A százmilliókat termelő blockbusterek és a minimálköltségvetésből forgatott meglepetésfilmek mesebeli sikere az, amiről Hollywood nagyon szeret beszélni. A stúdiók sajtósai éjt nappallá téve dolgoznak azon, hogy az a kép, amit a nagyközönség lát, tökéletes legyen, és ha valami kis stikli esetleg mégis átcsúszik a rostán, azonnal lecsapnak, és igyekeznek minél hamarabb eltusolni a botrányt, jó hírek közé eltemetni az egy negatív infót; szóval nagyjából úgy járnak el, mint egy rendes politikai párt vagy miniszterelnöki hivatal sajtóosztálya. Ami azonban egyszer felkerült az internetre, azt nagyon nehéz eltüntetni.

Vajon hogy lehet az, hogy a Harry Potter és a Főnix rendje nemhogy nem volt nyereséges, de 167 milliós veszteséget termelt? Nem meglepő, hogy a Jedi visszatér harminc év alatt nem hozott be pár milliót a konyhára? Kicsit sem gyanús, hogy a Forrest Gump filmváltozata egy vas hasznot nem hozott? Ha egy alsóbagaméri fröccsöntő is tud olyan könyvelőt alkalmazni, aki el tudja tüntetni a bevételei nagy részét, Hollywood mindezt még jobban csinálja. A hetente 5-7000 dollárért (1,1-1,5 millió forint) alkalmazott vérprofi pénzügyi szakemberek legalább olyan fontosak egy film mellett, mint egy rendező, hiszen ők tüntetik el a hasznot, papírozzák, költségelik le a filmet „okosban”.

Az említett Harry Potter-film esetében a 2010-es adatok arról árulkodtak, hogy a film világszerte 938,2 millió dollárt termelt a pénztárakban. A végén ezt sikerült olyan kiválóan lekönyvelni, hogy a Warner nagy búsan 167 millió dolláros veszteségről számolt be, csak azt nem tudjuk, hogyan voltak képesek röhögés nélkül mindezt bejelenteni. A kiadások között szereplő 131 milliós reklámköltség és az 57 millió dolláros banki kamat rendkívül magasnak tűnik, előbbit például nagyszerű lenne tételesen látni, de erről persze csak álmodozhatnak azok, akiknek ezek a számok szó szerint létfontosságúak. A filmipar ugyanis már régen nem abban a klasszikus modellben működik, amiben a színészek, írók, producerek vagy rendezők fix fizetést kapnak és kész – a szerződésekben ma már mindenki kiköt magának némi részesedést is. Az viszont nem mindegy, milyet.

A legtöbb esetben a részesedés (ilyenkor kb. 1-1,5 százalékról beszélünk, de az A listás sztárok 7-8 százalékot is kaphatnak) a haszonból jön le, abból, amit ügyes kezek szépen eltüntetnek, így nem is kell kifizetni. Azok a színészek, akiktől egy-egy film sikere vagy egyáltalán, léte függ (pl. Kristen Stewart az Alkonyat utolsó két részéért) nem a haszon, hanem a bevétel bizonyos részét kapják meg, így velük nem nagyon tudnak kitolni az íróasztal mögött izzadó könyvelők. Stewart konkrétan 41 millió dollárt keresett a Hajnalhasadás 1-2-vel, miközben a fizetése „csak” 25 millió dollár volt a két filmre. Ezt viszont csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, a többieknek marad a nettó profit után járó részesedés, ami viszont legtöbb esetben nem létezik – ezért nem kapott egy fillért sem a Jedi visszatérben Darth Vadert alakító David Prowse vagy a Forrest Gumpot író Winston Groom.

Mutyigyár

Az egyik leggyakoribb módszer a költségek növelésére, hogy a filmmel kapcsolatos minden lehetséges fillért elszámolnak. A Jedi visszatér esetében a Slashfilm azt a példát hozta fel, hogy ha George Lucas elutazik New Yorkba, és egy konferencián kiejti a száján a film címét, minden költségét a Jedi visszatérhez írják – akár 30 évvel a bemutató után is.

A stúdiók meglehetősen pofátlanok egy-egy film leköltségelésénél: az Ördögűzés Emily Rose üdvéért című horror 19 millió dollárból forgott, de 150 millió dollárt termelt, amiből a rendező Scott Derrickson joggal hitte, hogy valamennyi neki is jut majd, de tévedett. Mire a stúdió minden egyéb költséget lepapírozott, a film nem hozott egy vasat sem, Derrickson öt százaléka pedig nem ért semmit. Egy interjúban kissé keserűen ki is jelentette, hogy legközelebb egy sonkást szendvicset kér majd, mert akkor legalább kap valami kézzelfoghatót.

A stúdiók módszere a lehető legprimitívebb: minden egyes új film forgatásának kezdetén bejegyeztetnek egy új céget, aminek tulajdonképpen csak egy dolga van: pénzt bukni. A stúdió első körben átutalja nekik a film gyártási költségét, majd hozzácsapja a marketingbüdzsét is. Eddig még nincs is semmi mutyi, mert ezek valós kiadások (jó, a marketing-, illetve reklámköltségekről lehetne vitatkozni), de ami ezután jön, az már színtiszta csalás.

A stúdió ezután mindenféle mondvacsinált költséget kreál és terhel rá a cégre, és ezt addig folytatják, míg papíron a cég veszteséges nem lesz. Például, írja a Techdirt, egy 100 millió dolláros film esetében a kamucég kap 100 milliót és még ötvenet marketingcélokra – majd rávernek 250 millió dolláros „terjesztési költséget”, aminek csak egy része megy el a valódi terjesztésre, a többi csak azért van, hogy költségként jelenhessen meg a könyvelésben. Így menten 400 milliót kell hoznia a filmnek ahhoz, hogy egyáltalán nullszaldós lehessen. A lebukás veszélye a nullával egyenlő, hiszen a szolgáltatások díja megfoghatatlan, valós teljesítés sem áll mögöttük, de ezt bizonyítani nagyon nehéz. A már említett példák mellett papíron veszteséges volt a Bazi nagy görög lagzi és A Gyűrűk Ura-trilógia is, lásd táblázatunk:

Cím	Gyártási költség	Bevétel	Nyereség
Bazi nagy görög lagzi	6 millió dollár	350 millió dollár	20 millió dolláros mínusz
A Gyűrűk Ura-trilógia	281 millió dollár	3 milliárd dollár	"hatalmas veszteséget termelt"
A Jedi visszatér	32 millió dollár	475 millió dollár	"épphogy nullszaldós"
Harry Potter és a Főnix rendje	150 millió dollár	939 millió dollár	167 millió dolláros mínusz
Forrest Gump	55 millió dollár	667 millió dollár	31 millió dolláros mínusz
JFK	20 millió dollár	150 millió dollár	nullszaldós
Amerikába jöttem	39 millió dollár	288 millió dollár	nullszaldós
Fahrenheit 9/11	6 millió dollár	220 millió dollár	nullszaldós
Ördögűzés Emily Rose üdvéért	19 millió dollár	150 millió dollár	nullszaldós
Batman	48 millió dollár	411 millió dollár	36 millió dolláros mínusz

És ez csak a jéghegy csúcsa, papíron a hollywoodi filmek mintegy 5 százaléka hoz csak hasznot, a többi anyagi szempontból tiszta bukásként kerül be az év végi mérlegbe.

Ezért drága a popcorn

És ha azt hinnénk, Hollywood csak a filmeseknek tart be, nagyon tévedünk. A mozitulajdonosok már régen nem abból élnek, amiből mi gondoljuk, azaz a filmek bemutatásából származó bevételből. A forgalmazók ugyanis mindent megtesznek azért, hogy a bevétel nagy hányada náluk landoljon, cserébe nem kérnek részesedést a büfébevételből és a filmek előtt levetített reklámokból. A filmeket bemutató stúdiók ugyanis úgy kötik a szerződéseket, hogy a filmek bemutatójának hetében a forgalmazó 80-90 százalékot kap a bevételből, a mozitulajdonos meg 10-20 százalékot. Az arányok a premier hete utáni időszakban változnak, a harmadik hónapra már a mozik járnak jobban, viszont akkorra már csak nagyon kevés film hoz hasznot.

Nincsenek kőbe vésett szabályok, minden filmre más és más feltételek vonatkoznak: az Avatar vagy a Bosszúállók esetén a forgalmazók 90 százalékot kértek és kaptak is meg, viszont a harmadik hónapban már a mozik kapták a bevétel 60 százalékát – és ez a két film azért jól termelt már akkor is. Az is előfordult, hogy a stúdió hiába izmozott, a mozitulajdonosok szövetsége (NATO) nem engedett nekik.

Az 1998-as Godzilla bemutatásakor az akkoriban szokásos 70-30-as arányon akart faragni a Sony, ráadásul úgy, hogy a rezsiköltségbe sem szállt volna be (régebben a stúdiók átvállalták a mozik rezsijének kis százalékát). A mozik első körben nem tudtak mit tenni, hiszen a Godzilla volt a 98-as nyár slágerfilmje, amit nem bemutatni öngyilkosságnak tűnt. Aztán amikor levetítették nekik a filmet, a NATO-tagok megmakacsolták magukat, és beintettek a forgalmazónak, hiszen egyből látták, hogy a film ótvaros nagy bukta lesz (az is volt, 130 milliós büdzsére 55 milliós nyitány).

Érdekes, de a mozik szempontjából nem feltétlenül a nagy blockbusterek fontosak, hiszen ezeket egyszerre sokkal több helyen mutatják be (3500 mozinál is többen), hogy az első héten a lehető legtöbben megnézzék azt. A forgalmazót már nem nagyon érdekli, hogy a negyedik héten az alabamai Mobile városában 45-en még mindig látták a Batman 3-at, nekik az első két hét fontos.

A mozik azt szeretik, ha egy filmet kevesebb moziban láthat a közönség, aminek tagjai egyre csak jönnek és jönnek – így a harmadik hónapban is megnézik a filmet, amikor már nem a forgalmazó viszi a nagy kasszát. Az sem mindegy, egy film milyen hosszú. Nem nehéz kiszámolni, hogy egy 80 perces alkotást egy nap alatt többször be lehet mutatni ugyanabban a teremben, mint egy háromórás Hobbitot.

A sajtó is zsebben

A nézőket a moziba leginkább azzal lehet bevinni, ha a film jó. Ezt persze előre senki nem tudja, ha nem mondják meg neki, erre jók az előzetesek, a reklámok, a film marketingkampányának részeként lekötött interjúk és talkshow-szereplések, no meg a pozitív kritikák. Azt ugye logikusan gondolkodó nézőktől nem lehet elvárni, hogy egy negatív kritika után rohanjanak a pénztárakba jegyet venni (kivéve pár indexes kommentelőt), így a stúdióknak nagyon fontos a jó publicitás, amit viszont nem szeretnek a véletlenre (értsd: a filmre) bízni, inkább vesznek maguknak jó véleményeket, és meghamisítják azokat, amik egyébként lehúzzák a filmet, csak van bennük egy kétértelmű mondat.

A filmeket reklámozó plakátokra rákerülő szlogenek, például „Szenzációs!”, „Kihagyhatatlan!” és társaik legtöbbször úgy születnek, hogy a marketingszakemberek elolvasnak egy kritikát, és ha találnak benne egy szót vagy félmondatot, amit fel tudnak használni a promócióhoz, akkor azt kiragadják, sőt, az sem ritka, hogy egy kritika azon részét használják fel aminek semmi köze nincs a filmhez. Ennél sokkal durvább az, amikor a sajtómunkásokat a stúdió elviszi ún. zsíroskenyér-túrákra, ahol kapnak kaját, szállást, repülőjegyet, majd találkozhatnak a sztárokkal.

Az ilyeneken részt vevő újságírók nagy többsége tisztességes munkát végez, és ez nem jó a stúdiónak, így vagy megkennek közülük néhányat exkluzív interjúlehetőségekkel és külön nekik szervezett túrákkal, csak hogy jókat írjanak a filmről, vagy – és ez a legmegdöbbentőbb – kitalálnak maguknak egy nem létező újságírót, akinek nevét és szintén csak a képzeletben lévő kiadványát felhasználva írják rá a Magányos lovas plakátjára, hogy „Az év filmje!” Ilyen például David Manning, akit a Sony talált ki magának még 2000-ben, és azt hazudta róla, hogy a Ridgefield Press nevű napilapnak dolgozik. Akkor buktak le, amikor a lapot valaki felhívta, és kiderült, hogy nincs ilyen nevű újságírójuk.

A cikk megírásához a Deadline Hollywood, a Slashfilm, a Guardian, a Filmschool Rejects, a Pajiba és a New Zealand Herald cikkeit használtuk fel forrásként.

A sorozat első részét itt tudja olvasni, a másodikat erre találja, és ez volt a harmadik rész.