Boban Markovics neve tömegeket csábít, ezt tudta a szervező is, mikor meghívta a csapatot némi Almássy téri banzájra. A kedves vendég is tudta, aki a meghirdetett koncertkezdés előtt már egy jó órával ott volt, hogy a Műszaki hiba zenéjének kísértetében egyszerűen kénytelen volt szembesülni azzal, hogy vagy az Almássy téri szabadidőközpont ment össze (nem ment). Vagy valakik a bevétel mindent elsöpör elv alapján magasról tettek arra, hogy a borskólát és kommersz vodkát négyesével cipelő ifjak oly mértékben megtöltik a termet, hogy a fűtésre semmi szükség sem volt. Aki az egész estet betöltő sorban állást választotta, persze nem fosztotta meg magát attól az élménytől, amit a BMB nyújtott.

Boban Markovics

Lassan indítottak, talán ők is érezték, hogy a hangulathoz idő kell, meg hely is, hogy a jónép egyáltalán lépni tudjon. Az első két szám után azonban jött a Tütü-bányában, a Fonóban és még sok más helyen jól bevált forgatókönyv, Hava Nagila, Mesecina, Djurdjevdan, Kalasnjikov.

Nem csak a tömeg tombolt, Markovicsék is belemelegedtek a végére, s talán nekik volt köszönhető, hogy az ezernél is több vendég nem anyázva, és a helyszűke miatt klausztrofóbiában szenvedve tántorgott ki a jobb napokat látott intézményből.

Mert Markovicsek a hol lassú, hol ördögien pörgő, lelket, testet felvidító, összetéveszthetetlenül balkáni zenéjükkel képesek kiűzni minden mást az emberből. A zenéjük, a vidámságuk, az életszeretet, ami mindebből sugárzik, bátran javasolható, mint terápia azok számára, akik téli estéken a kispárnával folytatnak mélyenszántó, ámde elkeserítő eszmecserét.

Markovicsék jöttek, mentek, de megint jönnek. "Ha hívnak, jövök" - mondta a koncert kezdete előtt adott interjúban.

- Egy évvel ezelőtt éppen a Fonóban adtak koncertet, akkor készült el éppen egy lemez. Hogy fogadták, volt-e iránta akkora kereslet, mint amit egy koncert láttán feltételeznénk?

- Az volt a második lemez, amit itt, Magyarországon adtunk ki, s legjobb tudomásom szerint tisztességes mennyiségben fogyott.

- Nem tartja érdekesnek, hogy egy olyan országban, mint Magyarország, a mentalitásbeli különbségek ellenére ilyen nagy érdeklődés van a zenéjük iránt?

- Amennyire én ezt meg tudom állapítani, igény van erre, az ilyen zenére. Sokszor hívtak már Magyarországra, s én mindig jöttem is. Nem kutatom ennek az okát, egyszerűen csak jövök és zenélek. És amíg ezt akarják az emberek - s a jelek szerint akarják - , akkor jövök.

- És mi a helyzet Szerbiában? A tavaly októberi fordulat után változott valamit a helyzet, mind politikai és szakmai értelemben?

A hangszer épp annyira ütős, mint a zenéjük

- A politikai helyzet megítélése nem az én tisztem, vannak erre sokkal kompetensebb emberek is, akiknek az a dolguk, hogy erről beszéljenek. A zene terén pedig azt tudom csak mondani, hogy a fordulat előtt éppúgy volt igény a vidámságra, mint azt követően. Mulatni, örülni mindig szeretnek az emberek.

- A lemezkiadás tekintetében soha nem volt gondjuk, vagy ez pusztán üzleti megfontolás alapján, mindig akadálymentes volt?

- A háborúk alatt is különösebb gond nélkül tudtuk kiadni a lemezeinket. Aki zenélt, dolgozott, szórakoztatott, s mindezt ki akarta adni, annak nem volt ezzel gondja. És ez nem csak ránk volt érvényes, hanem mindenkire.

- A BMB kétségtelenül a legismertebb szerbiai együttes, de mi a helyzet Szerbiában? Ott mi a felállás, sok ilyen együttes van, s vannak követőik is?

- Ahogy mondta is, mi vagyunk a legismertebbek, persze, nem az egyedüliek. Sok hozzánk hasonló együttes van még, ám rólunk nyugodt szívvel állítható, rengeteget dolgozunk, megdolgoztunk a sikerért.

- És mi van a fiatalokkal?

- Akadnak jó néhányan, akik már gyerekként neki kezdenek a zenélésének. Persze később, általában a Dél-Szerbiában augusztusban megrendezendő versenyen dől el, kiből is lesz a befutó. Én tizenkét évvel ezelőtt nyertem meg a "Trubacsok" (trombitások) versenyét, majd azt követően egészen a tavalyi évig minden évben én vittem haza a trófeát. Megtanultam kiismerni a közönséget, felismerni, mit és mikor szeretne hallani. Erről szól ez az egész - együtt örülni.