A Jokernek sosem terveztek folytatást. Ez tény és való, a 2019-ben bemutatott, a DC-képregények egyik legismertebb főgonoszán alapuló pszichológiai thriller azonban akkorát ment a mozikban –60-70 milliós büdzséje ellenében 1 milliárd dollárnál is többet kaszálva –, hogy szinte lehetetlenné vált, hogy ne jöjjön hozzá egy második rész.
Az író-rendező, Todd Phillips fülét meglepő módon az őrült stand-upos bohócot alakító Joaquin Phoenix rágta a legjobban, aki folyton arról beszélt a készítőnek, hogy nem bírja elengedni Arthur Fleck karakterét, mindig róla és a világot jelentő deszkákról álmodik, ahol Batman nemezise táncol, énekel és kiéli magát. A főszereplő végül annyit rugózott a témán, hogy meggyőzte a direktort, a többi pedig már történelem. A Warner nyilván nem állt az útjukba, bolondok lettek volna, és a stúdió jóval több zsozsóval, 200 millió dollárral tolta meg az idehaza október 3-tól látható Joker: Kétszemélyes téboly szekerét, bízva abban, hogy Oscar bácsi újfent bekopog hozzájuk.
Egy dolog biztosnak tűnik, és ezt szögezzük le rögtön az elején: el volt rendelve, hogy bármilyen folytatás készül a Jokerhez, az ellentmondásos lesz. Amennyiben Todd Phillipsék egy tradicionálisabb második részre szavaznak, és rátámaszkodnak a legnagyobb gengszterfilmes klisékre, a bűn császárává megtéve Arthur Fleck figuráját, akkor is rengetegen húzták volna a szájukat. Azt kiáltva, hogy a Warner csak egy újabb rókabőrt próbál lehúzni a Joker sokak által imádott ezen iterációjáról. A leghelyesebb megoldásnak az tűnhetett tehát a rendező szemszögéből, hogy jó, adjuk át magunkat a teljes őrületnek, és csináljunk egy olyan Joker 2-t, amely az első percétől az utolsóig elszállt, senkinek nem próbál megfelelni, és pont a legvérmesebb DC-fanoknak mutat be egyet.
Nemrég egy interjúban megkérdezték Megan Foxtól, hogy mennyi időt és erőfeszítést igényelt új filmjére, a Subservience című thrillerre való felkészülés, mire az amerikai színésznő egy széles mosoly kíséretében csak annyit reagált, hogy semennyit. Merthogy Fox szerint az egész karrierje arról szólt, hogy azzal vádolta mindenki, úgy játszik, mint egy robot. Ezúttal pedig azt hozta a sors, hogy tényleg egy android bőrébe bújhatott, aki amennyire lelketlen, legalább annyira csábító is egyben.
A Subservience, melynek világpremierjét egyszerre tartották Budapesten és New Yorkban, egy Nick (Michele Morrone) nevű megviselt családapa körül forog, aki egy napon kis híján elveszíti feleségét. Maggie (Madeline Zima) végül „csak” kórházban köt ki, de súlyos állapotban, a férfinak így a gyereknevelés mellett a háztartásvezetés minden terhe is a nyakába szakad. Sebaj, egy olyan világban járunk, ahol már rendelkezésre állnak az emberszabású gépek. Nick be is vásárol egy expón, hazaviszi afféle bejárónőnek a Megan Fox által játszott, Instagram-modellekre hajazó külsővel felvértezett Alice-t. A Terminátor óta tudjuk, hogy az ehhez hasonló tanmesékben a robotokkal való barátkozás nem szokott jól elsülni, így ennek megfelelően tör ki az agresszió a szintetikus cselédlányból is. Már persze csak azután, hogy Alice egy kicsit összegyűri a lepedőt a ház urával.
A legkönnyebben úgy lehetne körülírni a Subservience-t, hogy ez a M3GAN 18+-osra szabott változata, amelyben a rendező, S. K. Dale rendesen kihasználja Megan Fox felturbózott testi adottságait, a színésznőt folyamatosan rövid szoknyában, máskor Az ötödik elem által inspirált alig ruhában mutogatják, ráerősítve, hogy ez bizony egy erotikus thriller. Amiből lehetett volna akár kultklasszikus is? Igen, ha kevésbé kiszámítható a történet, ha thriller lévén kerül némi feszültség is a végeredménybe. Tény és való, hogy Fox úgy játszik, mintha rá szabták volna ezt a szerepet, de hiába a Transformers egykori szépségének minden erőfeszítése, közte és Michele Morrone Nickje között csak nagy ritkán, két három jelenetben fedezhető fel bármiféle kémia.
A Prime Video Reacher univerzuma egy Maria Sten főszereplésével készülő spinoffsorozat megrendelésével bővül.
A „The Untitled Neagley Project”, ahogy a sorozatot a sajtóközleményben nevezik, a Sten által alakított Frances Neagley-re, a Jack Reacher köréhez tartozó magánnyomozóra összpontosít.
Amikor megtudja, hogy egy szeretett barátja a múltjából egy gyanús balesetben meghalt, pokolian elszánt igazságszolgáltatásba kezd. Mindent felhasználva, amit Jack Reachertől és a 110-es Különleges Nyomozó tagjaként eltöltött idejéből tanult, Neagley veszélyes küldetésbe kezd, hogy leleplezzen egy fenyegető gonoszt
– olvasható a sorozat szinopszisában.
Vajon meddig lehet eljutni egy csirke hatalmával? Van, aki csak egy barlangnyi ember felett uralkodik, mások talán világuralomra törnének. Hogy mik a határok, azt biztosan mi sem tudjuk, de a Zenit című rendhagyó mozis alkotás érdekes képet ad a hatalomról, a közösségről, a természetességről és természetfelettiről.
Jó, jó, a csirke metafora, legalábbis annak tűnik, főleg mert varázstyúkról van szó. A kiválasztott gazdát különleges levitációs képességgel ruházza fel, de ezt az erőt nem birtokolhatja akárki. Egy földalatti börtön egykori lakója, szökevénye mégis képessé vált rá, ami hirtelen a szökevénytársakból formált közösség urává tette. Sikerült neki anélkül, hogy egy árva szót kellett volna szólnia.
Melyik filmről van szó? Kristóf György Zenit című alkotásáról, ami egy különleges, verbális kommunikáció nélküli film, ahol a testbeszéd, a mozgás- és táncelemek révén lépnek kapcsolatba a szereplők.
Mindennek ellenére a végeredmény nem klasszikus táncfilm, hanem egy valós történeti ívre épülő mozis alkotás, ami a mozgásszínház és a disztópikus filmek világát ötvözi, miközben erőteljes alakítások és érdekes látványvilág fogadja a nézőt. A sztori olyan kérdéseket feszeget, amelyek épp annyira mindennapiak, mint amennyire filozofikusak. Előjön a vágyott célért hozott áldozat, a jobb élet reményének árnyoldala, a hatalom mibenléte és a közösség ereje is.
Sokat lehetne vitatkozni arról, hogy vannak-e még Hollywoodban igazi húzónevek, akik bevonzzák a mozikba a nézőket, vagy a jelenség kihalóban van. Tény, hogy a nagy öregek, mint Brad Pitt és George Clooney simán besorolhatók „az utolsó akciósztár” kategóriába, az Apple mégsem bízott annyira új filmjében, a Két magányos farkasban (Wolfs), hogy vászonra küldje azt.
A döntés egyrészt érthető, mert az almás cég befürdött már olyan címekkel, mint a Megfojtott virágok, amely 200 millió dolláros büdzséje ellenében világszerte csak 157-et hozott vissza a mozikban, és hasonlóképpen bukta volt az Argylle, a Napóleon és a frissen bemutatott Vigyél a holdra is. De tényleg ott tartunk, hogy egy Brad Pitt és George Clooney nem elegendők ahhoz, hogy tóduljanak az emberek arra, amit közösen csináltak? Úgy, hogy az Ocean’s-trilógiában nagyszerűen működtek ők ketten?
A szeptember 26-a óta az Apple TV+-on elérhető Két magányos farkas sztorija New Yorkban indít, egy hotelszobában, ahol egy Margaret nevű nő (Amy Ryan) éppen kétségbeesve sikongat, mert az általa felszedett fiatal prostituált ezen a görbe estén véletlenül úgy esett az ágyról a földre, hogy aztán nem is kelt fel onnan. Mint kiderül, Margaret nem akárki, hanem egy nagy tiszteletben álló államügyész, akire sokan felnéznek. Neki tehát nem fér bele egy magánéleti botrány, amiben fizetett szex és egy hulla is főszereplő. Mit lehet tenni, a nő telefonál, és kisvártatva megérkezik az ehhez hasonló ügyekre szakosodott takarító, méghozzá George Clooney alakításában. Majd eltelik pár perc, kopognak, és befut egy mattra ugyanúgy feketébe öltözött és gumikesztyűt viselő, Brad Pitt-féle második számú takarító is.
Itt jön a nagy kérdés, most mi legyen? Amint a film címe is mutatja, magányos farkasokról van szó, mindkét fickó ahhoz van szokva, hogy egyedül dolgozik, a hátuk közepére sem kívánják a szakmai segítséget. Jon Watts akcióvígjátékának nyilván az a nagy csavarja, hogy ők ketten kénytelenek összefogni, és az egyre bonyolultabb ügyet megoldani. Merthogy nemcsak egy egészen élőnek bizonyuló hullájuk van, hanem egy csomó drog is a nyakukba szakad, és így kell a többismeretlenes egyenletet megoldaniuk, mielőtt valaki őket takarítja el.
Stíluszavar, gyönyörű látvány, erős színészi pillanatok, elszórt közhelyek, nyomasztó atmoszféra – ezt mind, mind megkapjuk Halle Berry legújabb filmjében. A Ne oldozz el! című alkotás már a mozikban pörög, a vetítésre pedig nagy reményekkel ültünk be. Ezeket részben beváltotta az alkotás, részben nem.
Hazugság lenne, ha azt mondanánk, csalódtunk, mivel az elmúlt években gyakori tendencia, hogy A kategóriás színészeket friss horrorokba hívnak, de ez rendesen felkészített bennünket a váratlanra. Sandra Bullock 2018-as Madarak a dobozban filmje vagy Nicolas Cage idei Longlegs című alkotása az erősebb vonalat képviselik, míg Russell Crowe egymásra halmozott ördögűzései (A pápa ördögűzője, Ördögűzés) már kevésbé.
Épp ezért csupán Halle Berry színészi játékában bíztunk, minden mást pedig a véletlenre hagytunk, reménykedve, hogy a Ne oldozz el! (Never Let Go) című film inkább az első csoportba tartozik. Vegyes érzések vannak bennünk a vetítés után, hiszen akadtak farkashibák, de ezektől abszolút nem válik nézhetetlenné a film – csak jelentősen rontanak a végeredményen.
Egy meggyötört író, egy baljóslatú kisváros és a háttérben settenkedő, vérszomjas szörnyeteg, amely a főszereplőre vadászik. Stephen King, a horrorirodalom mestere sok évtizedre nyúló karrierje során ezt a három motívumot csűrte-csavarta a végtelenségig, olyan remek, klasszikusnak számító olvasmányokat is kihozott ebből az egyszerűnek tűnő, de nagyon is komoly mélységekre lemerülő receptből, mint A ragyogás, az Az és a Tortúra. Na és persze a Borzalmak városát se felejtsük el, King 1975-ben megjelent vámpíros regényét, amelynek új feldolgozását 2022 óta rejtegette a Warner Bros, és jó ideig azt sem lehetett tudni, hogy egyáltalán bemutatják-e.
A huzavonának nemrég ért vége, amikor kiderült, hogy október 3-án érkezik az új Borzalmak városa-film a Maxra, amelynek igazából simán lehetett volna helye a nagyvásznon is. Már ha abból indulunk ki, hogy mennyire hátborzongató és élvezetes lett a végeredmény.
A Borzalmak városa története Ben Mears (Lewis Pullman), egy sikeres regényíró körül forog, aki inspiráció után kutatva tér vissza Jerusalem’s Lotba, ám ahelyett, hogy serényen az írógépet kezdené el ütögetni, arra kénytelen ráeszmélni, hogy az amerikai kisvárosba nem sokkal őelőtte a gonosz is betette a lábát, egy ősöreg vámpír, Barlow (Alexander Ward) és segítője, Straker (Pilou Asbaek) személyében.
Akárcsak az alapul szolgáló regény, a Borzalmak városa új változata is a lassú építkezésre szavaz, a gonosz sokáig csak a háttérben bujkál, Ben és társai pedig csak szépen lassan eszmélnek rá, hogy mekkora slamasztikában vannak. Igaz, azon a ponton már elég egyértelműen beüt a krach, amikor az író azt veszi észre, Jerusalem’s Lotból szinte eltűnt a lakosság, mindenkit orvul átváltoztattak, és még a templom sem nyújt menedéket a vérszívók hada elől.
Modern korunk egyik rákfenéje, hogy a közösségi média átvette az uralmat az életünk felett, mindenki tökéletes Instagram-posztokban mutogatja legutóbbi nyaralását, legújabb autóját, házát, férjét, feleségét, gyerekét. Ezt a csillogást pedig olyan filterekkel szépítik tovább, amelyek az online térben szinte új arcot faragnak a delikvenseknek. Aztán amikor az önképrombolás eléri a csúcsát, a gazdagabbak plasztikáztatnak, jön a mellnagyobbítás, a zsírleszívás, és még lehet sorolni. Ebbe a kamu modern ember képébe igyekszik páros lábbal belerúgni a Netflix új sci-fije, a Csúfok (Uglies). A szeptember 13-án bemutatott film minden jó szándéka ellenére is elköveti a hibát, hogy saját magából csinál viccet.
Az McG által rendezett young adult regényadaptáció így avanzsál a 2024-es év eddigi legostobább streaminges néznivalójává.
A Csúfok kiindulópontja rendben van, a jövőben járunk, egy olyan világban, ahol a Szépek uralkodnak. Minden ember, amikor betölti a 16. életévét, plasztikai beavatkozások során esik át, hogy elérje saját maga legtökéletesebb verzióját, két lábon járó Insta-filterré válva. Hogy miért van erre szükség? A film tudósai szerint csak így csillapítható a társadalmi rétegek közti feszültség, ha mindenki gyönyörűvé és üresfejűvé válik.
Hősnőnk, egy Tally nevű leányzó, akit már nem sok választ el attól, hogy a Szépek kasztjához csatlakozhasson. Az nem teljesen világos, hogy a tinédzser mégis miért epekedik ennyire a beavatkozás után, elvégre a karakter eljátszására azt a Joey Kinget kérték fel, akire ránézve az utolsó utáni gondolatunk lenne, hogy csúnya. Ehhez képest Tally már az első percekben ostorozza magát saját tökéletlensége miatt, és csak felhorkanni tudunk, amikor elhangzik a főszereplő gúnyneve, a Bandzsa.
Röhej, és pont a nézőközönségre, a tinédzserekre van rossz hatással, ha azt látják, hogy egy Joey Kinghez hasonló színésznő is rondának van bélyegezve egy ilyen filmben. Nem elég, hogy a fiatalokra ömlik a szépségipar, a reklámipar oldaláról a nyomás és a rettenetesen magas elvárások, még itt van ez a borzalmas sci-fi is, hogy rontson a helyzeten. Talán mondanunk sem kell, hogy a szereplőgárda maradéka is az átlagemberhez képest bőven szebb emberekből áll, akik Joey King mögé beállva ostorozzák magukat a külsejük miatt.
Ana de Armas bosszúra szomjazik a 2025. június 6-án megjelenő John Wick spin-off, a Ballerina első előzetesében. Az akcióthrillerben de Armas Eve Macarrót alakítja, egy római Ruska-balerinát, aki bosszút akar állni egy bérgyilkoscsoporton, akik meggyilkolták a családját. A Ballerina a John Wick: 3. fejezet – Parabellum és a John Wick: 4. fejezet eseményei között játszódik, és a női bérgyilkost állítja reflektorfénybe, aki a harmadik Wick-filmben már feltűnt egy rövid szerepben, de akkor még Unity Phelan megformálásában – számolt be a Variety.
A film de Armas Eve-jének eredetét is bemutatja, aki a saját bosszúhadjáratát vívja azok ellen, akik megölték az apját. A sorozatra jellemző kreatív koreográfia és intenzív akció a spin-offra is megmarad, csak ezúttal nem egy marcona, nagydarab férfi, hanem egy törékeny nő tanítja móresre az ellenfelek garmadáját fegyverrel, gránáttal, slaggal, jégkorcsolyával, esetleg puszta kézzel.
Megjelent az HBO The Last of Us második évadához készített előzetese, így az augusztusban bemutatott teaser videóban látottak után újabb részletek derülnek ki a 2025-re elkészülő HBO sorozat történéseiből.
A képkockák bemutatják, hogy Pedro Pascal (Joel) és Bella Ramsey (Ellie) mit tesznek majd, valamint újból és újból felbukkan Catharine O’Hara is, aki többször felteszi a rejtélyes kérdését: „What did you do?”, azaz „Mit tettél?”.
Mint arról beszámoltunk, tavaly mutatták be a The Last of Us élő szereplős adaptációját, amely alapjául az azonos címmel megjelent PlayStation-játék szolgált. Az HBO sorozata a premierje óta hatalmas sikert tudhat magáénak, ezért rögtön meg is rendelték annak második szezonját.
A Kanadában forgó produkcióról nemrég felröppent az a hír, hogy a Joelt alakító Pedro Pascal néhány hét alatt végzett a jeleneteivel annak ellenére, hogy annak munkálatai feltehetően csak az idei év végén készülnek el.
Persze lehet azt mondani, hogy Hajdu Szabolcs párkapcsolati trilógiájának befejező része keserű humorú alkotás, de inkább nagyon-nagyon szomorú. Szinte illúzió sem marad. A talányos című, fekete-fehér Egy százalék indiánt 2024. október 10-től vetítik a magyar mozik – az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap sikere után ennek a filmnek a sötét tónusai talán kevesebb embert szólítanak majd meg, de jó, hogy elkészült.
Ennél fullasztóbb, klausztrofób filmet keveset látni. Az Egy százalék indiánnak már a színházi változata is nagyon szűk helyen játszódott – ennyiben nem különbözik a szintén lakásszínházi Ernelláék Farkaséknál és Kálmán-nap című előadásoktól –, de a film minden apró momentumot már-már kényelmetlenül közel hoz.
A lakásszínházban néhány méterre ültünk a hatalmas ebédlőasztaltól, láttuk a terítő textúráját, az asztalon lévő, apróságokkal teli tálat, a szotyolamagokat is, a szereplők mellettünk jöttek-mentek, a kamera viszont bemászik az értékes limlomok közé, a kávés pohárba, így Bántó Csaba operatőr jóvoltából látjuk a szereplők babráló kezét, ruhájuk anyagát, arcuk minden rezdülését. Sőt, a hangok is nagyon közel jönnek, ahogy roppan a napraforgómag, szisszen a szóda, készül a házilag sodort cigaretta.
Még be sem mutatták a Gladiátor második részét, Ridley Scott egy friss interjúban már arról beszélt, hogy miről szól majd a harmadik film. Persze ehhez előbb a másodiknak kell bizonyítania a kasszáknál, de egyelőre pozitívak a visszhangok az alkotás kapcsán, így kellő nyereség mellett ezzel a rendezői lelkesedéssel nagy esély van rá, hogy a stúdió zöld utat ad egy harmadik résznek.
A francia Permiere magazinnak mesélt terveiről a rendező, amit a Variety szemlézett. Az interjúban számos dologról beszélt az alkotó, többek közt arról, hogy élete legkomolyabb akciójelentét készítette a Gladiátor 2-höz, a valaha volt egyik legjobb munkája, amelyben előszeretettel alkalmazott számos technológiai újítást, köztük néhány mesterségesintelligencia-vívmánnyal – így született többek közt az orrszarvún lovaglós jelent is.
Egy romantikus film arra való, hogy elhitesse velünk, a lélek akkor is társra talál, ha már minden egész eltörött. Amikor mindenről, amit látunk, és mindenkivel, akivel összefutunk, azt gondoljuk, csupán életünk díszlete. Járdán kockakő, fotel a szobában, hang a villamoson, szellő a dombtetőn. Nem fontos. Nem számít. Minden csak úgy van, az élet apadó patak, minden hónap pergő homokszem. De aztán...
Erre az élményre, főleg a „de aztán”-ra épít a Kapj el, ha zuhanok című romantikus film – inkább több, mint kevesebb sikerrel. Nincs vele gond, szerethető, nézhető, minden megvan benne, amitől végül is romantikus. Mégsem egész.
Talán azért, mert hiányos. Dramaturgiában és történetvezetésben. Talán mert nem mer túllépni számos romantikus klisén: magányos férfi, kiégett múlt, mediterrán sziget, régi szerelem, új esély. De ne fanyalogjunk, elvégre mi másért készülnének az ilyen filmek, ha nem a klisék miatt – valamint azért, hogy azt üzenjék, hogy a lélek akkor is társra talál, ha már minden egész eltörött.
Csak hagyni kell az időt dolgozni. Mert régi mondás, talán igaz is, hogy nincsen olyan dolog, amit az idő ki nem forog...
Az azonban nagyon nem mindegy, hogy egy film hogyan ágyaz meg a romantikának. Mert az addig rendben van, ha a forgatókönyvíró-rendező (Stelana Kliris) egy olyan történetet akar elénk hozni, amelyben Harry Connick Jr. egy olyan kiégett rocksztárt alakít (John), aki visszamenekül egy olyan szigetre (Ciprus), ahol egykor talán boldognak érezte magát, és megpróbál új életet kezdeni. Ám ebben a földi paradicsomban leginkább a múlt jön vele szembe.
Johnon ráadásul nem érezni, hogy annyira kiégett volna. Persze, Harry Connick Jr. (P.S. I love you; Miért éppen Minnesota?) hozza a lelke mélyén szomorú, rezignált karaktert, csak éppen a kiégés okairól nem tudunk meg sokat.
El kell fogadnunk, hogy a rocksztárok egyszer kiégnek. Ilyen ez a popszakma...
De ugyanúgy el kell fogadnunk azt is, hogy Johnnak múltja van a szigeten, ráadásul olyan, ami elől nem tud menekülni. Ezért is ért volna meg néhány gondolatot, filmkockát ennek kibontása, úgy talán azt is jobban értenénk, hogy John miért éppen Ciprus szigetén vágyik arra, hogy meggyógyítsa kiégett lelkét.
Ennek magyarázata ezt az írást spoilerveszélybe sodorná, de aki a filmet látja, az úgyis megkapja majd szavakban, pillantásokban – miközben a szív dolgai jól viselik, sőt kifejezetten szeretik, ha látjuk is mindazt, ami Johnt a lelke mélyén, még ha tudatalattiban is, de a múltjának boldogabb napjaiba vissszahúzza.
Megjelent a Gladiátor második részének legújabb előzetese a Paramount YouTube-csatornáján.
A filmnek még nyáron jelent meg az első ajánlója, amely igazán kecsegtető jelenetekkel szolgált a nagyérdemű számára, majd hétfőn az újabb részletekből kiderült, tényleg van okunk arra, hogy várjuk a november 22-i premiert.
Ritkán jövök ki úgy sajtóvetítésről, hogy az a kérdés forog a fejemben, vajon mi a francot láttam éppen. Márpedig Francis Ford Coppola új sci-fijével, a magyar mozikba szeptember 26-án érkező Megalopolisszal pontosan így jártam. Mégis, mi akart ez lenni? Egy félresikerült és túlontúl hosszú tisztelgés az 1927-es Metropolis előtt? Tanmese arról, hogy egyszer minden birodalom elbukik, és a fejlődés csak önmagunk extrém módokon való megújításával érhető el? Jóslat arról, hogy Amerika úgy fog járni, mint a Római Birodalom, és saját hamvába vész?
Nagyon nehéz kitalálni, mire gondolhatott a költő. Holott a veterán, A Keresztapa-filmekkel és az Apokalipszis mosttal is megismételhetetlent alkotó Coppolának már 1977-ben szöget ütött a fejébe az ötlet, s kisebb-nagyobb kihagyásokkal 1983 óta dolgozott is rajta. Csiszolgatta a szkriptet, majd 2001-ben már olvasópróbát is tartott a főszerepekre kinézett színészekkel, azonban a szeptember 11-ei merényleteknek a valósággal mutatott hasonlósága miatt még pár évtizedre visszalökték az íróasztal egyik polcába a Megalopoliszt.
Talán ott is kellett volna maradnia a filmnek, a készítő azonban képtelen volt elengedni ezt a projektjét. Még a kaliforniai borászatát is eladta, és 120 millió dollárt a nagyívű sci-fibe ölve – „kerül, amibe kerül!” felkiáltással – végül saját zsebből össze is hozta ezt a valamit.
Merthogy a Megalopoliszt még a legnagyobb jóindulattal se lehetne épkézláb filmnek nevezni. Inkább csak egy érdekes ötlet, amit Coppola végső soron csúnyán túlgondolt.
Nemcsak a hosszú készítési folyamat, hanem maga a forgatás sem nélkülözte a botrányokat. A 85 éves író-rendező alulöltözött táncosnőket, statisztákat fogdosott és csókolgatott, elmondása szerint azért, hogy hangulatba hozza és motiválja őket, emellett a munkálatok alatt folyamatosan füvet szívott, és olykor a stábot is otthagyta, mint Szent Pál az oláhokat.
Ennyire botrányos körülmények között egyszerűen képtelenség értelmes filmet forgatni, és ez még egy akkora koponyának sem sikerült, mint Francis Ford Coppola.
A „Marvel Öngyilkos osztagának” tagjai részben ismert, részben új szupergonoszok, akiket tőrbe csalnak, majd egy olyan ajánlattal áll elő a kormány, amire csapatként kell válaszoljanak.
A film a Marvel-univerzum ötödik fázisának záró akkordja lesz. A háromrészes „Infinity Saga” után a szintén háromrészes multiverzum-időszak második etapja, amely a 2023 és 2025 közötti alkotásokat foglalja magába.
Félelmetes belegondolni, hogy lassan négy év telt el azóta, hogy a WandaVízió első évadát a Disney+-on bemutatták. A Marvel Studiosnak azóta voltak nagyon csúnya mellényúlásai (She-Hulk, Sólyomszem, Mrs. Marvel, A Sólyom és a Tél Katonája, Titkos invázió stb.), mégis a közmegegyezés szerint a boszorkányos-robotos dramedyvel és az old school időutazós Lokival zseniális sorozatokat alkottak, és ezzel nem is nagyon lehet vitatkozni. A WandaVízió sztorija ugyebár arról szól, hogy a szerelmét vesztett Wanda Maximoff (Elizabeth Olsen) képtelen beletörődni az android szuperhős, Vízió (Paul Bettany) halálába, emiatt egy Westview nevű idilli kisvárosba vonul el, ahol újraalkotja férjét, és ha már itt tart, két gyereket is képzeleg maguknak, létrehozva a tökéletes családot.
A WandaVízió nagy bravúrja, hogy a sorozat megidézi a különböző korszakok szitkomjait, de amint haladnak előre az epizódok, úgy kezdenek lehullani a színfalak. Elkezd ugyanis kiderülni a turpisság: Wanda elrabolta a város lakóit, akiket akaratuk és tudtuk ellenére tart fogságban, és innen kezd el kirajzolódni a Skarlát Boszorkány sziluettje, aki ezen a néven először a szériában bukkan fel. Perpatvarból azért nincs hiány, megjelenik a S.W.O.R.D. nevű kormányszervezet, hogy rendet tegyen, illetve az is kiderül a kilenc rész alatt, hogy Westview szomszédsága sem ma született bárányokból áll. Egyikük épp Wandáék mellett lakik, „Agnes”, salemi leánykori nevén Agatha Harkness, aki vágyik a főszereplő erejére, el is csaklizná azt minden áron. Persze egy hatalmas összetűzést követően éppen Agatha az, aki elveszti varázsát, és továbbra is fogságban marad.
Itt veszi fel a fonalat a Disney+ új, szeptember 18-án bemutatott sorozata, a Mindvégig Agatha, amely hiába hogy a WandaVízió spin-offja, simán második évadnak lehetne tekinteni. Nemcsak azért, mert a minősége egészen megközelíti az anyasorozatét, hanem annak okán is, hogy a történet nagyjából onnan folytatódik, ahol a WandaVíziónál abbamaradt.
Meglepetésvendég érkezett vasárnap este a Budapesti Klasszikus Film Maraton egyik utolsó vetítésére. A Zombieland sztárja, Jesse Eisenberg nézte meg a telt házas közönséggel együtt az Uránia moziban a Napfény ízét. A Szemfényvesztők 3. részét hazánkban forgató színésznek egyik nagy, személyes kedvence Szabó István filmje, ami a Sonnenschein család történetén keresztül idézi meg Magyarország XX. századi történelmét.
A vetítés után a színész találkozott és közös fotót is készített a moziban az ezen az estén megjelent alkotókkal, Szabó István rendezővel, Robert Lantos producerrel és Koltai Lajos producerrel.
Ryan Murphy mindig is az a sorozatkészítő volt, aki bátran osztotta a sokkoló pofonokat a nézőknek. Hiába volt összességében könnyedebb, a tiniszériák zsánerén belül már a Glee is megelőzte a korát, és feszegette a határokat, az Amerikai Horror Storyról nem beszélve, a szellemházas és az őrültek házában játszódó évadok beírták magukat a kis képernyős horrortörténelembe. Aki látta, ez utóbbi állítással talán nem is fog vitatkozni. Murphy azóta sem állt le, hozza a kiborítóbbnál kiborítóbb címeket, sorolhatnám napestig: Ratched, Pose és a többi... a showrunner azonban az eddigi fényes karrierjében az i-re akkor tette fel igazán azt a pontot, amikor kiadta a kezei közül a Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztorit még 2022-ben, ezzel pedig új magasságokba emelte az amúgy is népszerűnek számító, true crime alapokra felhúzott sorozatok válfaját.
A Dahmert két dolog vitte el a hátán, és csinált belőle hatalmas szenzációt. Egyrészt az, hogy Ryan Murphy egy olyan színészt, Even Peterst választotta ki főszereplőnek, akivel már az AHS kapcsán hosszú ideje együttműködtek, és jól ismerték a másikat. Másrészt a cselekmény telitalálatnak bizonyult, a meleg férfiakra vadászó, azokat elkábító és másvilágra küldő meleg sorozatgyilkos sztorija odaszögezte a tévéhez a nagyközönséget. Sőt, a Dahmert szakmai körökben is elismerték, a Golden Globe-on például négy kategóriában jelölték, ezek közül Peters férfi főszereplőként egyet el is hozott. Megérdemelten, mert hátborzongató volt, amit a Palpatine-szemű őrült bőrébe bújva a színész művelt.
Egy évados csodának tűnt a Dahmer, a fogadtatás és nyilván a nézettség miatt azonban a Netflix az alkotókkal közösen úgy döntött, franchise-t húznak fel belőle, Szörnyeteg címmel. Ennek lett a kvázi második évada a Szörnyetegek: A Lyle és Erik Menendez-sztori, amely szeptember 19-én mutatkozott be az online videótáron, és aki azt hitte, hogy a vérfagyasztást és a nézők kiborítását tekintve Murphyéknek a Dahmer után nem maradt már puskaporuk, nos, az tévedett.
A DC nagyon csúnyán belebukott abba, hogy a Marvel mintájára filmes univerzumot próbáltak meg építeni. Jól mutatja, hogy mennyire dilettáns módon kezelték az egészet, hogy olyan karaktereket herdáltak el, mint Henry Cavill Supermanje, a Ben Affleck-féle Batman, esetleg a Jason Momoa által játszott Aquaman, de sorolhatnánk még a szinte tökéletes castingokat (Gal Gadot, hess innen!) napestig. Egy dolgot mégis ügyesen csinált a DC, még a James Gunn kinevezése előtti időszakban is, mégpedig azt, hogy a különálló, egymáshoz nem kapcsolódó filmek terén kiemelkedő, művészeti értékkel bíró alkotásokat adtak ki a kezeikből. Elég felemlegetni utóbbiak közül a Jokert, vagy éppen a Robert Pattinson főszereplésével készített, 2022-es Batmant.
Matt Reeves valami olyasmit csinált meg a Batman esetében, amit eddig nagyjából mindenki lehetetlennek hitt. A Denevérembert sötéten, felnőttesen, hiperrealisztikusan ábrázolta, Gothamet pedig egy bűntől fuldokló metropoliszként, ahol Pattinson Bruce Wayne-je mellett olyan ikonikus karakterek bontogatták szárnyaikat, mint a Macskanő (Zoe Kravitz) és Oz Cobb, vagyis a Pingvin (Colin Farrell). A két évvel ezelőtt vászonra tűzött Batman-film a szó szoros értelmében eredetsztori volt, nemcsak a címszereplő, hanem az épp említett figurák is gyerekcipőben jártak még.
Kicsit hitetlenkedtem, amikor meghallottam, hogy éppen a Pingvin kap saját sorozatot az HBO-tól. A felismerhetetlenre maszkírozott, kopaszodó, nagydarab, mindenfajta sármjától megfosztott, furcsán bicegő Colin Farrellnek bár volt néhány izgalmas megmozdulása, különösen az a bizonyos autós üldözés, mégse érződött egy olyan figurának a Batmanben, akire komolyabban építeni lehetne, akár egy nyolcrészes történettel. Merthogy ez a Pingvin még nem az a Pingvin volt, akit a képregényekben is sokan megismertek, csupán egy kisstílű maffiózó, akit halálra idegesített a gúnyneve, és az, hogy mindenki alulértékeli, lekicsinyli őt.
Napokon belül, 2024. szeptember 26-án érkezik a hazai mozikba Vékes Csaba Lepattanó című filmje Scherer Péter főszereplésével. A magyar színészek mellett egy amerikai nagyágyú, a Dallas Bobby Ewingjaként ismert Patrick Duffy is feltűnik az új sportvígjátékban, amely egyszerre humoros és szívhez szóló alkotás.
Tele a Művész mozi, a sajtó munkatársai premier előtti vetítés keretében láthatják a filmet szeptember 17-én. Az előtérben a Lepattanó néhány színésze, Scherer Péter, Elek Ferenc és Harmath Imre beszélget a közönséggel, a háttérben pedig már Patrick Duffy várja az interjúk kezdetét. A közönség ritkán ülhet be az alkotókkal és a szereplőkkel közösen egy-egy vetítésre, ám a Lepattanó stábja igyekszik mindenkihez közel hozni az új filmet.
Sokkal jobb a Kéthly Annáról és Slachta Margitról szóló Hősnők című film, mint amit az előzetese ígér, és erről 2024. szeptember 18-án bárki meggyőződhet, aki megnézi az M5-ön. Utána pedig elérhető lesz az Országház Filmműhely YouTube-csatornáján, ahol már jó néhány hasonló dramatizált dokumentumfilm látható, amely a történelemben igyekszik fogyasztható módon eligazítani minket. Novák Tamás rendezését a díszbemutatón láttuk az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
Világlátásukban nem is állhattak volna távolabb egymástól, a kor, amelyben éltek, mégis egymás mellé sodorta őket, és nem csak a Parlament padsoraiban. Mindkettőt üldözték a nézetei miatt, a szociáldemokrata Kéthly Anna börtönbe is került, életfogytiglanra ítélték, a szerzetes Slachta Margit még időben elmenekült. Végül mindketten emigrációba kényszerültek, és már nem is térhettek haza. A világot másképp képzelték el, de mindketten az elesettekért, a demokráciáért, a magyarságért küzdöttek.
Nagyjából tíz évvel ezelőtt kaptam fel a fejem arra, hogy James McAvoyba mennyi tehetség szorult, a színész a Mocsok című feketekomédiában alakított egy lefizethető, drogfüggő és borzalmas mentális állapotban lévő zsarut. Aki nem látta, pótolja be, tényleg mocskosul jó szórakozás az a röpke másfél óra. Főleg, hogy ez lehetett az a film, ami elindította az X-Menben X Professzor fiatalabb verzióját is alakító színészt abba az irányba, hogy igazi gennyládák bőrébe kezdjen bújni.
McAvoy szinte a védjegyévé tette azt, amilyen szinten képes önmagából kifordulni, a Széttörve és az Üveg című M. Night Shyamalan-thrillerek után pedig végre eljött az ideje annak, hogy a 45 éves sztár csúcsra járassa őrületét a kamerák előtt. Köszönhetően a Szádra ne vedd című, hazánkban szeptember 12-től vetített amerikai horrorfilmnek, melyben James McAvoy olyan módokon zsigerel ki lelkileg egy mit nem sejtő családot, hogy az ember inkább félrerakja a kezében lévő popcornt. Mert miközben nézzük, konkrétan elmegy az étvágyunk a látottaktól.
A Szádra ne vedd már abból a szempontból is egy érdekes próbálkozás, hogy egy 2022-es dán-holland alkotásnak, A látogatásnak a remake-je. Egy olyan filmé, amelyet itt, a Cinematrixban is kielemeztünk anno, és meg is dicsértünk amiatt, hogy a rendező, Christian Tafdrup olyan mesterien építette benne a feszültséget, a véres és kegyetlen csattanó pedig csak felrakta az i-re azt a bizonyos pontot. Nyilván kíváncsi voltam tehát, hogy egy ennyire eredeti és jól megvalósított ötletet, a saját magáért kiállni képtelen családét fel lehet-e élvezhetően dolgozni, és egyáltalán van-e értelme annak, hogy A látogatást máris remake-eljék.
James McAvoy azt állítja, hogy az utolsó pillanatban váltotta le Joaquin Phoenixet a Széttörve című pszichológiai thrillerben, miután a Joker sztárja közvetlenül a forgatás megkezdése előtt kiszállt. A 2016-os filmben, amelyet A hatodik érzék készítője, M. Night Shyamalan rendezett, három tinilányt zárnak be egy pincébe, miután elrabolta őket McAvoy karaktere, egy disszociatív személyiségzavarban szenvedő férfi – számolt be az Independent.
Miközben McAvoy a Happy Sad Confused podcast vendége volt, hogy új filmjéről, a Szádra ne vedd!-ről beszéljen, nagy port kavart, amikor elárulta, hogy Phoenix nem először szállt ki egy filmből az utolsó pillanatban – mint ahogy tette azt nemrég egy meleg románcból –, ugyanis a Széttörve főszerepét is ő játszotta volna eredetileg, de két héttel a kezdés előtt otthagyta a produkciót.
Elég magabiztos vagyok ahhoz, hogy azt higgyem, jobban fogom csinálni. Csak viccelek!
– kezdte válaszát McAvoy arra kérdésre, hogy mekkora nyomást érzett, amikor megtudta, hogy lehetőséget kapott Shyamalantól.
Egyenesen a 81. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválról érkezett a miskolci CineFestre Szilágyi Zsófia második filmje, a Január 2., amely a Biennale College – Cinema támogatásával készült. A filmvetítés után sajtóbeszélgetést tartottak a film alkotóival, köztük Szilágyi Zsófia rendezővel, aki számos kulisszatitkot árult el a forgatásról, illetve a produkcióról.
„Azt hiszem, engem furcsamód inkább a rutin és a monotónia érdekel, tehát azok a dolgok, amelyeket gyakran kihagynak a filmekből, mondván, hogy unalmas. A Január 2. kiindulópontja a pakolás volt. Tíz éve a Műcsarnokban láttam egy videóinstallációt, ahol fiatalok összepakoltak egy lakást. Semmit nem tudtunk az egész helyzetről, nem beszélgettek egymással, csak rakták be a dobozba a késeket, villákat, ruhákat, könyveket, és valamiért muszáj volt néznem” − mondta a kezdetekről Szilágyi Zsófia.
A Rebel Ridge című, a Netflixen szeptember 6-án debütált új akcióthrillernek van egy nagyon erős tulajdonsága a streamingszolgáltató hasonszőrű alkotásaihoz képest: rögtön a legelső jelenetével eléri, hogy izgalomba jöjjünk, és tiszta erőből szurkoljunk az igazságtalanságot elszenvedő főhősének.
A sztori azzal nyit, hogy egy nyugodt tempóban tekerő fickót, bizonyos Terry Richmondot (Aaron Pierre) látjuk biciklizni az országúton, egészen addig, míg egy rendőrautó neki nem megy, az aszfaltra passzírozza a feltűnően kigyúrt férfit, hogy aztán a járműből kiszálló hekusok azt állítsák, menekülés közben kapták el az alanyt. Terry csak meglepve pislog rájuk, hiszen zenét hallgatott, nem is vehette észre, ha miatta felnyomták a szirénát, azt viszont már kevésbé fogadja el a Rebel Ridge titokzatos központi karaktere, hogy az általa vitt pénzt elveszik tőle a törvény őrei. Merthogy az fontos dologra kellett volna neki.
Ezen a ponton indul el egy visszafogott, csöndes és meglepően realista bosszúhadjárat. Terry ugyanis nem engedi el a dolgot, utánamegy a korrupt rendőröknek, sőt elkezdi módszeresen felgöngyölíteni a Shelby Springs nevű amerikai kisvárosban fortyogó korrupciót. A film első 60 percében mindez rettenetesen jól működik, nemcsak Aaron Pierre karizmatikus alakításának köszönhetően, hanem azért is, mert a rendőrfőnök Sandy Burnne (Don Johnson) személyében egy olyan antagonistát látunk a Rebel Ridge-ben, akit nagyon könnyű gyűlölni. A Netflix új akcióthrillerjét, ha csak az első felét láttuk volna, simán mesterműnek bélyegeznénk, mert a feszültséget az író-rendező Jeremy Saulnier egyszerűen zseniálisan építi és robbantja ki. Csak az a baj, hogy amikor a film a tetőfokára hág, és katartikusan jól tartja a szintet, akkor jövünk rá, hogy van még ugyanennyi a játékidőből.
Megkapta csillagát a hollywoodi hírességek sétányán Ewan McGregor, azonban az igazi meglepetés akkor érte, amikor megtudta, kinek a szomszédságában helyezték el elismerését. A skót színész ugyanis régi barátja, Carrie Fisher mellett kapott csillagot, ami mélyen meghatotta őt, mivel Fisher fontos személy volt az életében, közeli kapcsolatban álltak.
„Ez mindennél többet jelent. Elképesztően szerencsés vagyok, hogy ismerhettem Carrie-t. Együtt ültünk ezen a tengerparton, és úgy éreztem, hogy rögtön egy hullámhosszon vagyunk, megnevettetett, de úgy igazán, aztán sok mindent csináltunk közösen itt, Hollywoodban. Többek közt alapítványi adománygyűjtést tartottunk a házánál […] Nagyon hiányzik, mindig elfelejtem, hogy már nincs köztünk. Mindenesetre a tény, hogy ilyen közel raktak bennünket egymáshoz, szívmelengető” – idézi a színészt a People magazin.
A SkyShowtime korábban bejelentette, hogy új, saját gyártású sorozattal készülnek, amely a Dexter előzményeit mutatja be. A cselekmény tíz évvel a nagy sikerű sorozat történései előtt játszódik, és azt mutatják be, miként vált a Michael C. Hall által alakított címszereplőből, Dexter Morganből bosszúálló sorozatgyilkos. Jeff Lindsay antihősét az új szériában Patrick Gibson alakítja majd, aminek első, harminc másodperc hosszú kedvcsinálóját most közzé is tette a streamingoldal.
A drámasorozatot jelenleg is forgatják Los Angelesben, központjában pedig az áll, miként tanulta meg uralni és célzottan irányítani gyilkos késztetését a főszereplő. Ahogy az eredeti sorozat is felidézi, egy nővér folyamatosan mérgezi Dexter apját, belőle válik a fiú első célpontja. Bár az esetről számos részletet kapunk, a teljes történetet minden részletével nem látjuk. Itt indul az előzménysorozat, a Dexter Original Sin.
Korábban már bővebben megírtuk a film megjelenéséhez vezető nem épp bukkanómentes utat.
A művet 2019-ben jelentették be, eredetileg 2022. szeptemberi széles körű mozis megjelenéssel, ezt azonban többször elhalasztották, majd végül áthelyezték a Max platformra.
A King 1975-ös regénye alapján készült Borzalmak városa Ben Mears (Lewis Pullman) sikeres írót követi, aki visszaköltözik szülővárosába, hogy megírja következő regényét, amelyet saját élményei ihlettek. Érkezése egybeesik azzal, hogy a házat megvásárolja Kurt Barlow (William Sadler), egy ősi vámpír, aki egy embert használ arra, hogy átváltoztassa a város összes lakóját.
Magyarországon élni egy kicsit olyan már, mint Amerikában. Ezt nem dicséretnek szánom, nem az életszínvonal nőtt meg, inkább olyan tekintetben kezdtünk el hasonlítani a nagyhatalom egyes államaira, mint például Floridára, hogy a könyvesboltokban fóliázni kezdték „az átlagostól eltérő tartalmakat”. Holott a legizgalmasabb és legegyedibb írók mindig is azok voltak, akik a társadalom perifériáján éltek.
Addig, amíg a streamingszolgáltatókat üldözni nem kezdik, még örülhet az egyszeri néző olyan újdonságoknak, mint Az angoltanár (English Teacher) című szitkom, amely szeptember 3-án startolt el első két részével a Disney+-on. Ám minden humora ellenére le-lekonyul a száj, ha belenézünk, mivel egy picit olyan, mintha a készítő Magyarország elé is görbe tükröt tartana.
A Will & Grace-ből ismert, TikTokon és Instagramon abszurd karaktereivel hódító Brian Jordan Alvarez – aki ezúttal írói-rendezői-főszereplői státuszban tetszeleg – egy olyan, Evan nevű pedagógust alakít, aki Texas államban dolgozik egy középiskolában, ahol a konzervatívok vannak többségben, így a meleg tanerő egészen durván kilóg a sorból.