Index Vakbarát Hírportál

Gyalázatos lett az új A kis hableány-film

A Disney remake-lázban ég, nem is akármilyenben, a legnagyobb meseklasszikusaikat dolgozzák fel újra, élő szereplős változatban és egyre nagyobb elánnal. Nem kell ehhez filmszakértőnek lenni, hogy valaki belássa a dolgot, és azok után, hogy a 2020-as Mulannal és az egy évvel később bemutatott 101 kiskutya spin-offal, a Szörnyellával betalált a stúdió, akár úgy is gondolhattuk volna, hogy végre ráéreztek erre a műfajra. Aztán megkaptuk (már csak) a Disney+-on az élő szereplős Pinokkiót 2022 őszén, amelyben Tom Hanks árnyéka volt önmagának az öreg Dzsepettó szerepében, és a nemrégiben, április 28-án érkezett Pán Péter és Wendy is mindössze erős középszer lett, melyet a korrektül játszó Jude Law ellenére legfeljebb a tévében illett prezentálni.

Összeszorult tehát a gyomrunk, amikor belegondoltunk, hogy a Pán Péter-film után alig kell aludnunk párat, és befut a mozikba A kis hableány is. Az a feldolgozás, amelyet már előzetesen temettek, és a Twitteren trendingelt miatta a #NotMyAriel – legfőképp azért, mert főszereplő sellő eljátszására egy színes bőrű popsztárt kértek fel, Halle Bailey-t. Látatlanban nem volt túl sok értelme az idehaza május 25-én bemutatott új Disney-filmet ekézni természetesen, és a poén végül a gyűlölködőkön csattant, ugyanis a 2023-as A kis hableánynak egyértelműen a 23 éves énekesnő lett a legnagyobb erőssége, a főgonosz Ursula undok bőrébe bújó Melissa McCarthy mellett.

Sajnos az új A kis hableány-film ezenfelül túl sokat nem tud felmutatni, egy gyalázatos élő szereplős remake lett, amelyet a Disney-nek talán sosem lett volna szabad közkinccsé tennie. Mintha az 1989-es klasszikus rajzfilmnek a kibővített változatát akarta volna megcsinálni a rendező, Rob Marshall, csak éppen az extra jeleneteket képtelen volt a készítőbrigád értelmesen beágyazni a sztoriba. Lükén viselkedő sellőlányok helyett kaptunk önmegvalósító hableányokat, víz alatti multikultit egy zagyván rappelős, beszélő állatkák által előadott zenei betéttel megkoronázva – ez utóbbi miatt biztosan hetekig rémálmai lesznek egy jobb zenei ízlésű nézőnek.

Eldobtuk az agyunkat ettől az új misztikus sorozattól

Az Egy kínai Amerikája (American Born Chinese) a Disney+ egyik nagy dobása idén, ennek megfelelően nagy elvárásokkal ültünk le az új misztikus sorozat elé. A május 24-én debütált produkció a középpontjába egy Jin Wang (Ben Wang) nevű tinédzsert állít, két kínai bevándorló fiát, aki hiába szakad bele a próbálkozásba, egyszerűen képtelen beilleszkedni a suliban. Egy olyan srácról van szó, aki titokban gyűjti a képregényeket, és teli van akciófigurákkal a polca, a gimnáziumban mégis magát megjátszva a menő focista kölykök közé vágyik, és az egyik legszebb lányra pályázik. Jin esélyeit csúnyán lerontja, amikor a nyakába sóznak egy cserediákot, Wei-Chent (Jimmy Liu) azzal a felkiáltással, hogy a két kínai származású fiú biztos jól megérti majd egymást.

Igen ám, de amit a visszahúzódó és szelíd Jin nem tud, hogy újdonsült legjobb barátja, Wei-Chen nem más, mint a legendás Wukong (Daniel Wu) vagy más néven a majomkirály fia, aki apja varázsbotját eltulajdonítva megszökött a Mennyei Királyságból, hogy a Földön keresse meg a titokzatos Negyedik Tekercset. Wei-Chen meg van győződve arról, hogy fennkölt missziójában egyedül a lúzer gimnazista segíthet neki, így nagy lendülettel bele is rángatja ebbe a készülő mitikus háborúba Jint.

Emlékszik még valaki az Egyszer volt, hol nem voltra? Ott is nagyon hasonló volt az alapszituáció, hiszen olyan mesebeli figurák, mint Hófehérke, a Szőke herceg, Pinokkió, Hook kapitány vagy épp Csipkerózsika, találták magukat a mi modern világunkban. De akár az Amerikai istenek is simán eszünkbe juthat a Disney+ új fantasyjéről, nem lenne légből kapott az összehasonlítás egyáltalán. Az Egy kínai Amerikájában viszont a réges-régi keleti mondák alakjai öltenek testet, a mi szemünkkel is feldolgozhatóbb formátumba ültetve a Nyugati utazás című klasszikus, 16. századi kínai regény világát.

Arnold Schwarzenegger a Netflixen hozta el nekünk az év legviccesebb akciósorozatát

A FUBAR annyit tesz, Fucked Up Beyond All Repair, vagyis jóvátehetetlenül elcseszve, és ez a második világháborúból eredő, katonák által használt kifejezés remekül össze is foglalja Arnold Schwarzenegger új akciókomédiáját, amely épp ezt a címet kapta, és május 25-én debütált a Netflixen. Durva belegondolni, hogy Arnold Schwarzeneggernek ez élete első tévésorozata, amelyben főszerepel, 75 évesen azonban az egykori testépítő, Kalifornia volt kormányzója, a Terminátor eljutott odáig, hogy más világhírű és veterán pályatársaihoz, Harrison Fordhoz és Sylvester Stallonéhoz hasonlóan ne vesse meg a kisképernyőt. Sőt, a sorozat első két részéről üvölt, hogy Arnold Schwarzenegger nagyon is komolyan vette a feladatot.

Sokan elfelejtik, hogy amennyire jól álltak és állnak Schwarzenegger kezében a nagy kaliberű puskák, a színész hosszú filmes pályája során vígjátékokban is sziporkázott, elég csak az Ovizsarura gondolni. Az 1990-es filmet a mai napig elő-előveszik a mémgyárak alapanyagnak, mert annyira vicces volt, de a Junior is megérte anno a pénzét, amelyben az izomkolosszus Danny DeVitóval humorizált együtt. Az utolsó akcióhősön is bőven lehetett kacagni, a True Liesról nem is beszélve, amit valamilyen szinten a FUBAR is alapul vesz.

Bár a FUBAR papíron akciókomédia, inkább utóbbi aspektusa, azaz a viccelődés, egymás ugratása dominál a sorozatban, míg a lövöldözős, verekedős, üldözős részek olyan „legyünk már túl rajta” jelleget öltenek.

Ezért haragudni nem nagyon tudunk, mert a történet kiindulópontja is annyira tökkelütött, hogy amennyiben ezt a szériát komoly arccal próbálták volna nekünk előadni, akkor minden bizonnyal egy, az Amazon Prime-féle Citadelhez hasonló, unalmas akciógagyiság lett volna a végeredmény. Így viszont az lett a FUBAR, aminek ígérték, egy nemzetközi kémsorozat, jó adagnyi humorral felöntve, na és persze egy diszfunkcionális apa–lánya kapcsolattal a középpontban.

Minden szőrszálunk égnek állt ettől az új szektás thrillertől

Még a thriller műfaján belül is kevés olyan sorozat van, amelynek a nyitójelenete olyan hátborzongatóra sikerül, mint amit A szekta szökevényében láthatunk: egy nyolcéves kislány, Sarah (Lily LaTorre) éppen hazafelé tart az iskolából, amikor betuszkolják egy furgonba, és minden küzdelme ellenére elrabolják. A gyermek megpróbáltatásai itt nem érnek véget, még csak most kezdődnek, hiszen egy nagyon beteg szekta karmai közé kerül, akiket egy magát Anyának nevező hibbant nő (Miranda Otto alakításában) vezet, és a segítőivel együtt az elrabolt gyerekeket úgy neveli, mintha a sajátjai lennének, időről időre kemény drogokkal tömve őket, és arra kényszerítve, hogy soha ne merjenek neki ellentmondani.

A szekta szökevénye (The Clearing) című új ausztrál thriller első két epizódját május 24-én tette közzé a Disney+-, és amikor azt mondjuk, hogy úgy néztük végig ezt a nagyjából két órát, mintha a képernyő elé bilincseltek volna minket, akkor cseppet sem túlzunk. Az élményhez sokat hozzátesz, hogy egy rejtélyesen tálalt produkcióról van szó, amelynek darabkáit úgy kell összeraknunk, ahogy haladunk benne előre, mintha egy klasszikus puzzle-ről lenne szó.

Amellett, hogy a pilotban részletekbe menően kibontják Sarah szektába való erőszakos beépítését, kapunk egy másik történetszálat is, ebben Freya Heywoodot (Teresa Palmer) ismerjük meg, aki teljesen kiakad, amikor a hírekben meghallja, hogy egy kislányt elraboltak, és onnantól kezdve mindenhol fehér furgonokat vél felfedezni, a paranoia pedig annyira elkezd a nőn eluralkodni, hogy kisfiát még a vécére se hajlandó egyedül kiengedni. Az első rész végéig nem tiszta, hogy Freyát milyen szálak kötik pontosan a Család nevű szektához, csak annyi, hogy vélhetően az Anyával és beteges csipet csapatával közös múltjuk van.

Az évadkezdés utolsó jelenete váratlanul egy csomó mindent megmagyaráz azonban, és a csattanó után a 7/10-es részből simán 9/10-es kerekedik.

Sorozat régóta nem vert át minket annyira, mint A szekta szökevénye. De nem méregből írjuk ezt, a forgatókönyv nagyon frappánsan lett felépítve, még a sokat látott sorozatjunkie-kat is simán beleülteti a hintába.

Életem végéig forgatnék horrorfilmeket, csak ne kelljen megnéznem őket

Nem kérdés, hogy Demián Bichir napjaink egyik, ha nem a legismertebb mexikói–amerikai színésze. Az 59 éves sztár hazájában színházi színészként járta végig a ranglétrát, játszott Shakespeare- és Dosztojevszkij-darabokban, hogy aztán az Egyesült Államok és Hollywood felé vegye az irányt. Bár az elmúlt években olyan mozis nagyágyúkkal dolgozott együtt, mint Quentin Tarantino és Ridley Scott, sokak számára lehet ismerős Demian Bichir a tévéből, a 2013-as A hídból, amely a Broen című svéd–dán bűnügyi krimi amerikai feldolgozása volt.

Bichir saját bevallása szerint a horrornézésnél jobban csak a remake-eket utálja, mégis szerepet vállalt az Engedj be! című, 2022-ben bemutatott, tízrészes sorozatban, amely hazánkban teljes egészében a SkyShowtime-on elérhető. Ebben a színész egy olyan apukát alakít, akit különös kihívás elé állított az élet: 12 éves kislánya ugyanis egy vérszívó vámpír. Az Engedj be! egy svéd író, John Ajvide Lindqvist agyából pattant ki, majd 2008-ban kultfilm készült belőle, melyet később Chloe Grace Moretz főszereplésével az amerikai moziipar is adaptált. A Showtime által gyártott széria tehát nem az első feldolgozása a kultklasszikusnak, de kétségkívül a legmodernebb, amelynek főszereplőjét Amszterdamban, élőben faggattuk.

Exkluzív interjúnkban Demián Bichir többek között mesél

a horrorfilmekhez fűződő iszonyáról,
hogy megrázónak tartja-e egy gyerekvámpír látványát az Engedj be!-sorozatban,
hogy az Oscar-jelölés miképp változtatta meg az életét,
és hogy miért tart minden gyerekszínészt zseninek.

Több ismert horrorfilmben felbukkant az elmúlt években, mint mondjuk Az apácában és az Alien: Covenantban. Nézőként milyen a viszonya a horrorral?

Nem rajongok érte, nem vagyok egy nagy horrorfogyasztó. Forgatni szívesen forgatnék életem végéig horrorfilmeket, csak ne kelljen megnéznem őket. Egyszerűen képtelen vagyok élvezni, hogy egymás után jönnek a jumpscare-ek, a vérnyomásom meg az egekben. Fizetni pláne nem vagyok hajlandó a mozijegyért, hogy a pénzemért cserébe a frászt hozzák rám.

Az Engedj be! filmes feldolgozásait azért megnézte?

Csak az eredeti svéd filmet láttam, az amerikai feldolgozást nem. Mielőtt szerepet kaptam a Showtime sorozatában, ennek az egy horrornak – saját magamat is meglepve – már évek óta a rajongója voltam, így pláne lenyűgözött, hogy egy alig két órában elmesélt történetet Andrew Hinderaker [az Engedj be! showrunnere – a szerk.] milyen jó érzékkel adaptál tíz órába. Az alaposabb kidolgozásnak köszönhetően lett az Engedj be!-sorozat világa még a 2009-es filmhez képest is komplexebb, vonzóbb, izgalmasabb, sőt... szexibb!

Úgy daráljuk ezt a sorozatot a Netflixen, mintha kötelező lenne

Még hogy a skandinávok csak a lélekfacsaró krimikhez értenek! Ezt a rossz berögződést tessék most elfelejteni, és az előítéleteket a sarokba tenni, mert olyan dán dramedyt találtunk, ami után garantáltan megnyalja mindenki mind a tíz ujját. Nem kifejezés, hogy a Rita című sorozatot idehaza nem fedezte fel magának a közönség, annyira a radar alatt maradt az első két évadával a dán TV2-n látható, majd Netflix saját gyártássá avanzsáló produkció, hogy pár nappal ezelőttig mi se tudtunk a létezéséről. Pedig rendszeresen monitorozzuk a streamingkínálatot, de még így is vannak olyan gyöngyszemek, amelyek egész egyszerűen elvesznek a nagy zajban és a folyamatos tartalomdömpingben.

rita imdb netflix s1

Fotó: IMDb

A 2012-ben indult Rita jó nagyot durrant Dániában, az első nyolc részt 800 ezernél is többen követték hetente átlagosan, ami a BBC szerint rögtön sikersorozattá tette a szériát. A 2020-ig öt évadot megélt alkotás, melynek középpontjában egy balhés tanárnő áll, nemzetközileg is felhívta magára a figyelmet, a televíziós piacon jó pár országnak eladták a jogait, készült belőle egy rövid életű, egy évados holland remake, egy három évados francia, és még az amerikaiak is megpróbálkoztak vele az adaptálásával. Még 2013-ban a Breaking Badből ismert Anna Gunn főszereplésével ügyködtek egy adaptáción, de berendelésre nem került sor. 2019-ben pedig a Showtime eresztette bele a karmait Rita történetébe, főszereplőnek Lena Headey-t igazolták le, de ez sem kapott végül zöld lámpát.

A Rita nagyon úgy tűnik, hogy egyszeri és megismételhetetlen.

A sorozat hősnőjét egy iskola lányvécéjében látjuk először, ahogy suttyomban dohányzik, és a diákok által a falra firkált üzeneteken szórakozik. Már ennyiből is sejthető, hogy nem egy átlagos tanárnőről van szó, de ahogy haladunk előre, és Rita személyisége még jobban kibontakozik, egyértelművé válik, hogy a tantestület leglázadóbb tagjáról van szó, aki szünetekben az iskolaigazgatóval szexel, szemrebbenés nélkül megszívatja új, naiv kolléganőjét, Hjørdist (Lise Baastrup), és ha arról van szó, a szülőkkel is nyílt háborúba kezd, és simán a szemükbe mondja, hogy a lányuk egy kiállhatatlan kis fruska.

Érdemes sietni, pár nap múlva letörlik Ryan Reynolds legviccesebb filmjét

Napokon belül hatalmas tisztogatásba kezd a Disney: ötvennél is több filmet és sorozatot törölnek le a Disney+ felületéről, költséghatékonyságra hivatkozva.

Mindez bevett szokás már a nagy streamingcégeknél, hasonló húzással a Netflix és az HBO Max is élni szokott időről időre, amikor például úgy látják, hogy egyes alkotások nézettsége a béka feneke alatt van, és terhet jelent a licencdíj fizetése. Az mondjuk mindig meglepi az embert, hogy a szórakoztatóipari nagyhatalmak simán hozzányúlnak frissebb tartalmakhoz is, a Willow című, saját gyártású Disney-fantasysorozat első évada idén januárban köszönt le, és máris törlik az online videótárról. Május 26-án nemcsak ez a széria tűnik el a Disney+-ról, hanem többek közt A Titokzatos Benedict Társaság, a Kerge Kacsák-sorozat, a Pistol, az Y: Az utolsó férfi, A hercegnő és az Artemis Fowl is.

Nem sokkal később, június 11-én pedig cikkünk tárgya, az elmúlt évek legpotensebb Ryan Reynolds-akcióvígjátéka, a Free Guy is az enyészeté lesz. A hír azért is sokkoló, mert egy 2021-es, a 100 millió dolláros költségvetésének a pénztáraknál több mint a tripláját visszahozó blockbusterről van szó, és

a mai napig benne van a pakliban, hogy a folytatása is elkészül.

Érdemes tehát sietni és megnézni a filmet, a Free Guynak ugyanis sikerült azt a bravúrt elérnie, amit a Steven Spielberg által rendezett Ready Player One-nak nem: a popkultúrára reflektáló, a videójátékok világát parodizáló, sci-fibe is hajló, sokrétű produkció lett. Abból a fajtából, aminek az élvezetéhez egyáltalán nem kell kockának lenni.

Ennél kegyetlenebb háborús filmet még nem láttunk

A tavasz moziszenzációja. John Wick, csak nácikkal. Így és hasonlóképpen, már-már ódákat zengve emlegetik a Sisu című, április 28-án bemutatott finn akciófilmet, amely szokatlan szemszögből és ritka erőszakos tálalásban mutat nekünk egy újabb szeletet a második világháborúból.

A történet szerint 1944-ben járunk, miután Finnország megállapodott a Szovjetunióval arról, hogy amennyiben kiűzik egykori szövetségeseiket, a náci Németországot Lappföldről, a finneknek nem kell több erőszakra számítaniuk a szovjetek részéről. A Sisu középpontjában egy visszavonult kommandós, Aatami Korpi (Jorma Tommila) áll, aki a téli háborúban megjárta a poklok poklát katonaként, most azonban már csak magányra vágyik: arra, hogy lova és kutyája társaságában járja a pusztaságot, arany után kutatva.

Korpi rá is talál a kincsre, ám mielőtt kettőt léphetne a bank felé, hogy beváltsa az aranyrögöket, egy éppen visszavonuló náci osztagba botlik. A német katonák kigúnyolják, röhögnek rajta, nem látnak semmi veszélyeset ebben a ráncos, ősz halántékú fickóban, akinek még az aranyát is megpróbálják elszedni, őt magát pedig agyonlőni. Ez az a pillanat, amikor az erőszak elszabadul, és a nagyjából 30 fős német osztag megismeri a Sisu főszereplőjének kegyetlenebb oldalát.

Amikor azt mondjuk, hogy ez egy brutális film, akkor azt tessék szó szerint venni. Az olyan korábbi, második világháborús alkotások, mint mondjuk az Ellenség a kapuknál, a Ryan közlegény megmentése vagy a sorozatok közül Az elit alakulat, sem fogták vissza magukat, amikor az 1939-től 1945-ig tartó, globális fegyveres konfliktus sötét pillanatait kellett ábrázolni. A Sisuban azonban még ezekhez képest is irtózatos mennyiségben fröcsög a vér,

nácikat ekkora elánnal filmben még nem henteltek.

A Sisu a bizonyíték rá, hogy a néma, végletesen jó és állhatatos hősöket még mindig nem tudjuk megunni. Az elején emlegetett John Wickkel való párhuzam a legegyértelműbb, de Aatami Korpi karakteréről a Die Hard John McClane-je vagy akár Rambo is az eszünkbe juthat. A főszereplő tragikus helyzetét, kilátástalanságát és magányát a gyönyörű fényképezés, a melankolikus, a tájon elmerengő, festői igényességű jelenetek ügyesen aláhúzzák, hogy aztán elteljen két perc, és azon kapjuk magunkat, hogy a finn exkatona már aknákat hajigál a nácikhoz, hosszú késeket applikál az elnyomók kobakjába, vagy a víz alatt kommandózva olt ki életeket.

Az új Halálos iramban elpusztította az összes agysejtünket

Emlékszik még rá valaki, hogy réges-régen a Halálos iramban még az utcai versenyzésről szólt? Talán Vin Diesel se, aki Dominic Toretto izomtrikós-aranyláncos karakterét 2001 óta alakítja, és piti rosszfiúból ő lett az egyre pusztítóbb részekkel jelentkező franchise központi hőse az elmúlt több mint két évtized leforgása alatt.

A filmsorozat azt követően kezdett látványos lejtmenetbe, hogy a Brian O’Connerként híressé vált Paul Walker 2013-ban sajnálatos módon elhunyt – és bár a hetedik felvonásban a szereplőgárda még képes volt a pandúrból lett rabló karakterét egy őszinte, szívszorító jelenettel elbúcsúztatni, onnantól kezdve csak kereste magát a Halálos iramban. Küldhettek autót az űrbe, hozhatták vissza a halálból Hant (Sung Kang), valahogy nem ütött már az egész. Trashként kezelve se lehetett nagyon élvezni ezeket a filmeket.

Talán mondanunk se kell, hogy a Halálos iramban 10-et (Fast X) se vártuk tűkön ülve, főleg azok után, hogy az előző rész a mondvacsinált, össze nem álló történetével a világ legközepesebb és legfelejthetőbb akciófilmje lett. Mégis beültünk a május 18-a óta látható új részre, egyfajta katasztrófaturizmusként, mondván, akkor tudjuk csak a legjobban értékelni a kiemelkedő filmeket, ha megnézzük a legalját is. Félreértés ne essék, az új Halálos iramban-film az előző két részhez hasonlóan egy trehányan összerakott valami lett,

mégis meglepően élvezhető, köszönhetően annak, hogy most már úgy túltolták a készítők és a szereplők is azt a bizonyos biciklit, hogy Vin Diesel szerelemprojektje önmaga paródiájává vált. És ez marha jól áll neki.

A történet az ötödik Halálos irambanhoz nyúl vissza, melyben Dom és Brian párosa Rio de Janeiróban rúgták ki szó szerint egy ház falát, léptek le egy, az autójukhoz kötött széffel, amelyet egy ismert maffiózótól lovasítottak meg. A heistot követő hajszát a megkárosított Hernan Reyes nem élte túl, de a fia, Dante (Jason Momoa) igen, aki bosszút esküdött Domék ellen, a Halálos iramban 10-ben pedig épp megfelelőnek találja az időt rá, hogy kicsit megtapossa az istenkomplexusos kopasz tökeit.

Amerika üdvöskéje volt, de a története tragikus fordulatot vett

Pamela Anderson és Britney Spears után most Anna Nicole Smith életét és halálát sűrítette másfél órás dokumentumfilmbe a Netflix. A Playboy-nyusziból színésszé, és később bulvárhercegnővé avanzsált Smith tragikus történetét családtagjai és egykori barátai mesélik el a szenzációhajhászra sikerült dokuban.

Anna Nicole Smith igazi sztár volt az 1990-es években az Egyesült Államokban, de Magyarországon leginkább J. Howard Marshall kilencvenéves milliárdossal kötött, hírhedt házasságáról ismert. Viharos élete és különleges szépsége az évek alatt rengeteg embert inspirált, mégis sokan nem hallottak fiatalkoráról. Ursula Macfarlane rendezésében most megismerhetnénk az igazi Anna Nicole Smitht, de az Anna Nicole Smith: Nem ismertek engem ugyanannyira felszínesen mutatja be a színésznőt, mint korábban a bulvármédia: szenzációt csinál Smith gyógyszerfüggőségéből és tragikus halálából.

Nagy lagzira vágytak, aztán lett belőle párbaj, két vőlegénnyel

Második filmjével jelentkezett Rózsa Gábor (rendező, producer), akit 2021-ben arról ismert meg az ország, hogy független filmesként, mindössze ötmillió forintból leforgatott egy filmvígjátékot. A Mentés Másképp akkor különös karriert futott be. Igen komoly rajongótábor szerveződött köré, ami talán annak is köszönhető, hogy a mai magyar filmgyártásban kevés az ennyire őszinte és tiszta szándék, mint ami e film elkészülténél és utóéleténél is tapasztalható volt.

Úgy tűnik, a közönség díjazza azokat az alkotókat, akik arra nem törekszenek, hogy véletlenül se perdüljenek ki az állami filmes fősodorvonalból, és nem feltétlenül forintmilliárdokból akarnak mozifilmet készíteni, főleg nem közpénzből – igaz, ezek az alkotók az állami források fölött bábáskodó ítészektől sokszor esélyt sem kapnának arra, hogy azt mondhassák, hogy

felvétel indul...

Ráadásul a független alkotók közül is kevés az, aki közönségfilmmel, nevettetős zsánerrel próbálkozik. Ennek oka talán az, hogy jó filmvígjátékot forgatni egyáltalán nem könnyű, és ezt Rózsa Gábor is pontosan tudja.

Megint vígjáték

Második mozis filmje, a Legénybúcsú extra mégis vígjáték. Ismét nem kis vállalkozás, különös tekintettel arra, hogy Rózsa Gábor sosem titkolta, a filmezést oktatási rendszerben sosem tanulta, helyette Hollywoodból rendelt könyvek, online kurzusok előtt gubbasztott. Ráadásul nagy filmes szakmai stáb ezúttal sem állt a rendelkezésére – a család és néhány barát segítségével mégis létrehozta az alkotást. Az első film, a Mentés Másképp közönségsikerén felbuzdulva azonban ezúttal az RTL már az alkotók mellé állt.

Igazi rejtett kincs ez az új horrorfilm

Aki csak egy picit is rajong a filmekért, az jól tudja, hogy az A24 egy igazi jelenségnek számít, egy olyan filmstúdióról van szó, amely a tömeggyártásban fuldokló Hollywooddal bátran szembemegy, és logójának felbukkanása megbízhatóan ígéri egy-egy új produkció esetében, hogy valami szokatlant és újító szándékút fogunk látni az előttünk álló 90-120 perces játékidőben.

Csak a horrorfilmek zsáneréből szemezgetve olyan alkotásokat rakott le az A24 mostanában, mint a szektás Fehér éjszakák, az Anya Taylor-Joy hátborzongató játékával megfűszerezett A boszorkány, a pornófilmforgatással induló, de vérengzésbe hajló X és remek előzménye, a Pearl, de akár az Örökséget is emlegethetnénk, amelyet a hazai közönség is nagyon kedvelt anno.

A Játsszunk gyilkosost! (Bodies Bodies Bodies) című horrorvígjáték premierjét nem csak azért vártuk, mert az A24 adta ki a kezei közül, hanem mert a 2022-es külföldi toplistákon rendre felbukkant Halina Reijn első angol nyelvű rendezése. A kritikusok többsége szuperlatívuszokban beszélt róla, volt, aki odáig elment, hogy az elmúlt évek legokosabban felépített horrorjának nevezze, és bár néhányak torkán megakadt a Játsszunk gyilkosost!, egy dologban mindenki egyetértett:

a végső csavar ebben a filmben üt, mint a 220.

A nálunk az HBO Maxon május 12-e óta elérhető film története azzal indít, hogy Sophie (Amandla Stenberg) és újdonsült barátnője, Bee (Maria Bakalova) éppen egy vidéki villába tartanak, ahol hatalmas buli készülődik. Itt ismerjük meg a felső tízezerből érkező Sophie ugyancsak kőgazdag barátait: a pökhendien viselkedő, vendéglátó Davidet (Pete Davidson) és az ő meglepően aranyos barátnőjét, Emmát (Chase Sui Wonders), a nagyszájú véleményvezér Alice-t (Rachel Sennott), aki a Tinderen felszedett öregebb paliját, Greget (Lee Pace) is elrángatta magával, valamint ne feledkezzünk el a folyton mérges Jordanről (Myha'la Herrold), valamint a titokzatos Maxről (Conner O’Malley) se, aki épp köddé vált, és senki nem tudja, hova tűnt.

Szívszaggató film készült a Vissza a jövőbe nagybeteg sztárjáról

Still – angol szó, jelentése: mozdulatlannak lenni, nyugton maradni.

Ez az, amire Michael J. Fox, amerikai színész már kiskorában képtelen volt, folyton izgett-mozgott, anyja tudta nélkül leszaladt a sarki boltba, majd mire a tulajdonos felhívta a szülőket, már otthon is volt a gyerek. Épp az örökmozgását, valamint kölyökképét használta ki a Vissza a jövőbe későbbi sztárja, aki tizenévesen költözött Hollywoodba, hogy az álmait kergesse. Majdnem belebukott a nagy projektbe, de aztán felfedezték, és a már említett sci-fi trilógián kívül olyan sikeres tévésorozatokban szerepelt, mint a Családi kötelékek, a Kerge város, vagy éppen A férjem védelmében.

A szerepeiben is folyton rohanó, energikus Michael J. Fox 1990-ben, egy floridai hotelszobában, egy Woody Harrelson társaságában átmulatott éjszaka után vette észre, hogy az egyik ujja rángatózik. A mozdulatlanság mostanra végképp elképzelhetetlenné vált a 61 éves sztárnak, akinek az egészségi állapota súlyosan leromlott az elmúlt évtizedekben a Parkinson-kór miatt, visszavonulásra kényszerítve a filmes legendát, aki a sokfajta terápiás kezelése ellenére 2023-ban annyira küzd hektikus mozgásával, hogy járni alig tud, folyton összeesik, az arcmimikája is sérült, és árnyéka régi önmagának.

Michael J. Fox mégse szomorú látvány, mert egy örök optimista fickóról van szó, aki még mindig képes elhinteni egy-két csibészes mosolyt az orra alatt, és a humorérzékét sem vesztette el.

A régen Marty McFly-t alakító színész most azért ült kamerák elé, hogy számot vessen az életével, amíg még fizikailag képes arra, és a betegsége visszafordíthatatlanul maga alá nem gyűri.

Picassóról sem hallott, mégis legalább akkora sztár lett a New York-i festőzseni

Edward Hopper Észak-Amerika egyik legjelentősebb képzőművésze volt, festészete nemzedékeket inspirált.

De ki is volt ez a magának való, mogorva, a világot mégis roppant egyedi módon értelmező festő?
És ki az a nő, akinek sikereit köszönhette?

Ezekre a kérdésekre is keresi a választ az Exhibition on Screen: A fotórealista Hopper című másfél órás dokumentumfilm, amely a Pannonia Entertainment forgalmazásában 2023. május 18-án kerül a hazai művészmozikba.

Az Exhibition on Screen-sorozat elsősorban a művészvilág legnépszerűbb alkotóit veszi sorra, most azonban olyan filmmel rukkolt elő, ami elüt a többitől. Edward Hopper amerikai festőművész a szakmában legenda, ám a popkultúrába valamiért nem robbant be olyan mélyen, csendes, precíz, már-már túlvilági festészete azonban kiemeli őt pályatársai közül.

Edward Hopper valóságról alkotott elképzelése szelektív volt: az üres, kihalt város- és tájképekben, valamint a magányos és elszigetelt alakokban önmagát, saját temperamentumát örökítette meg.

Munkái azt sugallják, a realizmus Hopper értelmezésében inkább értelmező ábrázolás, mintsem pusztán a látottak szó szerinti vagy fényképszerű másolása. A dokumentumfilm nem egy konkrét Hopper-kiállítást elemez, hanem a teljes életrajzot mutatja be látványos festményeken és archív felvételeken keresztül. A szakértői elemzések és kommentárok pedig megadják a kellő művészettörténeti hátteret: épp ebben a kettősségben rejlik a sorozat zsenialitása.

Végre sikerült a Netflixnek egy remek sci-fi-sorozattal előrukkolnia

Ami a tudományos-fantasztikus sorozatokat illeti, mostanában leginkább az Apple TV+ jár élen a műfajban, akik szinte ontják magukból a kötelező néznivalókat, idesoroljuk a For All Mankind mellett a Seet, a Különválást, a Helló, holnap!-ot, a Silót és A nagy sorshúzást is – ezek közül bárki simán új kedvencet találhat magának, annyira különböző sci-fikről van szó. Van köztük posztapokaliptikus dráma, alternatív jövőbe kalauzoló komédia és high-tech környezetben játszódó munkahelyi thriller is. A Netflix elég látványosan le van mostanság maradva a sci-fikkel, és bár vannak megbízhatóan szórakoztató címeik, mint a Black Mirror, a Love, Death & Robots és a Stranger Things, e téren mégis lenne hova erősödniük, főleg, miután a zászlóshajónak szánt Altered Carbont olyan csúnyán kinyírták két évad után egy rossz castinggal (igen, Anthony Mackie-re gondolunk).

A csorbát a Netflixnél a május 12-én debütált A kézbesítő (Black Knight) javíthatja, merthogy a világában simán benne van annak a lehetősége, hogy egy új tévés franchise kiindulópontja legyen.

A történet 40 évvel azután veszi fel a fonalat, hogy egy üstökös csapódott be a Földbe, a katasztrófa pedig irtózatos következményekkel járt, hiszen elsivatagosította a bolygót, ahol alig maradt levegő, és ebben a posztapokaliptikus állapotban csak azokra a bátor futárokra számíthatunk, akik futurisztikus kamionokkal járják a pusztát, harcolnak a martalócokkal és viszik az utánpótlást az embereknek.

Ez a felállás sokaknak ismerősen csenghet, a Netflix új sci-fije egy érdekes keveréke a Mad Maxnek és a Death Stranding című videójátéknak, ugyanakkor a készítők nyakon öntötték a végeredményt némi, a Squid Game-ben is látott könnyed humorral és szatirikus hangvétellel, így az ismerős építőkockák ellenére is valami üdítően friss lett a végeredmény. Emellett mindenképp ki kell emelnünk a karizmatikus főhőst, 5-8-at (Kim Woo-bin), a címszereplő futárt, aki üt, lő, vezet, menekül, nyomoz, lázad, és tényleg a már emlegetett Max Rockatansky sokszínűbb és beszédesebb, ezáltal izgalmasabb verziója tud lenni.

Ezt az új sorozatot tényleg csak az nézze meg, akinek kötélből vannak az idegei

A true crime sorozatok még sosem voltak annyira népszerűek, mint most: a Netflixen a meleg sorozatgyilkost, Jeffrey Dahmert bemutató széria akkorát tarolt nézettségben, hogy Ryan Murphy alkotását antológiává bővítették, és egy másik esettel folytatják, a 80-as években baltával gyilkoló amerikai háziasszony, Candy Montgomery történetét pár hónapos különbséggel a Hulu és az HBO Max is feldolgozta két különböző sorozatban, de a Tokyo Vice is olyan szépen ment, hogy az újságírós drámát visszatapsolták egy második évadra.

Meglepő, hogy a tengerentúlon tavaly ősszel bemutatott, nálunk a SkyShowtime-on látható A Friend of the Family a fenti címekhez képest fű alatt maradt, és senki nem beszélt róla, mert a 9 részes produkció minden idők egyik legsokkolóbb és talán leghihetetlenebb bűntényét meséli el. Annak a sztoriját, hogy a mindenki által csak B néven emlegetett Robert Berchtold (Jake Lacy) miképp rabolta el a vele mindig barátságos Broberg házaspár Jan nevű, 12 éves lányát. Ráadásul nem is egyszer, hanem kétszer.

Az A Friend of the Family rögtön egy nagy sokkal indít, hiszen a kezdőjelenetben elénk ülteti a valódi Jan Broberget, aki megköszöni nekünk, hogy időt szánunk a sztorira, és kér minket, hogy ne ítéljünk elsőre, a 70-es évek Amerikájában másképp működött a világ, mint most. A készítők ezen húzása, hogy szembesítenek minket a felnőtt Jannel, duplán aláhúzza a drámaiságát ennek a sorozatnak, még valószerűbbnek érezzük az egészet, és bizony, aki nem látta a Netflix ugyanezen az eseten alapuló 2017-es dokumentumfilmjét, az Abducted in Plain Sightot, az kösse be a biztonsági övet, mert ez egy lelkileg megterhelő utazás lesz.

Ez a legrosszabb film, amit életünkben láttunk a Netflixen

Az első film, aminek a forgatókönyvét mesterséges intelligencia jegyezte? Persze csak viccelünk, mert valószínűleg még a ChatGPT is jobb történetet kerekített volna az Anya (The Mother) című új akciófilmnek, melyben a szénné gyúrt Jennifer Lopez alakít egy exkatonát, aki azért tér vissza alaszkai száműzetéséből, hogy a tőle 12 évvel korábban elszakított lányát megmentse pár bosszúszomjas rosszfiútól. Ebből az alapszituációból talán még ki is lehetett volna hozni egy épkézláb thrillert, a végeredmény azonban

egy lelketlen, mindenféle drámát, karakterépítést vagy egyáltalán épkézláb színészi játékot nélkülöző kétórás unalomtenger lett.

Az Anya az a film a Netflixen, amit még a legrosszabb ellenségünknek sem ajánlanánk. Esetleg modern kori kínzóeszköznek be lehetne vetni, nagyjából 45 perc után bármit bevallottunk volna, ha az megmentett volna minket a még hátralévő egy órától és az egyre laposabb cselekménytől.

A főleg énekesnőként ismert, de néha a fejét színészkedésre is adó J. Lo szerepelt már kultklasszikusban, ide sorolnánk például az Anacondát, amelyet a mai napig az „annyira rossz, hogy már jó” kategóriában emlegetnek, és ügyeskedett a Steven Soderbergh által írt és rendezett, valóban jó Mint a kámforban – ezzel az új Netflix-filmmel azonban látványosan mellényúlt az amerikai díva.

A címszereplő anyáról azonkívül, hogy remek mesterlövész volt a seregben, semmi érdemlegeset nem tudunk meg, és az a pillanat, amikor elválasztják őt a kisbabájától, a múltban játszódó bevezetőben is meglepően súlytalan. Ezen még túl tudnánk lendülni, de a későbbiekben sem sikerül elmélyíteni a főszereplő személyiségét, aki marad a gyilkológép kategóriában, és amikor a lányával hosszú idő után újra összemelegednek, és együtt néznek farkasszemet a rájuk törő gengszterekkel, sem tapasztalunk semmilyen érzelmi töltetet. Anya és lánya (utóbbit Lucy Paez alakítja) bántóan papírmasé karakterek maradnak, akikért képtelenség izgulni.

Fetrengtünk a röhögéstől, annyira vicces ez az új sorozat

Manapság egyre több olyan véleményt olvasni, hogy annyira eluralkodott a világon a „píszí”, hogy 2023-ban még a Jóbarátok se készülhetne el. Való igaz, a vígjátékok műfaja szenved attól, hogy semmivel nem lehet úgy viccelni, hogy valaki ne sértődjön meg rajta: tabuk lettek a rendőrviccek, a szőke nős viccek, és a jó ég irgalmazzon bárkinek, aki csak iróniából szájára veszi az LMBTQ-t, mert rögtön kitör a botrány. Gondoljunk csak bele, átmenne-e most bármilyen stúdiónál a Trópusi vihar című 2008-as film, ahol Robert Downey Jr. színes bőrű katonaként humorizál? Ugye, hogy nem?

bupkis imdb peacock screenshot

Épp ezért hiánypótlóak az olyan sorozatok, mint a május 4-én a Peacock nevű streamingszolgáltatón bemutatott Bupkis, amelyet Pete Davidson a saját életéről mintázott. A Bupkis azzal, hogy fiktív elemekkel átitatott önéletrajzi szitkom, olyan nagy elődök örökébe lép, mint a Louis C. K. nevéhez fűződő Louie vagy a Larry David-féle Curb Your Enthusiasm, de akár a Dave-et és a Ramyt is emlegethetnénk a közelmúltból, amelyek hasonló csapásvonalon haladtak, Lily Dicky rapper és Ramy Youssef muszlim stand-upos saját élettapasztalatait a képernyőre ültetve. Ezeket a produkciókat összeköti, hogy a készítők mind önmagukból inspirálódtak, és legyen bármennyire érzékeny napjainkban az amerikai álomgyár, ez az egy dolog legalább még nem sért senkit, amikor valaki saját magán élcelődik.

Úgy nézel ki, mint akinek valami súlyos betegsége van, csak még nem tud róla

– hangzott el a 2020-as Staten Island királya című filmben, amely a Bupkis című friss szitkomhoz hasonlóan Pete Davidson tragédiákkal és szomorúsággal nyakon öntött, de azért valamelyest optimista és vicces hétköznapjain alapult. Az idézett mondatból is látszik, hogy a komikus soha nem fogta vissza magát önostorozás terén, és ebből a szempontból az új sorozata sem hasal el. A Bupkis iszonyúan önreflexív, és bár nem derül ki belőle, hogy a nem megszokott külsővel rendelkező, még a 30-at sem betöltött író-humorista miképp szedett fel az elmúlt években olyan celebnőket, mint a popsztár Ariana Grande, a realityhősnő Kim Kardashian vagy éppen a szupermodell Emily Ratajkowski, egy meglepően őszinte hangvételű darabról van szó.

A Netflix új török sorozatát képtelenek vagyunk abbahagyni

A törökök időről időre meglepően kompetens szériákkal jelentkeznek a Netflixen. Idesoroljuk többek között a szuperhősös Hakan, a védelmezőt, a posztapokaliptikus Izzó koponyát, de az időutazós Éjfél a Pera Palace Hotelben is kiváló választás lehet azoknak, akik olyat néznének, ami viszonylag távol áll az amerikai sorozatgyártástól, de azért megüt egy bizonyos szintet. A jobban sikerült darabokhoz soroljuk most már A szabó (The Tailor) első évadát is, amely május 2-án debütált a Netflixen, és egy meglepően komplex, komolyabb drámába hajló szappanopera lett.

A valós alapokon nyugvó történet középpontjában egy menő isztambuli ruhatervező, Peyami (Cagatay Ulusoy) áll, aki éppen egy puccos divatbemutatón vesz részt, amikor váratlan hírt kap: az általa nagyon kedvelt nagyapja elhunyt. Hősünk fogja magát, és hazatér, hogy részt vegyen a temetésen, arra viszont nem számít, hogy a nagymama közli vele, hogy ők aztán itt nem maradnak, odaköltöznek a férfihoz a török fővárosba. Mindezzel alapjáraton túl nagy gond nem lenne, de Peyaminak van egy nagyon súlyos titka: az apja, Mustafa (Olgun Simsek), aki értelmi sérült, a sorozat főhőse pedig egészen kiskora óta szégyenkezik miatta, felnőttként egyenesen titkolja az öreg létezését a világ elől.

Ebben a sorozatban nem Peyami az egyetlen, aki rejteget dolgokat, a szabó legjobb barátja, Dimitri (Salih Bademci) sem egy egyszerű csóka, a már-már pszichopataként viselkedő férfi leendő nejét, Esvetet (Sifanur Gül) terrorizálja nagyon csúnyán. Török sorozatról van szó, így vélhetően senkit nem fog meglepni, hogy A szabóban árulásból, megtévesztésből és tiltott románcból is jó adagnyi akad, és bár tényleg egy komolyan vehető szappanoperáról van szó, a cselekmény fordulatait úgy megírták a készítők, hogy helyenként még meglepniük is sikerül minket velük. Főleg, amikor a női főszereplő Esvet inkognitóban, álnéven bemutatkozva beállít Peyamihoz, és jelentkezik Mustafa gondozójának. Ez azonban csak a kezdet, szinte minden egyes karakterről felszínre bukik a hétrészes évad során valami elhallgatott titok, egyre feszültebbé téve a helyzetet.

A Művészlelkek hibátlanul francia és fotelbe tapasztóan romantikus

A filmek olyanok, mint a vonatok. Indulnak, megérkeznek, várakoznak pályaudvarokon, aztán suhannak az örökkévalóság felé. Ha valamelyikről lemaradunk, így jártunk. Ilyen az idén már 81 éves Daniele Thompson 2006-os filmje, a Művészlelkek is, már csak pár napig látható a Netflixen – és muszáj látni.

Danièle Thompson filmje lenyűgöző. Magyarul a Művészlelkek címet kapta (eredetileg: Avenue Montaigne), nyilván azért, mert romantikus vígjáték, főhősei pedig valamilyen módon kapcsolódnak a kultúrához.

Jessica (Cécile de France) pincérnő a művészekkel teli kávézóban,
Catherine Versen (Valérie Lemercier) feltörekvő színésznő,
Jean-François Lefort (Albert Dupontel) neves zongoraművész.

Három sors, láthatóan semmi kapcsolat nincsen közöttük, kivéve az, hogy mindannyian saját életünk foglyai. Ám olyan nagy baj ez? Megszállottak, vággyal teliek, gyarló emberek. Jessica munkát és szerelmet keres. Catherine színházat, filmezési lehetőségeket, játszótársakat, Jean-François pedig kezd magába roskadni, egyre inkább nyűgnek érzi, hogy ami másoknak élmény, neki hat évre előre betáblázott koncertnaptár.

Ám – mivel ez egy francai film – pontosan tudjuk, hogy semmi sem úgy lesz, ahogyan azt gondolnánk. A sors fonalának szövői, a moirák sem tudnák jobban összekuszálni három ember életét.

Lelkek romantikája

A legjobb francia filmek legnagyobb erénye az, hogy hősei gyermeki őszinteséggel képesek megmutatni esendőségüket. Még akkor is, ha minderről olyasvalaki előtt kell beszélniük, akiket nem is ismernek. Csak az előbb ültek le melléjük a padra, éppen most tették eléjük a kávét, véletlenül egymásra pillantottak. A lényeg azonban az, hogy beszélgetni kezdenek, és ezekben a párbeszédekben nincsen semmi rejtőzködés. Mindenki azt adja, ami a lényege. Bánata vagy boldogsága.

Nem csoda, hogy ezt az új horrorfilmet nem merték bemutatni a magyar mozik

A Gonosz halott-filmsorozat nagyszerűsége mindig az egyszerűségében rejlett: adott néhány fiatal, akik elmennek kikapcsolódni egy elhagyatott viskóba, az erdő közepére, ahol addig kísértik a saját sorsukat, hogy maga a pokol szakad a nyakukba.

Sam Raimi bravúros módon, akkoriban is aprópénznek számító 375 ezer dollárból indította el ezt az egész ijesztgetős, vérgőzös, testrabló démonokkal megspékelt őrületet 1981-ben, amely Stephen King mellett egy csomó más alkotót inspirált, és mostanra igazi kultuszfilmnek számít. A Gonosz halott első három részében és az Ash vs Evil Dead című spin-off sorozatban mindvégig a Bruce Campbell által játszott láncfűrészes, és amúgy kőkemény démonvadász Ash Williams kalandjait kísérhettük figyelemmel, hogy aztán 2013-ban kapjunk egy soft rebootot... majd bő tíz év elteltével, 2023 áprilisában jöjjön egy még komolyabb újrakezdés. Az Evil Dead Rise című ötödik Gonosz halott-film amellett, hogy az erdei, kirándulós helyszínnel szakít, még egy váratlan húzással él, ugyanis kalandvágyó huszonévesek helyett egy édesanya és három gyermekének pokoljárását mutatja be.

captures chrome-capture-2023-4-9 (8).png

Fotó: Warner Bros. Pictures / Youtube

Sok mindent láttunk már horrorban, de olyat még nem, hogy egy démon által megszállt asszony a saját fiára és lányaira támad vérben forgó szemekkel, késekkel hadonászva, mindenféle trágárságokat üvöltve. Márpedig az Evil Dead Rise-ban ez történik, és aki arra számít, hogy sebaj, a kölyköket úgyis védi a „plot armor”, az hatalmasat téved.

Az Evil Dead Rise új értelmet ad a Trónok harca óta túlhasznált frázisnak, miszerint "itt senki nincs biztonságban" – ebben a horrorfilmben ugyanis még a gyerekeknek sem kegyelmeznek.

Így már nem is annyira meglepő, hogy a hazai filmforgalmazók nem merték bevállalni, hogy behozzák az Evil Dead Rise-ot, tekintve, hogy az X-es besorolásba került Sikoly VI, amelyet csak este 10 és reggel 6 között lehetett vetíteni a moziban, ehhez képest konkrétan egy esti mese. Mindazonáltal vérzik a szívünk, hogy nem borzonghattuk végig ezt az új horrorfilmet a nagy vásznon, mert az alig másfél órája alatt az Evil Dead Rise olyan terror alá vont minket, még így a tévében nézve is, amilyenhez hasonlót még soha nem éltünk át.

A Wednesday sztárja újra Tim Burton filmjében szerepel

Jövő ősszel érkezik az 1988-ban készült Beetlejuice – Kísértethistória című film folytatása – adta hírül a Variety.

A Warner Bros. bejelentette, hogy a kultikus horrorvígjáték folytatását a jelenlegi tervek szerint 2024. szeptember 6-án mutatják be. Ha ez a dátum így marad, akkor a Beetlejuice 2 egy napon kerül mozikba a Marvel által gyártott Penge-filmmel. Ám ez utóbbi már 2019 óta több csúszást is megélt, és nagyon úgy néz ki, hogy a jelenleg Hollywoodban zajló forgatókönyvíró-sztrájk miatt újfent tolódhat a premier dátum.

A Beetlejuice folytatásának története egyelőre hétpecsétes titok, de annyit a stúdió elárult, hogy a film második részét szintén Tim Burton jegyzi, aki az elsőt is rendezte. Visszatér a vászonra Beetlejuice szerepében Michael Keaton.

Winona Ryder is visszatér, aki az eredeti produkcióban még egy tinilányt alakított, most viszont már anyuka lesz, lányát pedig a Wednesday című sorozat sztárja, Jenna Ortega alakítja majd, illetve Justin Theroux is szerepel a folytatásban, egy még nem ismertetett szerepben.

A forgatás várhatóan május 10-én kezdődik Londonban. A forgatókönyvet a Wednesday alkotói, Afred Gough és Miles Millar jegyzik.

Jenna Ortega has officially joined the cast of ‘Beetlejuice 2’ as the daughter of Lydia, played by Winona Ryder in the original. pic.twitter.com/fefMiYL89E
— Pop Crave (@PopCrave) May 9, 2023

A Beetlejuice első része egy házaspárról szól, akik autóbalesetben elhunytak, és szellemként térnek magukhoz saját házukban. Igen ám, de otthonukba új lakók költöztek. Az újdonsült szellempáros mindent megtesz, hogy elűzzék otthonukból a nem túl szimpatikus új lakókat, de sajnos még túl kezdők és amatőrök rémisztgetés területén, ezért túlvilági segítséget hívnak. Ám minden segítségnek ára van.

Két rész alatt földbe döngölt minket ez az új sci-fi-sorozat

Bár az Apple-nek a közelmúltban voltak olyan csúnya mellényúlásai, mint az Alapítvány álmosító első évada és az Invázió című űrlényes tucat-sci-fi, mégis a tudományos-fantasztikus műfajban ők azok, akik a legmegbízhatóbban képesek hardcore-nak számító alkotásokat kiadni a kezük közül. Gondoljunk csak a bámulatosan sikerült Különválás első évadára, a bájosan retrofuturisztikus Helló, holnap!-ra vagy a kritikuskedvenc For All Mankindra. Utóbbiak, vagyis a jobban sikerült darabok közé érkezett május 5-én az Apple TV+-ra a Siló című új sci-fi, amely már a koncepciójával felkeltette a figyelmünket, a történet ugyanis

egy sötét, disztópikus világba kalauzol, ahol az emberiség föld alatti bunkerban kénytelen élni, mert a földfelszínt toxikus mérgek borítják, amelyek percek alatt végeznek bárkivel, aki kimerészkedik.

A rejtekül szolgáló Silóban viszont mindenki biztonságban van, élheti nyugalomban az életét, kivéve akkor, ha azt találjuk mondani, hogy ki akarok menni!, mert akkor saját magunkat ítéljük halálra. Nemtől, rangtól, bőrszíntől és szexuális beállítottságtól függetlenül szkafandert adnak ránk, kiparancsolnak a felszínre, hogy tisztítsuk meg az egyre piszkosabb kamerákat, majd a lakók ugyanezeken a kamerákon keresztül végignézik, ahogy kínhalált halunk. Visszaút nincs, nem gondolhatjuk meg magunkat, akit száműznek, annak lényegében befellegzett földi karrierje.

A Siló seriffjéről, Holstonról (David Oyelowo) az úristen se gondolná, hogy valaha önszántából elhagyná a betonbiztos búvóhelyet. Még ő maga sem, hiszen egy tipikus jófiúról van szó, aki szüleitől jó neveltetést kapott, hivatásából adódóan a rend betartatásáért felel, és nejével, az IT-szektorban dolgozó Allisonnal (Rashida Jones) a körülményekhez képest boldogságban élnek. Mindez akkor változik meg, amikor a párocska ebben a szigorú rendszerben végre engedélyt kap, hogy gyerekvállalással próbálkozzanak, ám a dolog csak nem akar összejönni, Allison pedig azt gyanítja, felülről manipulálják őket, elhallgatnak előlük dolgokat, így a nő kisvártatva szorgos nyomozásba kezd.

Csöpög az erotikától a Netflix új kosztümös sorozata

A Bridgerton első évada akkorát tarolt 2020 végén a Netflixen, hogy alig pár hónapot kellett rá várni, hogy a streamingszolgáltató bejelentse, még három etapot biztosan kérnek a Shonda Rhimes istállójából érkezett produkcióból, na és egy előzménysorozatot is, melynek a fiatal Sarolta királyné lesz a központi alakja. Bár az anyaszéria harmadik szezonjára még várnunk kell, a Netflix addig is közzétette a Sarolta királyné – Egy Bridgerton-történetet, amely kiváló csemege lehet azoknak, akik nem bírják már ki az eredeti Bridgerton visszatérését. Ugyanis a spin-offban minden megvan, amiért a Daphne (Phoebe Dynevor) és Simon Basset (Regé-Jean Page) bimbózó kapcsolatát feldolgozó első évadot imádtuk: ármány, románc, szenvedély, fülledt szexjelenetek, illetve a tűzrőlpattant Sarolta királyné szerepében egy olyan színésznő India Amarteifio személyében, akit képtelenség nem megszeretni.

A május 4-én az első hat részével közzétett Sarolta királyné – Egy Bridgerton-történet azzal indít, hogy Zsófia Sarolta, mecklenburg-strelitzi hercegnő megriadva veszi tudomásul, hogy fivére feleségül ígérte őt a háta mögött, nem is akárkinek, hanem III. György brit királynak (Corey Mylchreest). A lány kettőt pislog, és máris díszes hintón viszik Angliába, egy olyan ruhakölteményben, ami bár a szemnek kellemes, Zsófia Saroltának egyenesen rémálom. Ez utóbbiból, vagyis rémálomba illő fordulatokból a hölgyeménynek a későbbiekben is akad része, nem is kevés. India Amarteifio viszont épp ebben a jelenetben mutatja első jelét, hogy képes legalább annyira karakán játékra, mint Elle Fanning a Nagy Katalin – A kezdetekben. E két sorozat közti összehasonlítás amúgy több ponton is megállja a helyét, mert a Hulu szériájában egy porosz hercegnőt ráncigálnak el, hogy legyen egy őrült cár neje. Nagy különbség, mondjuk, hogy míg a külföldön The Great címen ismert produkcióban inkább a fekete humor az uralkodó, itt a dráma dominál.

Megnéztük, mi került 100 milliárd forintba ezen az új sorozaton

Az Amazont egy dologgal nem lehet vádolni, azzal, hogy fösvények lennének, az óriáscég 250 millió dollárt tapsolt el, hogy A Gyűrűk Ura jogait megszerezzék, és 465 millió dollárjukba fájt, hogy a tavaly szeptemberben bemutatott A Hatalom Gyűrűi első évadát megcsinálják. A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűi ezzel a világ legdrágább sorozatává avanzsált, és az Amazon nem is várt sokáig, hogy a dobogó második fokát elfoglalják.

Az április 28-án bemutatott Citadelről beszélünk egészen pontosan, amelynek az első 6 epizódja 300 millió dollárba, forintra átszámolva picit több mint 100 milliárdba fájt.

Komplex körülmények vezettek ahhoz, hogy a Citadelt a valaha készített legdrágább akciószériaként emlegethetjük. Először is az, hogy az Amazon egy új franchise elindítójának szánja ezt az alkotást, melynek amellett, hogy berendelték már a második évadát, nézettségi siker esetén olasz, indiai, spanyol és mexikói spin-offokat is szánnak. Egy ilyen projektbe kőkeményen bele kell fektetni, ha hosszú távra terveznek vele, ám ennyi nem indokolta volna még a Citadel horribilis gyártási költségeit. Hozzájött még ehhez a Covid-járvány okozta számos fennakadás, leállás, a stáb biztonságának garantálása védőeszközökkel, miegymás. Valamint az az állóháború sem könnyítette meg a sorozat elkészítését, ami a készítőgárdában kialakult.

A Citadel pilot epizódjának egy ponton két változata is létezett, az egyiket a Marvel filmes univerzumán közreműködő, A szürke embert és a Tyler Rake: A kimenekítést is jegyző Russo testvérek, Anthony és Joe Russo jegyezték, míg a másikat a Josh Appelbaum és Andre Nemec duó. Hosszas gondolkozás után az Amazon a Russo-cutot választotta, majd heves és drágának bizonyuló utóforgatásokba kezdtek, hogy erőteljesen átszabják az évadot.

Ahhoz képest, hogy mennyi kálvária előzte meg, a Citadel csodával határos módon elviselhető dupla részes évadkezdést produkált, amely bár olyan filmklasszikusoktól kölcsönöz, mint a James Bond vagy a Bourne-széria, és emiatt mindenféle eredetiséget nélkülöző elemekkel van teli, mégis élvezhető. Csak épp nem annyira, mint azt vártuk.

Kisírtuk a szemünket A galaxis őrzői búcsúfilmjén

A galaxis őrzői első része, melyet 2014-ben mutattak be, jól meglepte a Vasemberhez és Amerika Kapitányhoz szokott nézőközönséget, hiszen a James Gunn által rendezett produkció inkább érződött egy modern tisztelgésnek az olyan klasszikus űroperák előtt, mint mondjuk a Star Wars, mint sima szuperhősös filmnek.

A kasszáknál nagyot robbantó, világszerte 773 millió dollár bevételt hozó filmben, amelyet egyébként a kritikusok is imádtak, egy kelekótya űrcsempész, Peter Quill, alias Űrlord (Chris Pratt) állt össze Thanos könyörtelen lányával, Gamorával (Zoe Saldana), egy pusztító erejű, de féleszű izomkolosszussal, Draxszel, a pusztítóval (Dave Bautista), egy zseniális mosómedvével, Mordállyal (Bradley Cooper) és az önmaga nevét ismételgető Groottal (Vin Diesel).

A szedett-vedett, időközben új tagokkal bővülő és Gamorát elvesztő csapat hirtelen nagy kedvence lett mindenkinek, a sanyarú múlttal rendelkező hősök vissza is tértek egy második részre 2017-ben, amely hiába lett a sztoriját tekintve gyengébb, mint az eredeti A galaxis őrzői, tódultak rá az emberek. A galaxis őrzői mindig is egyfajta menedék volt a Marvel filmes univerzumában, mentsvár azoknak, akik imádták a képregénygyár alkotásait, de néha arra vágytak, hogy egy kevésbé tipikus szuperhősös filmben vesszenek el. Ezt az élményt garantálta A galaxis őrzői karácsonyi kiadása is a Disney+-on, amely egyszerre lett iszonyúan megható és förtelmesen vicces – valami ilyesmit vártunk a mozikban május 4-től látható A galaxis őrzői: 3. résztől is, amelyben az általunk megszeretett csapat még egy utolsó kalandra tért vissza.

Kezdjük azzal, hogy igencsak főhet Kevin Feige-ék feje, mert ezzel az utolsó A galaxis őrzői-filmmel bebizonyosodott, amit mi eddig is tudtunk: a Marvel Studios elüldözte az egyik legegyedibb stílusú direktorát, aki Taika Waititi mellett megbízhatóan képes élményszámba menő blockbustereket csinálni. Aki nem tudná, James Gunnt még 2018-ban rúgta ki a Disney, korábbi, 2008 és 2012 között publikált ízléstelen twitteres posztjai miatt, a szakember pedig át is nyargalt a nagy rivális DC-hez, ahol a Suicide Squad és a Peacemaker első évadának összerakása után vezetővé vált, és most tőle várják a DCU sikeres rebootolását. Gunn igaz, hogy időközben visszatért, hogy a már említett tévés epizódot és A galaxis őrzői: 3. részt is tető alá hozza a Disney-nek, de

saját bevallása szerint mindössze azért vállalta a feladatot, hogy Mordály sztoriját befejezze, akit az író-rendező mindig is a filmsorozat titkos főhősének tartott, és akivel ő személy szerint száz százalékig azonosul.

Ennek megfelelően talán nem akkora meglepetés, ha azt mondjuk, hogy A galaxis őrzői: 3. résznek az abszolút főszereplője Mordály, akiről végre megtudjuk, miért mindig olyan dühös, agresszív, és mit rejteget a múltjával kapcsolatban. Kell ehhez mondjuk egy új, amúgy rettenetesen infantilis karakter, Adam Warlock (Will Pulter) berobbanása is, aki a nyitójelenetek egyikében Mordályt letarolja, sőt, majdnem megöli. Ezt követően a galaxis őrzőinek egyetlen dolog lebeg a szemük előtt, hogy megmentsék társukat – kerül, amibe kerül.

Django sorozatként is elszabadult, és újraírta a spagettiwestern szabályait

Ha azt mondjuk, hogy western, mindenkiben más képek és szavak villannak fel, de gyaníthatóan előbb jut eszünkbe a nosztalgia, a kopottas kép, két egymást bámuló koszos arc és egy hirtelen eldördülő fegyver, mint valami új, valami modern és valami friss.

Képernyőkép 2023-05-03 142459

Fotó: Sky Studios

Magyarországon a Direct One mutatta be a Django-sorozatot. Ez a klasszikus spagettiwestern hangulatát szeretné újra visszahozni a képernyőkre, ám történetmesélése sokkal inkább mai megközelítésű. Ezt hellyel-közzel el is találta.

Jude Law kalóznak állt új kalandfilmjében, és ezt nem szabad kihagyni

A Disney-nél az elmúlt években új trend erősödött fel, fogták a legnagyobb egész estés meseklasszikusaikat, és elkezdték őket élőszereplős változatban feldolgozni. Csak 2019-ben három ilyen adaptációt is kaptunk: a Tim Burton által rendezett Dumbót, az Aladdint, melyben Guy Ritchie varázsolt dzsinnt a pofonkirály Will Smithből, na és ugyanebben az évben jött a Jon Favreau által újragondolt Az oroszlánkirály is. Azóta az egeres cég kicsit lelassított, és bár igyekeztek a Mulannal és a remekül sikerült 101 kiskutya spin-offal, az Emma Stone főszereplésével leforgatott, második részére készülő Szörnyellával a magasabb minőséget megcélozni, 2022-es próbálkozásuk, a Robert Zemeckis kezébe adott, Tom Hanks-féle Pinokkió szörnyű film lett.

Az összkép tehát nem a legjobb, ami a Disney élőszereplőssé tett mesefilmjeit illeti, ezek után talán nem csoda, hogy kissé remegve vártuk a Pán Péter és Wendyt, amelyet áprillis 28-án kizárólag a Disney+-on tettek közzé.

Erőltetni kellett volna a moziba küldését? A Pán Péterrel viaskodó Jude Law vajon vonzotta volna a közönséget a vászon elé? Ezt már sosem tudjuk meg, de azt biztosan ki merjük jelenteni, hogy a Pán Péter és Wendynek jól áll a kisképernyő, mert így könnyebben meg tudjuk bocsátani a készítőknek a gagyibb különleges effekteket, a repülős jelenetekkel konkrétan büntetni lehet, annyira bűnrosszul néznek ki. Ha a külcsínnél ragadnánk le, akkor a sárga földig le lehetne húzni a Disney élőszereplős mesefeldolgozását, amely bár egy Szörnyella által hozott szintet nem ér el – Emma Stone-nal nehéz versenyre kelni –, sokkal jobb, mint a lelketlen Pinokkió, amit utoljára kaptunk, és ami egy teljesen céltalan és bármilyen mondanivaló nélküli film lett.

Totál agymenés ez az új sorozat, de pont ezért imádjuk

Néhány évvel ezelőtt nagyokat nevettünk azokon a poénokon, amelyek a Mátrix- vagy a Terminátor-filmekből inspirálódva a gépek lázadását és az emberiség pusztulását helyezték kilátásba. Napjainkban, amikor a mesterséges intelligencia már követhetetlen tempóban fejlődik, az egyetemeken külön szabályokat kell hozni amiatt, hogy a hallgatók ne csaljanak a ChatGPT segítségével, és még az is felmerül, hogy a hírezéssel foglalkozó újságírók munkáját egyszer elveheti az MI, már nem annyira őszinte a mosolyunk, ha valaki megvadult mosógéppel viccelődik.

A Mrs. Davis című sorozat időzítése nem is lehetett volna jobban eltalált, az eredetileg a Peacockra gyártott, hazánkban április 25-től az első négy epizódjával az HBO Maxon nézhető sci-fi egy olyan alternatív jelent fest elénk, amelyben egy mindentudó és mindenki felett uralkodó algoritmus irányítja a világot. Ebben az egészen kétségbeejtő és kiszolgáltatott helyzetben ismerjük meg hősnőnket, Simone nővért (Betty Gilpin), aki inkább beállt apácának, és szó szerint az isten háta mögé menekült a pusztaságba, csak hogy a technológia keze ne érje utol.

A társkészítőként közreműködő Damon Lindelofot már bő egy évtizeddel ezelőtt rettenetesen foglalkoztatta a „tudomány vs. vallás” témaköre, gondoljunk csak a Lostra, amelyben egy repülőszerencsétlenség csapatnyi túlélője igyekezett valamiféle magyarázatot találni arra a misztikus szigetre, ahova lepottyantak. A széria főszereplője, a sebész Jack Shephard és a megmagyarázhatatlan csodát átélt, a kerekesszékéből újra talpra álló John Locke szembenállása egészen a végsőkig tartott, és a Lost fő motívuma maradt a fináléig. Lindelofot láthatóan később is izgatta a téma, négy évvel ezután az HBO-nak megcsinálta A hátrahagyottak című drámát, melyben egy bibliai csapással felérő eseményt követően az emberiség két százaléka eltűnt, és már a pilotot látva éreztük, hogy ez megint egy olyan széria lesz, ami érzelmileg bedarálja az embert.

Új évaddal tért vissza a Netflix legmeghatóbb sorozata

Mi lenne, ha a Földön végigsöpörne egy halálos vírus, megölve az emberiség 98 százalékát, nyomorba döntve a társadalmunkat, ezzel egy időben pedig terhes nők ezrei kezdenének részben ember, részben állat, hibrid kisbabáknak életet adni?

Ezzel az alapvetéssel indít a Netflix sorozata, a Sweet Tooth: Az agancsos fiú, mely a DC Comics képregénysorozatán alapszik, és Robert Downey Jr., valamint felesége, Susan Downey producerkedésével került képernyőre 2021 nyarán. Az ötletből ki lehetett volna hozni akár egy, a The Last of Ushoz hasonló, éjsötét posztapokaliptikus drámát is, ám Az agancsos fiúval ehelyett a családbarát szórakoztatást célozták meg, imádni való gyerekkarakterekkel megtöltve az első nyolc epizódot. A központi karakter Gus (Christian Convery), egy tízéves kisfiú, akinek agancsai vannak, és emiatt kénytelen az apjával (Will Forte) az erdő mélyén bujdokolva élni, mert vannak, akik vadásznak a különleges lényekre, őket okolva az apokalipszisért és a gyilkos betegség felbukkanásáért.

A Sweet Tooth: Az agancsos fiú első évada igazi road movie lett az elpusztult Amerikában. Egy tragikus fordulatot követően Gusnak menekülnie kellett, de útközben új barátokra tett szert, köztük az egykori fejvadász Tommy Jepperd (Nonso Anozie) és a radikális tinédzsercsapatot vezető Bear (Stefania LaVie Owen) személyében, akik felnyitották a magát nagyon egyedül érző kisfiú szemét, hogy valójában bőven akadnak, akik mellette állnak.

A Netflix sorozatának második évada, amely április 27-én debütált, egy jó hosszú, háromperces felzárkóztató videóval indít, amelyre nagy szükség is van, mert a közel két év alatt bizony lehetnek olyanok, akiknek halványodtak az emlékeik a sztorival kapcsolatban. A szedett-vedett csapat az előző szezon fináléjában jó nagy slamasztikába került, Bear külön útra lépett, a főszereplő kis srácra vigyázó „Óriást” lepuffantották, az agancsos fiút meg foglyul ejtette egy zord militarista csapat. Na, nem csak őt, hanem vele együtt még egycsapatnyi hibrid gyereket is, akik egy Aimee Eden (Dania Ramirez) nevezetű nő gondoskodásában éltek az állatkertben. És hogy mi a céljuk a rossz arcúaknak? Kinyerni a vírust a kölykökből, amihez az általuk úgyszintén foglyul ejtett Dr. Aditya Singhet (Adeel Akhtar) használják fel.