosztály számára szórakoztató, elgondolkodtató előadás.
(Borítókép: Dömölky Dániel / Vígszínház)