Index Vakbarát Hírportál

Stephen King-adaptációból általában kétféle van: korszakalkotóan zseniális, mint A remény rabjai, a Ragyogás, a Tortúra és a Cujo, vagy pedig nézhetetlen gagyi, utóbbiak közé is tudunk sorolni jó párat, olyan címeket, mint A köd, bármelyik Kedvencek temetője, esetleg az Az – Második fejezet. A hazai mozikban június 1-jén bemutatott A mumus (The Boogeyman), mely King 1973-as, azonos című novelláját dolgozza fel, meglepően sok utálatot kapott a kritikusoktól, és sokan a rosszabb feldolgozások közé sorolják. Bár nem egy világmegváltó film, mi mégis vitatkoznánk azokkal, akik lehúzzák a Harper család kálváriáját. Ez igenis egy vérfagyasztó, kreatív megoldásokkal megspékelt horror lett, még úgy is, hogy hasonló sztorikat ezerszer láttunk már.

Fotó: Patti Perret / Fórum Hungary

A mumus kiindulópontja megegyezik az egyébként mindössze pároldalas novelláéval, adott egy, a nejét gyászoló terapeuta, Dr. Harper (Chris Messina), akihez váratlanul, időpont nélkül állít be egy csúnyán maga alatt lévő páciens, Lester Billings (David Dastmalchian). Aki olvasta az alapul szolgáló történetet, az innentől tudja, hogy Billings elmeséli a dokinak, hogyan halt meg mindhárom gyermeke, ám a külvilág véleményével ellentétben neki semmi köze nincs hozzá, szerinte ugyanis a mumus volt a tettes. King novellájától itt kanyarodik el jócskán a film, merthogy az Éjszakai műszak című könyvben olvasható frappáns és hátborzongató lezárás helyett a Rob Savage által rendezett feldolgozás Dr. Harper famíliájára helyezi inkább a hangsúlyt. Lester Billings a filmes verzióban csak a kezdet, a fickó valahogy rátapasztja hőseinkre a sebezhető embereken élősködő szörnyeteget, és elszabadul a pokol.

A mumus elkezdi tehát lelkesen terrorizálni Harperéket, jönnek egymás után a jumpscare-ek, amelyek nagyon is jól működnek, köszönhetően annak, hogy a film sokáig nem mutatja meg, hogyan is néz ki a sötétben bujkáló, gyerekeket ijesztgető és gyilkoló lény.

Létezik-e barátság férfi és nő között? Olyan kérdés ez, amelyet az emberiség régóta boncolgat: tudósok kutatták már, megszakadt szívű költők írtak a témában verseket, és még a szórakoztatóipar is szorgosan igyekezett megválaszolni, elég, ha olyan címeket említünk, mint a Harry és Sally, a Jóbarátok, az Így jártam anyátokkal vagy épp a Barátság extrákkal. Május 24-én indult el az Apple TV+-on, és jelenleg négy rész elérhető a Szigorúan barátságból (Platonic), mely a Rossz szomszédság két egykori sztárját, Seth Rogent és Rose Byrne-t hozza újra össze a képernyőre, és a vígjátéksorozat rögtön az elején tiszta vizet önt a pohárba: igen, megvalósulhat színtisztán plátói jellegű kapcsolat ellenkező neműek között.

Fotó: Apple TV

A történet középpontjában Sylvia (Rose Byrne) áll, aki háromgyerekes anyuka, és a jogi karrierjét adta fel azért, hogy a háztartással foglalkozzon éjt nappallá téve. A nő természetesen nincs kibékülve az életével, és olyan szinten unja már magát, hogy amikor meghallja, hogy egykori legjobb barátja, Will (Seth Rogen) házassága tönkrement, felkeresi a férfit. A szigorúan baráti kapcsolat felélesztése nem megy könnyen, a sorozat pilotepizódjának nagy része akörül forog, hogy azt nézzük, mennyire kínos és rázós mutatvány sok-sok év után valakivel újra felvenni a fonalat.

Legfőképp annak köszönhető, hogy a Szigorúan barátság úgy tíz perc után imádni való, hogy Seth Rogen a karrierje nagy részét azzal töltötte, hogy Willhez hasonló, infantilis, felnőni képtelen, de azért szimpatikus figurákat alakított. Az Apple TV+ új sorozatának női főszereplője, Rose Byrne pedig zsigeri természetességgel képes hozni ezt a kicsit tipikus, mégis jó fej, szomszédlány típusú családanyát. Ketten valóban úgy mozognak a kamerák előtt, mintha világéletükben jó barátok lettek volna, és a legdurvább, hogy elhisszük nekik, hogy semmiféle szexuális kapcsolat nem volt közöttük eközben. Ez a széria tényleg attól működik ennyire stabilan, hogy egy ritkábban feldolgozott és tabunak számító témakört tálal nekünk, nagyon frissen és nagyon bátran.

Vannak olyan természeti csodák, amelyek határtalan inspirációt tudnak adni az embernek. Ezek közé tartozik a föld legmagasabb csúcsa is, a Mount Everest. A serpák – a Himalája északkeleti részén élő népcsoport − Csomolungmának hívják a hegyet, amely az ő nyelvükön annyit tesz: világ anyja. Nem véletlen hát, hogy a fehér óriásra a helyiek és a környező népcsoportok csodálattal és tisztelettel tekintenek – ha nem félelemmel. 

Ahogy a XIX. század közepén felfedezték ott a világ legmagasabb pontját, a XX. században sorra kezdték ostromolni a hegymászók az Everestet. Az egyik első, 1924-es próbálkozás tragikus végkimenetelű volt. A mai napig nem tudják, hogy a hegymászók valójában elérték-e a csúcsot, vagy sem. A sikerre 1953-ig kellett várni, mikor Edmund Hillary és Tendzing Norgay elsőként hódították meg a Csomolungmát.

Részlet az Everest (2015) című filmből

Fotó: Universal Pictures

Az évek során számos hegymászó megpróbálkozott a kihívással, de több alkalommal is katasztrófába torkollott az kísérlet, akárcsak a magyar hegymászó, Suhajda Szilárd estében. A filmek világa ezeket a csúcstámadásokat egy híján száz éve örökíti meg dokumentarista és játékfilmes formájában − az utóbbiakat is főként valós események alapján. Ezekből a fiktív alkotásokból gyűjtöttünk most össze néhány kiemelkedőt.

A 2018-ban bemutatott Pókember – Irány a Pókverzum! tökéletes képregény-adaptáció volt, amely láttán sokan meg lehettek róla győződve, hogy egyszeri és megismételhetetlen csodáról van szó, a Marvel hálószövőjéről ennyire jól összerakott filmet nem lehet még egyszer tető alá hozni. Az Irány a Pókverzum!-ban szinte a saját bőrünkön érezhettük, hogy mit jelent, amikor azt mondják, hogy „a nagy erő nagy felelősséggel jár”, miközben szívszorító fordulatok, szemkápráztató látvány és hasonlóan dinamikus hiphopzenék gondoskodtak a szórakozásunkról.

Pedig az Irány a Pókverzum! nem is a közkedvelt Peter Parkert állította a középpontjába, hanem egy, a mainstreamet követők által egyértelműen kevésbé ismert Pókembert, egy brooklyni falfirkás srácot, nevezetesen Miles Moralest, akit elődjéhez hasonlóan egy radioaktív pók csípett meg, így az eredeti Pókember után neki kellett átvennie a stafétabotot New Yorkban. Hősünk kapott maga mellé társakat is, mégpedig más dimenziókból, többek között a Póknővé avanzsált Gwen Stacyt, na és Peter B. Parkert, az eredeti Pókember boomer verzióját. Ők hárman mindannyian visszatérnek a magyar mozikban június 1-je óta vetített Pókember – A Pókverzumon át című új filmben, amely abból a szempontból nem szerez meglepetést, hogy a multiverzumos mókát viszi tovább, de hogy miképp, az már egyenesen döbbenetes.

Fotó: InterCom

Az íróként és producerként közreműködő Phil Lord és Christopher Miller ugyanis megcsinálták a lehetetlent, egy olyan minőségi folytatást készítettek Miles Morales első kalandjának, amiről álmodni se mertünk. Technikailag még az Irány a Pókverzum!-hoz képest is egy bravúros alkotás lett a végeredmény, amire meg mernénk kockáztatni, hogy rámondjuk:

A Pókverzumon át képzőművészeti igényességű alkotás, amelyben előfordul, hogy egyetlen jelenetben három-négyféle különböző rajzstílus képviseli magát egyszerre, és ezt történetileg is megmagyarázzák ráadásul, azzal, hogy különböző világokból származó Pókemberek nyomják együtt a vásznon. Ezt a fajta alaposságot nemhogy az animációs műfajban, hanem úgy egyáltalán alig látni manapság, főleg az egyre trehányabb és gyávább Hollywoodban. Az új Pókember rá a bizonyíték, hogy újítani megéri, ha ésszel csinálják.

Németország lecsap. Nem is akármivel, egy olyan új sorozattal, amelyet nevezhetnénk afféle Stranger Things-pótléknak is, de ezzel valamelyest beszólnánk neki, mert megállja önmagában a helyét. A griff (The Gryphon) című, 6 részes dark fantasy, amelyet az Amazon Prime május 25-én mutatott be, nemcsak a Duffer tesók misztikus történetéből kölcsönöz, hanem egy csomó más, popkulturális ikonnak számító alkotásból, de erre hamarosan kitérünk majd.

A Wolfgang Hohlbein által jegyzett, Der Greif című horror-fantasy regényt feldolgozó történet a 80-as években indul, amikor egy apuka kirángatja két kisfiát a házból, mondván: menekülniük kell, és soha nem térhetnek vissza, mert a gonosz rájuk talált. Ez az az este, amikor Mark Zimmerman (Jeremias Myer) és bátyja, Thomas (Theo Trebs) félárván maradnak, apjuk ugyanis tragikus halált hal. A griff tíz évvel később, egészen pontosan 1994-ben veszi fel a fonalat, amikor Mark már tinédzser, Krefeld gimnáziumának padjait koptatja, és 16. születésnapján több szempontból is váratlan fordulatot vesz az élete.

Egyrészt azért, mert Mark testvére, Thomas a kezébe nyom egy Krónika című könyvet: ez a családi örökségük, egy misztikus írás, amely nagy felelősséget rótt nemcsak apjukra, hanem a bátyra és most A griff főhősére is. Mark azonban nem akar tudomást venni a famíliáján időről időre eluralkodó, kollektív őrületen, hiszen a suliba új lány jött, aki hozzá hasonlóan rettenetesen különc, így a srác az illegális kazetták árulásán kívül az ő felszedésével kezd el foglalatoskodni.

Fotó: Gordon Timpen / Amazon Prime

A griff készítői ügyesen olvasztanak össze két, egymástól a lehető legjobban eltérő valóságot: a 90-es évek metál- és rockzenétől hangos, gördeszkázós-rágózós német városkáját, valamint egy dark fantasy világot, amely A Sötét Kristály és A Gyűrűk Ura keresztezése. Tudni kell még a sorozat kiindulópontjáról, hogy Mark világutazó, aki a Krónika lapjait forgatva képes arra, hogy a gondolatai erejével a Fekete Torony és Krefeld városa között ingázzon, de ez persze neki nem elég, szíve választottját, Beckyt (Lea Drinda) és a lemezboltban dolgozó, folyton morcos Memót (Zoran Pingel) is belerángatja végül ebbe a kalandba.

A németek megirigyelték Quentin Tarantinótól a Becstelen brigantykat? Nagyon úgy néz ki, mert a Netflixen május 26-án bemutatott A katonaszökevény című filmjük olyan, mintha egy véres és fordulatos ponyvaregényt ültettek volna a tévéképernyőre, csak épp a második világháború ideje alatt. Peter Thorwarthnak, a Vérvörös égbolt rendezőjének új akcióthrillere nem találja fel a spanyolviaszt, meglehetősen ismerős elemekre építkezik, ugyanakkor egy dologban mindenképp újít: nem a szövetségeseket teszi meg főszereplőjének, hanem a nácikat.

Egészen pontosan egy náci közlegény, Heinrich (Robert Maaser) pokoljárását láthatjuk, 1945 tavaszán, a második világháború végnapjaiban, amikor Hitler seregének lábát már szorítja a cipő, hiszen vesztésre állnak. Heinrich amúgy sincs kibékülve a náci ideológiákkal, ezért fogja magát, és megpróbál dezertálni, hogy hazatérjen, és megkeresse elhagyott kislányát. A meglehetősen randa ábrázatú SS-alezredes, Von Starnfeld (Alexander Scheer) és pszichopata jobbkeze, Dörfler (Florian Schmidtke) azonban elfogják a menekülő és szerintük áruló katonát, és nemes egyszerűséggel felakasztják.

Fotó: Netflix

Heinrich egyetlen szerencséje, hogy egy talpraesett parasztlány, Elsa (Marie Hacke) megmenti, levágja a kötélről, és a tanyájára viszi. Itt kezdődik a nagy ellenállás és a még hithű nácikkal való csetepaté, akik a közeli kisvárosban zsidó aranyat keresnek, a gyors gazdagság helyett viszont folyton Heinrichékba futnak. A Becstelen brigantyk képregényesen kegyetlen stílusa mellett a Netflix filmjét még a Sisuhoz is lehetne hasonlítani, hiszen ott is aranyrögök miatt ment a vérengzés. A katonaszökevény persze a finnek John Wickjéhez képest jóval tradicionálisabb második világháborús film, ami könnyebben lecsúszhat azok torkán is, akik szeretik ezt a témakört.

A németek nagyon tudják, hogyan kell vígjátékot készíteni, és ebből a Netflix-gyártás sem maradhatott ki. A Hard Feelings (eredeti címe: Hammerharte Jungs) című szexkomédia két érettségiző tinédzsert követ, akik egy villámcsapás után képesek beszélgetni a nemi szerveikkel. Elsőre teljes ostobaságnak tűnik a koncepció, de sikerült az alkotóknak egy meglepően érzelmes és a fiatalokat valóban érintő problémákat feldolgozó filmet készíteni.

A kétezres években szinte mindennap újabb és újabb szexvígjátékok érkeztek a mozikba és a videotékákba. Az Amerikai pite, az Eurotúra és a Már megint egy dilis amcsi film kötelező volt minden középiskolásnak és egyetemistának, de az évek alatt eltűntek a hasonló filmek. Most a németek, megragadva a kétezres évek reneszánszát, elkészítették legújabb szexkomédiájukat. Németországból amúgy is kerültek már ki egészen szórakoztató vígjátékok, a Fák jú, Tanár úr! például annyira sikeres volt hazánkban, hogy körülbelül minden héten leadja valamelyik tévécsatorna.

Ez a legkeményebb túlélős sorozat a Lost óta – talán így lehet a legrövidebben összefoglalni a Yellowjackets lényegét, amely a Showtime eddig két évaddal jelentkezett drámája, egy középiskolás lányokból álló focicsapattal a főszerepben, akiknek a repülőgépe lezuhan az isten háta mögött Kanadában, a kölyköknek pedig hóval, faggyal, éhséggel harcolva kell megküzdeniük az erdőben a túlélésért, míg meg nem találják őket a mentőcsapatok.

A Yellowjackets alapkoncepciójában nem sokan bíztak, még az HBO sem, akik azért passzolták Ashley Lyle és Bart Nickerson alkotását, amikor a duó pitchelte azt a csatornának, mert volt már akkorra egy sötét hangvételű, tinédzserekről szóló drámasorozatuk, az Eufória. Nyilvánvaló tehát, hogy rettegett az HBO attól, hogy a két hasonló tálalású produkció kinyírja majd egymást, és amúgy is… A Legyek Ura történetére erősen hajazó Yellowjacketsszel kapcsolatban fenntartások uralkodtak, nem hittek abban a televíziós executive-ok, hogy néhány fiatal, papíron megszeppent lány képes lehet akkora vadulásra, mint amilyet William Golding klasszikus regényében Ralph, Röfi és a többiek összehoztak.

Fotó: Showtime / YouTube

Márpedig a Showtime nevű kábeltévé által végül felkarolt Yellowjacketsnek ez lett a legerősebb sztoriszála, annak bemutatása, hogy bizony eljön az a pont a vadonban való túlélésben, amikor úgy eluralkodik a túlélő kislányokon az éhség, hogy fontolóra veszik, hogy meghalt társukat feldarabolják és nyersen felzabálják. A széria 2021 őszén képernyőre tűzött első évadában is erős utalások voltak rá, hogy begyűrűzik a kőkemény kannibalizmus a Yellowjacketsbe, a Showtime-on idén március végétől május 28-ig sugárzott legfrissebb, második etap pedig kíméletlenül a maximumra járatta az emberevést. Ennek a sorozatnak már az első évada sem volt egy sétagalopp, de a legújabb 9 részben tényleg eluralkodott a karaktereken az őrület. A fiatal Shauna (Sophie Nélisse) a halott barátnője szellemével diskurált lelkesen, de a focicsapat edzője, Ben (Steven Krueger) is elég durva hallucinációkkal küzdött, míg az alapjáraton elmebeteg, manipulatív Misty (Samantha Hanratty) kezéhez újabb ember vére tapadt hozzá.

A Disney remake-lázban ég, nem is akármilyenben, a legnagyobb meseklasszikusaikat dolgozzák fel újra, élő szereplős változatban és egyre nagyobb elánnal. Nem kell ehhez filmszakértőnek lenni, hogy valaki belássa a dolgot, és azok után, hogy a 2020-as Mulannal és az egy évvel később bemutatott 101 kiskutya spin-offal, a Szörnyellával betalált a stúdió, akár úgy is gondolhattuk volna, hogy végre ráéreztek erre a műfajra. Aztán megkaptuk (már csak) a Disney+-on az élő szereplős Pinokkiót 2022 őszén, amelyben Tom Hanks árnyéka volt önmagának az öreg Dzsepettó szerepében, és a nemrégiben, április 28-án érkezett Pán Péter és Wendy is mindössze erős középszer lett, melyet a korrektül játszó Jude Law ellenére legfeljebb a tévében illett prezentálni.

Összeszorult tehát a gyomrunk, amikor belegondoltunk, hogy a Pán Péter-film után alig kell aludnunk párat, és befut a mozikba A kis hableány is. Az a feldolgozás, amelyet már előzetesen temettek, és a Twitteren trendingelt miatta a #NotMyAriel – legfőképp azért, mert főszereplő sellő eljátszására egy színes bőrű popsztárt kértek fel, Halle Bailey-t. Látatlanban nem volt túl sok értelme az idehaza május 25-én bemutatott új Disney-filmet ekézni természetesen, és a poén végül a gyűlölködőkön csattant, ugyanis a 2023-as A kis hableánynak egyértelműen a 23 éves énekesnő lett a legnagyobb erőssége, a főgonosz Ursula undok bőrébe bújó Melissa McCarthy mellett.

Fotó: Disney

Sajnos az új A kis hableány-film ezenfelül túl sokat nem tud felmutatni, egy gyalázatos élő szereplős remake lett, amelyet a Disney-nek talán sosem lett volna szabad közkinccsé tennie. Mintha az 1989-es klasszikus rajzfilmnek a kibővített változatát akarta volna megcsinálni a rendező, Rob Marshall, csak éppen az extra jeleneteket képtelen volt a készítőbrigád értelmesen beágyazni a sztoriba. Lükén viselkedő sellőlányok helyett kaptunk önmegvalósító hableányokat, víz alatti multikultit egy zagyván rappelős, beszélő állatkák által előadott zenei betéttel megkoronázva – ez utóbbi miatt biztosan hetekig rémálmai lesznek egy jobb zenei ízlésű nézőnek.

Az Egy kínai Amerikája (American Born Chinese) a Disney+ egyik nagy dobása idén, ennek megfelelően nagy elvárásokkal ültünk le az új misztikus sorozat elé. A május 24-én debütált produkció a középpontjába egy Jin Wang (Ben Wang) nevű tinédzsert állít, két kínai bevándorló fiát, aki hiába szakad bele a próbálkozásba, egyszerűen képtelen beilleszkedni a suliban. Egy olyan srácról van szó, aki titokban gyűjti a képregényeket, és teli van akciófigurákkal a polca, a gimnáziumban mégis magát megjátszva a menő focista kölykök közé vágyik, és az egyik legszebb lányra pályázik. Jin esélyeit csúnyán lerontja, amikor a nyakába sóznak egy cserediákot, Wei-Chent (Jimmy Liu) azzal a felkiáltással, hogy a két kínai származású fiú biztos jól megérti majd egymást.

Fotó: Disney+

Igen ám, de amit a visszahúzódó és szelíd Jin nem tud, hogy újdonsült legjobb barátja, Wei-Chen nem más, mint a legendás Wukong (Daniel Wu) vagy más néven a majomkirály fia, aki apja varázsbotját eltulajdonítva megszökött a Mennyei Királyságból, hogy a Földön keresse meg a titokzatos Negyedik Tekercset. Wei-Chen meg van győződve arról, hogy fennkölt missziójában egyedül a lúzer gimnazista segíthet neki, így nagy lendülettel bele is rángatja ebbe a készülő mitikus háborúba Jint.

Emlékszik még valaki az Egyszer volt, hol nem voltra? Ott is nagyon hasonló volt az alapszituáció, hiszen olyan mesebeli figurák, mint Hófehérke, a Szőke herceg, Pinokkió, Hook kapitány vagy épp Csipkerózsika, találták magukat a mi modern világunkban. De akár az Amerikai istenek is simán eszünkbe juthat a Disney+ új fantasyjéről, nem lenne légből kapott az összehasonlítás egyáltalán. Az Egy kínai Amerikájában viszont a réges-régi keleti mondák alakjai öltenek testet, a mi szemünkkel is feldolgozhatóbb formátumba ültetve a Nyugati utazás című klasszikus, 16. századi kínai regény világát.

A FUBAR annyit tesz, Fucked Up Beyond All Repair, vagyis jóvátehetetlenül elcseszve, és ez a második világháborúból eredő, katonák által használt kifejezés remekül össze is foglalja Arnold Schwarzenegger új akciókomédiáját, amely épp ezt a címet kapta, és május 25-én debütált a Netflixen. Durva belegondolni, hogy Arnold Schwarzeneggernek ez élete első tévésorozata, amelyben főszerepel, 75 évesen azonban az egykori testépítő, Kalifornia volt kormányzója, a Terminátor eljutott odáig, hogy más világhírű és veterán pályatársaihoz, Harrison Fordhoz és Sylvester Stallonéhoz hasonlóan ne vesse meg a kisképernyőt. Sőt, a sorozat első két részéről üvölt, hogy Arnold Schwarzenegger nagyon is komolyan vette a feladatot.

Fotó: Netflix

Sokan elfelejtik, hogy amennyire jól álltak és állnak Schwarzenegger kezében a nagy kaliberű puskák, a színész hosszú filmes pályája során vígjátékokban is sziporkázott, elég csak az Ovizsarura gondolni. Az 1990-es filmet a mai napig elő-előveszik a mémgyárak alapanyagnak, mert annyira vicces volt, de a Junior is megérte anno a pénzét, amelyben az izomkolosszus Danny DeVitóval humorizált együtt. Az utolsó akcióhősön is bőven lehetett kacagni, a True Liesról nem is beszélve, amit valamilyen szinten a FUBAR is alapul vesz.

Ezért haragudni nem nagyon tudunk, mert a történet kiindulópontja is annyira tökkelütött, hogy amennyiben ezt a szériát komoly arccal próbálták volna nekünk előadni, akkor minden bizonnyal egy, az Amazon Prime-féle Citadelhez hasonló, unalmas akciógagyiság lett volna a végeredmény. Így viszont az lett a FUBAR, aminek ígérték, egy nemzetközi kémsorozat, jó adagnyi humorral felöntve, na és persze egy diszfunkcionális apa–lánya kapcsolattal a középpontban. 

Még a thriller műfaján belül is kevés olyan sorozat van, amelynek a nyitójelenete olyan hátborzongatóra sikerül, mint amit A szekta szökevényében láthatunk: egy nyolcéves kislány, Sarah (Lily LaTorre) éppen hazafelé tart az iskolából, amikor betuszkolják egy furgonba, és minden küzdelme ellenére elrabolják. A gyermek megpróbáltatásai itt nem érnek véget, még csak most kezdődnek, hiszen egy nagyon beteg szekta karmai közé kerül, akiket egy magát Anyának nevező hibbant nő (Miranda Otto alakításában) vezet, és a segítőivel együtt az elrabolt gyerekeket úgy neveli, mintha a sajátjai lennének, időről időre kemény drogokkal tömve őket, és arra kényszerítve, hogy soha ne merjenek neki ellentmondani.

A szekta szökevénye (The Clearing) című új ausztrál thriller első két epizódját május 24-én tette közzé a Disney+-, és amikor azt mondjuk, hogy úgy néztük végig ezt a nagyjából két órát, mintha a képernyő elé bilincseltek volna minket, akkor cseppet sem túlzunk. Az élményhez sokat hozzátesz, hogy egy rejtélyesen tálalt produkcióról van szó, amelynek darabkáit úgy kell összeraknunk, ahogy haladunk benne előre, mintha egy klasszikus puzzle-ről lenne szó.

Fotó: Narelle Portanier / Disney

Amellett, hogy a pilotban részletekbe menően kibontják Sarah szektába való erőszakos beépítését, kapunk egy másik történetszálat is, ebben Freya Heywoodot (Teresa Palmer) ismerjük meg, aki teljesen kiakad, amikor a hírekben meghallja, hogy egy kislányt elraboltak, és onnantól kezdve mindenhol fehér furgonokat vél felfedezni, a paranoia pedig annyira elkezd a nőn eluralkodni, hogy kisfiát még a vécére se hajlandó egyedül kiengedni. Az első rész végéig nem tiszta, hogy Freyát milyen szálak kötik pontosan a Család nevű szektához, csak annyi, hogy vélhetően az Anyával és beteges csipet csapatával közös múltjuk van.

Sorozat régóta nem vert át minket annyira, mint A szekta szökevénye. De nem méregből írjuk ezt, a forgatókönyv nagyon frappánsan lett felépítve, még a sokat látott sorozatjunkie-kat is simán beleülteti a hintába.

Nem kérdés, hogy Demián Bichir napjaink egyik, ha nem a legismertebb mexikói–amerikai színésze. Az 59 éves sztár hazájában színházi színészként járta végig a ranglétrát, játszott Shakespeare- és Dosztojevszkij-darabokban, hogy aztán az Egyesült Államok és Hollywood felé vegye az irányt. Bár az elmúlt években olyan mozis nagyágyúkkal dolgozott együtt, mint Quentin Tarantino és Ridley Scott, sokak számára lehet ismerős Demian Bichir a tévéből, a 2013-as A hídból, amely a Broen című svéd–dán bűnügyi krimi amerikai feldolgozása volt.

Bichir saját bevallása szerint a horrornézésnél jobban csak a remake-eket utálja, mégis szerepet vállalt az Engedj be! című, 2022-ben bemutatott, tízrészes sorozatban, amely hazánkban teljes egészében a SkyShowtime-on elérhető. Ebben a színész egy olyan apukát alakít, akit különös kihívás elé állított az élet: 12 éves kislánya ugyanis egy vérszívó vámpír. Az Engedj be! egy svéd író, John Ajvide Lindqvist agyából pattant ki, majd 2008-ban kultfilm készült belőle, melyet később Chloe Grace Moretz főszereplésével az amerikai moziipar is adaptált. A Showtime által gyártott széria tehát nem az első feldolgozása a kultklasszikusnak, de kétségkívül a legmodernebb, amelynek főszereplőjét Amszterdamban, élőben faggattuk.

Fotó: Warner Bros Discovery

Exkluzív interjúnkban Demián Bichir többek között mesél

• a horrorfilmekhez fűződő iszonyáról,
• hogy megrázónak tartja-e egy gyerekvámpír látványát az Engedj be!-sorozatban,
• hogy az Oscar-jelölés miképp változtatta meg az életét,
• és hogy miért tart minden gyerekszínészt zseninek.

Több ismert horrorfilmben felbukkant az elmúlt években, mint mondjuk Az apácában és az Alien: Covenantban. Nézőként milyen a viszonya a horrorral?

Nem rajongok érte, nem vagyok egy nagy horrorfogyasztó. Forgatni szívesen forgatnék életem végéig horrorfilmeket, csak ne kelljen megnéznem őket. Egyszerűen képtelen vagyok élvezni, hogy egymás után jönnek a jumpscare-ek, a vérnyomásom meg az egekben. Fizetni pláne nem vagyok hajlandó a mozijegyért, hogy a pénzemért cserébe a frászt hozzák rám.

Az Engedj be! filmes feldolgozásait azért megnézte?

Csak az eredeti svéd filmet láttam, az amerikai feldolgozást nem. Mielőtt szerepet kaptam a Showtime sorozatában, ennek az egy horrornak – saját magamat is meglepve – már évek óta a rajongója voltam, így pláne lenyűgözött, hogy egy alig két órában elmesélt történetet Andrew Hinderaker [az Engedj be! showrunnere – a szerk.] milyen jó érzékkel adaptál tíz órába. Az alaposabb kidolgozásnak köszönhetően lett az Engedj be!-sorozat világa még a 2009-es filmhez képest is komplexebb, vonzóbb, izgalmasabb, sőt... szexibb!

Még hogy a skandinávok csak a lélekfacsaró krimikhez értenek! Ezt a rossz berögződést tessék most elfelejteni, és az előítéleteket a sarokba tenni, mert olyan dán dramedyt találtunk, ami után garantáltan megnyalja mindenki mind a tíz ujját. Nem kifejezés, hogy a Rita című sorozatot idehaza nem fedezte fel magának a közönség, annyira a radar alatt maradt az első két évadával a dán TV2-n látható, majd Netflix saját gyártássá avanzsáló produkció, hogy pár nappal ezelőttig mi se tudtunk a létezéséről. Pedig rendszeresen monitorozzuk a streamingkínálatot, de még így is vannak olyan gyöngyszemek, amelyek egész egyszerűen elvesznek a nagy zajban és a folyamatos tartalomdömpingben.

Fotó: IMDb

A 2012-ben indult Rita jó nagyot durrant Dániában, az első nyolc részt 800 ezernél is többen követték hetente átlagosan, ami a BBC szerint rögtön sikersorozattá tette a szériát. A 2020-ig öt évadot megélt alkotás, melynek középpontjában egy balhés tanárnő áll, nemzetközileg is felhívta magára a figyelmet, a televíziós piacon jó pár országnak eladták a jogait, készült belőle egy rövid életű, egy évados holland remake, egy három évados francia, és még az amerikaiak is megpróbálkoztak vele az adaptálásával. Még 2013-ban a Breaking Badből ismert Anna Gunn főszereplésével ügyködtek egy adaptáción, de berendelésre nem került sor. 2019-ben pedig a Showtime eresztette bele a karmait Rita történetébe, főszereplőnek Lena Headey-t igazolták le, de ez sem kapott végül zöld lámpát.

A sorozat hősnőjét egy iskola lányvécéjében látjuk először, ahogy suttyomban dohányzik, és a diákok által a falra firkált üzeneteken szórakozik. Már ennyiből is sejthető, hogy nem egy átlagos tanárnőről van szó, de ahogy haladunk előre, és Rita személyisége még jobban kibontakozik, egyértelművé válik, hogy a tantestület leglázadóbb tagjáról van szó, aki szünetekben az iskolaigazgatóval szexel, szemrebbenés nélkül megszívatja új, naiv kolléganőjét, Hjørdist (Lise Baastrup), és ha arról van szó, a szülőkkel is nyílt háborúba kezd, és simán a szemükbe mondja, hogy a lányuk egy kiállhatatlan kis fruska.

Pamela Anderson és Britney Spears után most Anna Nicole Smith életét és halálát sűrítette másfél órás dokumentumfilmbe a Netflix. A Playboy-nyusziból színésszé, és később bulvárhercegnővé avanzsált Smith tragikus történetét családtagjai és egykori barátai mesélik el a szenzációhajhászra sikerült dokuban.

Anna Nicole Smith

Fotó: Paul Harris / Getty Images Hungary

Anna Nicole Smith igazi sztár volt az 1990-es években az Egyesült Államokban, de Magyarországon leginkább J. Howard Marshall kilencvenéves milliárdossal kötött, hírhedt házasságáról ismert. Viharos élete és különleges szépsége az évek alatt rengeteg embert inspirált, mégis sokan nem hallottak fiatalkoráról. Ursula Macfarlane rendezésében most megismerhetnénk az igazi Anna Nicole Smitht, de az Anna Nicole Smith: Nem ismertek engem ugyanannyira felszínesen mutatja be a színésznőt, mint korábban a bulvármédia: szenzációt csinál Smith gyógyszerfüggőségéből és tragikus halálából.

Második filmjével jelentkezett Rózsa Gábor (rendező, producer), akit 2021-ben arról ismert meg az ország, hogy független filmesként, mindössze ötmillió forintból leforgatott egy filmvígjátékot. A Mentés Másképp akkor különös karriert futott be. Igen komoly rajongótábor szerveződött köré, ami talán annak is köszönhető, hogy a mai magyar filmgyártásban kevés az ennyire őszinte és tiszta szándék, mint ami e film elkészülténél és utóéleténél is tapasztalható volt.

Úgy tűnik, a közönség díjazza azokat az alkotókat, akik arra nem törekszenek, hogy véletlenül se perdüljenek ki az állami filmes fősodorvonalból, és nem feltétlenül forintmilliárdokból akarnak mozifilmet készíteni, főleg nem közpénzből – igaz, ezek az alkotók az állami források fölött bábáskodó ítészektől sokszor esélyt sem kapnának arra, hogy azt mondhassák, hogy

Ráadásul a független alkotók közül is kevés az, aki közönségfilmmel, nevettetős zsánerrel próbálkozik. Ennek oka talán az, hogy jó filmvígjátékot forgatni egyáltalán nem könnyű, és ezt Rózsa Gábor is pontosan tudja. 

Michl Júlia, Rózsa Gábor, Virsinszki Zoltán

Fotó: Eperjesi Viktor

Megint vígjáték

Második mozis filmje, a Legénybúcsú extra mégis vígjáték. Ismét nem kis vállalkozás, különös tekintettel arra, hogy Rózsa Gábor sosem titkolta, a filmezést oktatási rendszerben sosem tanulta, helyette Hollywoodból rendelt könyvek, online kurzusok előtt gubbasztott. Ráadásul nagy filmes szakmai stáb ezúttal sem állt a rendelkezésére – a család és néhány barát segítségével mégis létrehozta az alkotást. Az első film, a Mentés Másképp közönségsikerén felbuzdulva azonban ezúttal az RTL már az alkotók mellé állt.

Still – angol szó, jelentése: mozdulatlannak lenni, nyugton maradni.

Ez az, amire Michael J. Fox, amerikai színész már kiskorában képtelen volt, folyton izgett-mozgott, anyja tudta nélkül leszaladt a sarki boltba, majd mire a tulajdonos felhívta a szülőket, már otthon is volt a gyerek. Épp az örökmozgását, valamint kölyökképét használta ki a Vissza a jövőbe későbbi sztárja, aki tizenévesen költözött Hollywoodba, hogy az álmait kergesse. Majdnem belebukott a nagy projektbe, de aztán felfedezték, és a már említett sci-fi trilógián kívül olyan sikeres tévésorozatokban szerepelt, mint a Családi kötelékek, a Kerge város, vagy éppen A férjem védelmében.

Michael J. Fox

Fotó: Apple Tv+

A szerepeiben is folyton rohanó, energikus Michael J. Fox 1990-ben, egy floridai hotelszobában, egy Woody Harrelson társaságában átmulatott éjszaka után vette észre, hogy az egyik ujja rángatózik. A mozdulatlanság mostanra végképp elképzelhetetlenné vált a 61 éves sztárnak, akinek az egészségi állapota súlyosan leromlott az elmúlt évtizedekben a Parkinson-kór miatt, visszavonulásra kényszerítve a filmes legendát, aki a sokfajta terápiás kezelése ellenére 2023-ban annyira küzd hektikus mozgásával, hogy járni alig tud, folyton összeesik, az arcmimikája is sérült, és árnyéka régi önmagának.

A régen Marty McFly-t alakító színész most azért ült kamerák elé, hogy számot vessen az életével, amíg még fizikailag képes arra, és a betegsége visszafordíthatatlanul maga alá nem gyűri.

Edward Hopper Észak-Amerika egyik legjelentősebb képzőművésze volt, festészete nemzedékeket inspirált.

• De ki is volt ez a magának való, mogorva, a világot mégis roppant egyedi módon értelmező festő?
• És ki az a nő, akinek sikereit köszönhette?

Ezekre a kérdésekre is keresi a választ az Exhibition on Screen: A fotórealista Hopper című másfél órás dokumentumfilm, amely a Pannonia Entertainment forgalmazásában 2023. május 18-án kerül a hazai művészmozikba.

Fotó: Pannonia Entertainment

Az Exhibition on Screen-sorozat elsősorban a művészvilág legnépszerűbb alkotóit veszi sorra, most azonban olyan filmmel rukkolt elő, ami elüt a többitől. Edward Hopper amerikai festőművész a szakmában legenda, ám a popkultúrába valamiért nem robbant be olyan mélyen, csendes, precíz, már-már túlvilági festészete azonban kiemeli őt pályatársai közül. 

Munkái azt sugallják, a realizmus Hopper értelmezésében inkább értelmező ábrázolás, mintsem pusztán a látottak szó szerinti vagy fényképszerű másolása. A dokumentumfilm nem egy konkrét Hopper-kiállítást elemez, hanem a teljes életrajzot mutatja be látványos festményeken és archív felvételeken keresztül. A szakértői elemzések és kommentárok pedig megadják a kellő művészettörténeti hátteret: épp ebben a kettősségben rejlik a sorozat zsenialitása. 

Ami a tudományos-fantasztikus sorozatokat illeti, mostanában leginkább az Apple TV+ jár élen a műfajban, akik szinte ontják magukból a kötelező néznivalókat, idesoroljuk a For All Mankind mellett a Seet, a Különválást, a Helló, holnap!-ot, a Silót és A nagy sorshúzást is – ezek közül bárki simán új kedvencet találhat magának, annyira különböző sci-fikről van szó. Van köztük posztapokaliptikus dráma, alternatív jövőbe kalauzoló komédia és high-tech környezetben játszódó munkahelyi thriller is. A Netflix elég látványosan le van mostanság maradva a sci-fikkel, és bár vannak megbízhatóan szórakoztató címeik, mint a Black Mirror, a Love, Death & Robots és a Stranger Things, e téren mégis lenne hova erősödniük, főleg, miután a zászlóshajónak szánt Altered Carbont olyan csúnyán kinyírták két évad után egy rossz castinggal (igen, Anthony Mackie-re gondolunk).

A történet 40 évvel azután veszi fel a fonalat, hogy egy üstökös csapódott be a Földbe, a katasztrófa pedig irtózatos következményekkel járt, hiszen elsivatagosította a bolygót, ahol alig maradt levegő, és ebben a posztapokaliptikus állapotban csak azokra a bátor futárokra számíthatunk, akik futurisztikus kamionokkal járják a pusztát, harcolnak a martalócokkal és viszik az utánpótlást az embereknek.

Fotó: Netflix

Ez a felállás sokaknak ismerősen csenghet, a Netflix új sci-fije egy érdekes keveréke a Mad Maxnek és a Death Stranding című videójátéknak, ugyanakkor a készítők nyakon öntötték a végeredményt némi, a Squid Game-ben is látott könnyed humorral és szatirikus hangvétellel, így az ismerős építőkockák ellenére is valami üdítően friss lett a végeredmény. Emellett mindenképp ki kell emelnünk a karizmatikus főhőst, 5-8-at (Kim Woo-bin), a címszereplő futárt, aki üt, lő, vezet, menekül, nyomoz, lázad, és tényleg a már emlegetett Max Rockatansky sokszínűbb és beszédesebb, ezáltal izgalmasabb verziója tud lenni.

A true crime sorozatok még sosem voltak annyira népszerűek, mint most: a Netflixen a meleg sorozatgyilkost, Jeffrey Dahmert bemutató széria akkorát tarolt nézettségben, hogy Ryan Murphy alkotását antológiává bővítették, és egy másik esettel folytatják, a 80-as években baltával gyilkoló amerikai háziasszony, Candy Montgomery történetét pár hónapos különbséggel a Hulu és az HBO Max is feldolgozta két különböző sorozatban, de a Tokyo Vice is olyan szépen ment, hogy az újságírós drámát visszatapsolták egy második évadra.

Meglepő, hogy a tengerentúlon tavaly ősszel bemutatott, nálunk a SkyShowtime-on látható A Friend of the Family a fenti címekhez képest fű alatt maradt, és senki nem beszélt róla, mert a 9 részes produkció minden idők egyik legsokkolóbb és talán leghihetetlenebb bűntényét meséli el. Annak a sztoriját, hogy a mindenki által csak B néven emlegetett Robert Berchtold (Jake Lacy) miképp rabolta el a vele mindig barátságos Broberg házaspár Jan nevű, 12 éves lányát. Ráadásul nem is egyszer, hanem kétszer.

Fotó: Fernando Decillis / Peacock / Getty Images Hungary

Az A Friend of the Family rögtön egy nagy sokkal indít, hiszen a kezdőjelenetben elénk ülteti a valódi Jan Broberget, aki megköszöni nekünk, hogy időt szánunk a sztorira, és kér minket, hogy ne ítéljünk elsőre, a 70-es évek Amerikájában másképp működött a világ, mint most. A készítők ezen húzása, hogy szembesítenek minket a felnőtt Jannel, duplán aláhúzza a drámaiságát ennek a sorozatnak, még valószerűbbnek érezzük az egészet, és bizony, aki nem látta a Netflix ugyanezen az eseten alapuló 2017-es dokumentumfilmjét, az Abducted in Plain Sightot, az kösse be a biztonsági övet, mert ez egy lelkileg megterhelő utazás lesz.

Az első film, aminek a forgatókönyvét mesterséges intelligencia jegyezte? Persze csak viccelünk, mert valószínűleg még a ChatGPT is jobb történetet kerekített volna az Anya (The Mother) című új akciófilmnek, melyben a szénné gyúrt Jennifer Lopez alakít egy exkatonát, aki azért tér vissza alaszkai száműzetéséből, hogy a tőle 12 évvel korábban elszakított lányát megmentse pár bosszúszomjas rosszfiútól. Ebből az alapszituációból talán még ki is lehetett volna hozni egy épkézláb thrillert, a végeredmény azonban

Az Anya az a film a Netflixen, amit még a legrosszabb ellenségünknek sem ajánlanánk. Esetleg modern kori kínzóeszköznek be lehetne vetni, nagyjából 45 perc után bármit bevallottunk volna, ha az megmentett volna minket a még hátralévő egy órától és az egyre laposabb cselekménytől.

Fotó: Netflix

A főleg énekesnőként ismert, de néha a fejét színészkedésre is adó J. Lo szerepelt már kultklasszikusban, ide sorolnánk például az Anacondát, amelyet a mai napig az „annyira rossz, hogy már jó” kategóriában emlegetnek, és ügyeskedett a Steven Soderbergh által írt és rendezett, valóban jó Mint a kámforban – ezzel az új Netflix-filmmel azonban látványosan mellényúlt az amerikai díva.

A címszereplő anyáról azonkívül, hogy remek mesterlövész volt a seregben, semmi érdemlegeset nem tudunk meg, és az a pillanat, amikor elválasztják őt a kisbabájától, a múltban játszódó bevezetőben is meglepően súlytalan. Ezen még túl tudnánk lendülni, de a későbbiekben sem sikerül elmélyíteni a főszereplő személyiségét, aki marad a gyilkológép kategóriában, és amikor a lányával hosszú idő után újra összemelegednek, és együtt néznek farkasszemet a rájuk törő gengszterekkel, sem tapasztalunk semmilyen érzelmi töltetet. Anya és lánya (utóbbit Lucy Paez alakítja) bántóan papírmasé karakterek maradnak, akikért képtelenség izgulni.

Manapság egyre több olyan véleményt olvasni, hogy annyira eluralkodott a világon a „píszí”, hogy 2023-ban még a Jóbarátok se készülhetne el. Való igaz, a vígjátékok műfaja szenved attól, hogy semmivel nem lehet úgy viccelni, hogy valaki ne sértődjön meg rajta: tabuk lettek a rendőrviccek, a szőke nős viccek, és a jó ég irgalmazzon bárkinek, aki csak iróniából szájára veszi az LMBTQ-t, mert rögtön kitör a botrány. Gondoljunk csak bele, átmenne-e most bármilyen stúdiónál a Trópusi vihar című 2008-as film, ahol Robert Downey Jr. színes bőrű katonaként humorizál? Ugye, hogy nem?

Épp ezért hiánypótlóak az olyan sorozatok, mint a május 4-én a Peacock nevű streamingszolgáltatón bemutatott Bupkis, amelyet Pete Davidson a saját életéről mintázott. A Bupkis azzal, hogy fiktív elemekkel átitatott önéletrajzi szitkom, olyan nagy elődök örökébe lép, mint a Louis C. K. nevéhez fűződő Louie vagy a Larry David-féle Curb Your Enthusiasm, de akár a Dave-et és a Ramyt is emlegethetnénk a közelmúltból, amelyek hasonló csapásvonalon haladtak, Lily Dicky rapper és Ramy Youssef muszlim stand-upos saját élettapasztalatait a képernyőre ültetve. Ezeket a produkciókat összeköti, hogy a készítők mind önmagukból inspirálódtak, és legyen bármennyire érzékeny napjainkban az amerikai álomgyár, ez az egy dolog legalább még nem sért senkit, amikor valaki saját magán élcelődik.

Úgy nézel ki, mint akinek valami súlyos betegsége van, csak még nem tud róla

– hangzott el a 2020-as Staten Island királya című filmben, amely a Bupkis című friss szitkomhoz hasonlóan Pete Davidson tragédiákkal és szomorúsággal nyakon öntött, de azért valamelyest optimista és vicces hétköznapjain alapult. Az idézett mondatból is látszik, hogy a komikus soha nem fogta vissza magát önostorozás terén, és ebből a szempontból az új sorozata sem hasal el. A Bupkis iszonyúan önreflexív, és bár nem derül ki belőle, hogy a nem megszokott külsővel rendelkező, még a 30-at sem betöltött író-humorista miképp szedett fel az elmúlt években olyan celebnőket, mint a popsztár Ariana Grande, a realityhősnő Kim Kardashian vagy éppen a szupermodell Emily Ratajkowski, egy meglepően őszinte hangvételű darabról van szó.

A törökök időről időre meglepően kompetens szériákkal jelentkeznek a Netflixen. Idesoroljuk többek között a szuperhősös Hakan, a védelmezőt, a posztapokaliptikus Izzó koponyát, de az időutazós Éjfél a Pera Palace Hotelben is kiváló választás lehet azoknak, akik olyat néznének, ami viszonylag távol áll az amerikai sorozatgyártástól, de azért megüt egy bizonyos szintet. A jobban sikerült darabokhoz soroljuk most már A szabó (The Tailor) első évadát is, amely május 2-án debütált a Netflixen, és egy meglepően komplex, komolyabb drámába hajló szappanopera lett.

A valós alapokon nyugvó történet középpontjában egy menő isztambuli ruhatervező, Peyami (Cagatay Ulusoy) áll, aki éppen egy puccos divatbemutatón vesz részt, amikor váratlan hírt kap: az általa nagyon kedvelt nagyapja elhunyt. Hősünk fogja magát, és hazatér, hogy részt vegyen a temetésen, arra viszont nem számít, hogy a nagymama közli vele, hogy ők aztán itt nem maradnak, odaköltöznek a férfihoz a török fővárosba. Mindezzel alapjáraton túl nagy gond nem lenne, de Peyaminak van egy nagyon súlyos titka: az apja, Mustafa (Olgun Simsek), aki értelmi sérült, a sorozat főhőse pedig egészen kiskora óta szégyenkezik miatta, felnőttként egyenesen titkolja az öreg létezését a világ elől.

Fotó: Burcu Yetis / Netflix

Ebben a sorozatban nem Peyami az egyetlen, aki rejteget dolgokat, a szabó legjobb barátja, Dimitri (Salih Bademci) sem egy egyszerű csóka, a már-már pszichopataként viselkedő férfi leendő nejét, Esvetet (Sifanur Gül) terrorizálja nagyon csúnyán. Török sorozatról van szó, így vélhetően senkit nem fog meglepni, hogy A szabóban árulásból, megtévesztésből és tiltott románcból is jó adagnyi akad, és bár tényleg egy komolyan vehető szappanoperáról van szó, a cselekmény fordulatait úgy megírták a készítők, hogy helyenként még meglepniük is sikerül minket velük. Főleg, amikor a női főszereplő Esvet inkognitóban, álnéven bemutatkozva beállít Peyamihoz, és jelentkezik Mustafa gondozójának. Ez azonban csak a kezdet, szinte minden egyes karakterről felszínre bukik a hétrészes évad során valami elhallgatott titok, egyre feszültebbé téve a helyzetet.

Jövő ősszel érkezik az 1988-ban készült Beetlejuice – Kísértethistória című film folytatása – adta hírül a Variety.

A Warner Bros. bejelentette, hogy a kultikus horrorvígjáték folytatását a jelenlegi tervek szerint 2024. szeptember 6-án mutatják be. Ha ez a dátum így marad, akkor a Beetlejuice 2 egy napon kerül mozikba a Marvel által gyártott Penge-filmmel. Ám ez utóbbi már 2019 óta több csúszást is megélt, és nagyon úgy néz ki, hogy a jelenleg Hollywoodban zajló forgatókönyvíró-sztrájk miatt újfent tolódhat a premier dátum.

Jenna Ortega

Fotó: Jamie McCarthy / Getty Images Hungary

A Beetlejuice folytatásának története egyelőre hétpecsétes titok, de annyit a stúdió elárult, hogy a film második részét szintén Tim Burton jegyzi, aki az elsőt is rendezte. Visszatér a vászonra Beetlejuice szerepében Michael Keaton.

Winona Ryder is visszatér, aki az eredeti produkcióban még egy tinilányt alakított, most viszont már anyuka lesz, lányát pedig a Wednesday című sorozat sztárja, Jenna Ortega alakítja majd, illetve Justin Theroux is szerepel a folytatásban, egy még nem ismertetett szerepben.

A forgatás várhatóan május 10-én kezdődik Londonban. A forgatókönyvet a Wednesday alkotói, Afred Gough és Miles Millar jegyzik.

A Beetlejuice első része egy házaspárról szól, akik autóbalesetben elhunytak, és szellemként térnek magukhoz saját házukban. Igen ám, de otthonukba új lakók költöztek. Az újdonsült szellempáros mindent megtesz, hogy elűzzék otthonukból a nem túl szimpatikus új lakókat, de sajnos még túl kezdők és amatőrök rémisztgetés területén, ezért túlvilági segítséget hívnak. Ám minden segítségnek ára van.