Bille August egy gyönyörűen fényképezett, meditatív mozival ajándékozott meg minket a lassan, de biztosan beköszöntő őszre. Az Éjféli gyors Lisszabonba szándéka szerint egy idősödő és unalmas férfi felfordult életéről szólna, helyette azonban a forradalmárság ódáját, és a portugál főváros látványosságait kapjuk, de ez nem feltétlenül baj.

A Pascal Mercier azonos című regényéből készült film főhőse egy idős svájci latin tanár, Raimund Gregorius (Jeremy Irons), aki az éjszakáit az önmagával folytatott sakkpartikkal tölti. Nappalija félhomályában ül egyik székéből a másikba, bástyákat és futókat enged maga ellen, és amikor megszólal az ébresztőóra, félhangosan felszólítja magát: „akkor ezen a lépésen most gondolkozhatsz egy kicsit”.

Kialvatlan szemekkel, dolgozatokkal teli aktatáskával indul el az esős Bernben egy újabb felesleges tanítási napra a középiskolába, amikor egy piros bőrkabátos nőt lát meg egy híd korlátján egyensúlyozva. Egy pillanatig sem gondolkodik, a nőt leszakítja a korlátról, majd anélkül, hogy bármit kérdezne, magával cipeli az iskolába. Az ismeretlen öngyilkosjelölt azonban kabátját a fogason felejtve megszökik az óráról, hogy aztán hosszú időre eltűnjön a szemünk elől.

Raimund azonban nyomozni kezd utána, a kabát zsebében talált könyv és a benne felejtett vonatjegy nyomán felpattan a lisszaboni gyorsra, hogy elinduljon élete legfurcsább kalandjára. A könyv Amadeu de Prado orvos feljegyzéseit tartalmazza a Salazar-diktatúra elleni lázadók történeteiről, némi konyhafilozófiával megszórva. Raimund pedig rájön, hogy mindaz, amit ő élet címén eddig elkövetett maga ellen rosszabb, mint az öngyilkosság.

Szinte szerelmes lesz az egykor volt lázadókba, Amadeu-ba, Estefâniába, Jorgeba és Joãóba, a bátorságukba, az önfeláldozásukba, a mozgalmas életükbe, amiben fegyverek és gyógyszerek, szerelmek és gyilkosságok követik egymást. Raimund egyenként fejti fel a szálakat, keresi fel a még életben maradó szereplőket, és talán még a szerelem is rátalál, miközben az iskola igazgatója értetlenül hívogatja, hogy de mégis mikor szándékozik visszamenni az addig oly megbízható tanára.

Bille August adaptációja egy mikrotörténeti tablóra felhúzott útifilm és egy melankólikus frázisgyűjtemény egyvelege - ami bármennyire is furán hangzik, mégsem lett felületes és közhelyes.

Elsősorban azért, mert mindehhez olyan zseniális színészeket sikerült meggyőznie, mint Jeremy Irons, Bruno Ganz, Lena Olin, Tom Courteney vagy Charlotte Rampling, akiknek minden egyes arcizomrándulása egy külön film, és akik úgy tudnak belépni egy szobába, hogy már akkor rájuk figyeljünk a szemünk sarkából, amikor még meg sem szólaltak.

Ráadásul az egész mozinak van egy lágyan ringató ritmusa, egy távolságtartóan tűnődő attitűdje, amit csodálatos díszletként Lisszabon dimbes-dombos szépsége ölel körbe. Filip Zumbrunn érzékeny kamerakezelésének, és az áttűnő, alig érzékelhető vágásoknak köszönhetően a néző észrevétlenül kerül meditatív állapotba. Csak bámul, vágyakozón sóhajtozik és a stáblistánál úgy érzi, a végtelenségig tudna még várni egy frappánsabb befejezésre, 7/10.