Közeleg a Velencei Filmfesztivál vége: hiába kezdődött el az ősz, mégis egyre melegebb van, és egy hét intenzív filmnézés után azok a látogatók, akik még nem mentek el a napokban startoló Torontói Filmfesztiválra, két csapatra oszlottak. A rendíthetetlen mozifanatikusok továbbra is négy-öt filmet néznek naponta, mások elfáradtak és kihasználva a kánikulát, inkább fürdőznek egy kicsit a Lidón. A vetítőtermek mindenesetre egyre üresebbek, de az utcán zajlik az élet: a patinás Hotel Excelsior és a Filmpalota közötti kb. 200 méteres távolságon fel-alá mennek a hivatalos fesztivál-Maseratik a sztárokkal, néha meg lehet pillantani egy-egy körülzsongott olasz sztárt is, akik sajnos többnyire agyonplasztikázott, erősen kifestett Monica Bellucci-hasonmások. Magyar alkotó vagy színész sajnos nem szerepel idén a fesztiválon, egyedül a budapesti kisfilmes cég, a Daazo.com rövidfilmes magazinja, az angol nyelvű World of Shorts képviseli hazánkat a Lidón.

Egyre több az elégedetlen hang a látogatók körében. Kevés a kiemelkedően jó film, és több olyan alkotás van a versenyprogramban, amelyek láttán csak hüledeznek a jelenlévők, hogy hogyan kerülhettek egy ilyen rangos fesztiválra. A versenyen kívül szereplő filmek sokszor jobban megállnák a helyüket a hivatalos programban. Ilyen például a Tom Hardy főszereplésével készült egyszemélyes Locke, amely egy négyzetméteren játszódik 90 percen át, mégsem lehet megunni.

Tom Hardy másfél óra alatt mindent elveszít

A brit Locke főszereplője a Sötét lovagból vagy az Eredetből  ismert Tom Hardy, azaz egyetlen látható szereplője. Ivan Locke, aki egyik ismerőse szerint "Anglia legjobb embere", megbízható építési szakember és felelősségteljes családapa. A film elején beül az autójába, és a végéig ki sem száll onnan: szinte egész élete kibontakozik a telefonhívásokból, amelyeket hosszú útja során végighallgathatunk. A vonalban a kollégája, a beosztottja, a felesége, a fia, és az a nő, akivel hét hónapja részegen egyetlenegy éjszakát együtt töltött. És aki most szül. Locke hozzá igyekszik a autópályán. Eddig nem volt ideje felvilágosítani a feleségét a dolgokról, ezért most telefonon kénytelen elmondani neki, hogy hiába szereti a családját és akar hazamenni hozzájuk, ott kell lennie ennek a gyereknek a születésénél. Mert ez az egyetlen helyes dolog, amit tehet. A felesége teljesen összeomlik, főnöke is feldühödik: de Locke annak ellenére, hogy kirúgják, mindent kezel - a filmet végignézők ezután soha, de soha nem választanának C5-ös betont a C6-os helyett. Van azonban a fent említetteken kívül még valaki, akihez Ivan beszél, de vele csak képzeletében: apja az, aki annak idején nem vállalta őt. A hozzá intézett vádló monológokból válik egyértelművé, hogy miért mindennél fontosabb Locke-nak, hogy ott legyen ennek a gyereknek a születésénél. A kivételes tehetségű Hardy alakításának, az autópálya tompa éjszakai fényeivel játszó, minimalista látványvilágot teremtő gyönyörű fényképezésnek, és a jól megírt, feszes forgatókönyvnek köszönhetően egy pillanatra sem ül le a film: nem gondoltuk volna, hogy egy egyszereplős, végig egy négyzetméteres területen  játszódó mozi lesz az, amit egy másodpercig sem ununk. Az pedig, hogy miért nem került versenybe Velencében, rejtély.

A rettenthetetlen kisember

Nem ez a helyzet az olasz rendező, Gianni Amelio versenyprogramba válogatott filmjével. A L'Intrepido eleinte friss humorral mutatja be, hogyan lehet megküzdeni korunk válságával. A középkorú főhős, Antonio (Antonio Albanese) szeretnivaló kisember. Egy milánói építkezésen látjuk először, ahol társai vendégmunkásnak nézik, és hamar kiderül, hogy nem ez az egyetlen munkája. Bár tanítói diplomája van, dolgozik mosodában, halfeldogozóban, pincérként, villamosvezetőként, ápolóként, takarítóként: mindig, ami épp adódik. A lényeg, hogy bárhogy is, de megéljen. Közben tanul, vizsgára készül. Mindig derűs, mindig kedves, szeretettel egyengeti szaxofonista fia karrierjét, segít az elesetteken. Így ismeri meg Luciát (Livia Rossi), aki fiatal kora ellenére teljesen kilátástalannak látja helyzetét: nem tudja fizetni a lakbért, és néha ennivalóra sincs elég pénze. Antonio mindent megtesz, hogy segítsen a reménytelenségbe egyre jobban belesüppedő lánynak, de az események tragikus fordulatot vesznek - és itt sajnos elromlik a film is. A eddigi vicces helyzetek könnyedségük ellenére százszor többet elárultak arról, milyen nehéz a 2010-es évek válságának áldozataként élni, a melodráma azonban nem áll jól sem a rendezőnek, sem színészének. Amíg keserűen komikus helyzetekben brillírozhatott, Albanese tökéletesen uralta szerepét, ahogy viszont  egyre komorabb fordulatok következnek, elveszti a talajt a lába alól, az addigi színes karakter szürke és érdektelen lesz, és a film is minden egyes jelenettel vontatottabbá, unalmasabbá, konvencionálisabbá válik. Nagy kár, mert az első félóra alapján azt gondolhattuk volna, hogy újabb értékes olasz mozira bukkantunk - de egészét tekintve sajnos közepes próbálkozásnak könyvelhetjük el a L'Intrepidót.

Stockholm-szindróma Athénban

A versenyprogram filmjei közül említésre méltó a görög Alexandrosz Avranasz Miss Violence című munkája, ami a L'Intrepidóhoz hasonlóan a gazdasági válság hatásait mutatja be egy athéni család történetén keresztül. A nyitó képsorokban egy szép családot látunk: tagjai három felnőtt, két kamaszlány és két kisiskolás.  Az egyik tinédzser születésnapját ünneplik a szép lakásban, gyönyörűen megterített asztal mellett, szépen felöltözve. A gyertyák elfújása után az ünnepelt kisétál az erkélyre, nyugodtan belenéz a kamerába, majd leugrik. Azonnal meghal. A család állítólag nem sejti, miért lett öngyilkos, de furcsa viselkedésükből arra következtethetünk, hogy jó oka lehetett rá. Elkezdődik a hivatalos ügyintézés - és itt hirtelen a pénz kerül a középpontba. A hivatalos szervek által legfontosabbként kiemelt információ az, hogy mennyi családi pótlékot veszítenek majd, milyen költségek merülnek fel az ügyintézéssel kapcsolatban. A család pedig gyászol, mindenki a maga módján. Szép lassan kiderül ki, hogy a gyerekek apja ismeretlen, sőt az egyik lány ismét terhes, de most sem árulja el, kitől. Az apa/nagyapa viselkedése egyre furcsább lesz: láthatóan megtörten gyászol, ugyanakkor patriarchális szigorral tartja uralma alatt a családot, ha úgy látja helyesnek, keményen büntet. Otthon irányításmániás, munkahelyén, feletteseivel viszont meghunyászkodóan szervilis, családtagjai pedig úgy tűnik, Stockholm-szindrómások: az ölébe ülnek, puszilgatják, láthatóan szeretik. Lassacskán elmondhatlanul borzalmas titkokra derül fény, amiket bizony az intuitívabb nézők már kezdettől fogva sejthettek. Egy idő után már nagyon nehéz nézni a filmet, egyre irtózatosabb dolgok történnek. A nyomasztó színvilágú enteriőrök, a furcsa részletek kiemelése, a statikus felvételek, a hitchcocki kamerabeállítások ésa  félbevágott képek használata egyre fokozzák a klausztrofóbia érzését, és a színészek bizonytalannak tűnő, de nagyon is tudatos játéka is egyre inkább fullasztóvá teszi az élményt. Avranosznak ez mindössze a második filmje, és lehet, hogy nem kap Arany Oroszlánt, de számunkra mindenképp benne van a 70. Velencei Filmfesztivál legemlékezetesebb filmjei között.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!