„Gondolj bele, hogy mit szól majd egy orvos vagy egy ügyvéd, amikor meglátja a cigánygyerekeket teniszezni? És nem ám csak úgy ütögetni, hanem a szabályokat, szokásokat ismerve játszani” – Besence polgármestere szerint már csak ezért is megérte teniszpályát építeni a faluba. Arról nem szólva, amit orvos ismerőse fűz hozzá: egyszerűen jól áll nekik a fehér.

Besence egy kis ormánsági falu, ahol 126 ember él. Közülük százketten – köztük a polgármester, Ignácz József is – romák. Több mint kilencvenszázalékos a munkanélküliség, a polgármester az uniós és hazai pályázatokban látja a kiutat. Pályáztak is mindenre, végül egy salakos teniszpálya építésére nyertek pénzt. (2010-ben az Index is rácsodálkozott a falura teniszpályástul, videónkat itt nézhetik meg.)

És ezzel nemcsak egy vadonatúj teniszpályájuk, hanem országos hírük is lett. A falu teniszpályájáról ugyanis beszámolt az egyik kereskedelmi tévé híradója („Se ütő, se labda, se játékos, mégis teniszpályát építenek egy baranyai zsákfaluban.”), a helyiek pedig úgy érezték, hogy kigúnyolták őket.

Itt kapcsolódott a történetükbe a dokumentumfilmes Kovács Kristóf (első filmje, a Malaccal teljes egy másik, szintén ormánsági településen forgott), hogy kövesse a falu és a teniszpálya sorsát. A polgármester ugyanis úgy döntött, hogy nem lesz igaza azoknak, akik szerint teljesen felesleges volt ezeknek az embereknek teniszpályát építeni. Nyugdíjas edzőt hívott Pécsről, nem is akárkit: Huszár Károly fénykorában, a hetvenes években a román teniszválogatott edzője is volt.

Így kezdődött a Besencei Tenisz Klub története, amit a filmesek három éven át át követtek. A polgármester az a fajta, aki mer nagyot álmodni, hiába szkeptikusak a falusiak („Miért ilyen hülyeségekre adnak pénzt?”), hiába gúnyolódnak a tévések, ő már versenyekben, turizmusban, uszodában gondolkodik. (Fel is szentelik a pályát, biztos, ami biztos.) Kari bácsinak hamarosan több tucat tanítványa lesz, Manhattant megszégyenítve Besence lesz a hely, ahol a lakosság harmada teniszezik.

Az edző pillanatok alatt beilleszkedik a faluba, minden este más hívja meg magához vacsorára, és mivel elvált ember, a helyi asszonyok is kivetik rá a hálójukat. Pedig szigorú szabályai vannak: hiába nagy sörivó és dohányos maga is, a pályán sem a ciginek, sem a piának, de még a meztelen felsőtestnek sincs helye. (Utóbbit a helyi férfiak nehezen értik meg, elvégre nyár van vagy mi.) Kari edző senkit nem ír le, nála ugyanolyan tanítvány az idős, a fiatal, a túlsúlyos. A hároméves kisfiút éppen úgy kapacitálja az edzésre, mint a negyvenes családanyát. És, ahogyan az lenni szokott, konfliktusa is akad: van, aki azt sérelmezi, hogy nem edzhet vele eleget, a kocsmáros pedig akkor haragszik meg rá, amikor azt találja nyilatkozni, hogy már többen járnak teniszezni a faluban, mint kocsmába. 

De a teniszpálya és Kari bácsi története csak a Besence Open egyik szála. Közben látjuk azt is, hogy a falu egy másik pályázat segítségével biokertészetet alapít, hogy legalább néhányan kikeveredjenek a munkanélküliségből. Nehéz eldönteni, hogy mi a nehezebb: a Besencei Tenisz Klub játékosainak felvenni a versenyt egy 80 éves klub játékosai ellen egy házi tenisztornán, vagy beindítani a kertészetet és munkát adni a falubelieknek.

Egyik sem megy konfliktusok nélkül, ahogy néhányan nehezen fogadják el, hogy segély helyett közmunkából kell élniük, úgy a tenisz iránti lelkesedés is gyorsan csökken. Egyeseknek a felső tízezer sportja gyorsan unalmas vagy fárasztó lesz, mások rájönnek, hogy mégis inkább a focit szeretik. És persze vannak olyanok is, akiket a polgármester személye tart távol a pályától, de elhangzik az obligát „fáj a lábam” kifogás is.

Rejtély, hogy csinálták, de a Besence Open készítői tökéletesen be tudtak illeszkedni a faluba. Egy percig sem érezzük, hogy a falubelieket feszélyezi a kamera, hogy megjátsszák magukat, szégyenlősködnek vagy szerepelnek. Élik a mindennapi életüket, mintha csak maguk lennének. Különösen akkor szembeszökő a jelenetek intimitása, amikor a besenceiek otthon vannak, vacsoráznak, beszélgetnek vagy mulatnak. A Besence Open teljesen szakít a „beszélő fejes” dokumentumfilmes hagyománnyal, a szereplők nem nekünk, nem a kamerának beszélnek, hanem mindig egymásnak, egymással. Olyan, mintha mi is ott élnénk, mintha mi is Kari bácsitól vennénk a teniszleckéket, és aggódnánk a tönkrement termés miatt.

A film másik nagy előnye, hogy semmit nem dramatizál túl. Nem állítja, hogy Besencén élni olyan hű, de nagyon jó lenne, de azt sem, hogy itt mindenki depressziós, hogy ilyen körülmények között nem lehet örömöt találni. A szereplők nagy része tud nevetni magán, nagy röhögések közepette elhangzik például, hogy „Már nem is törődöm a hiteleimmel, mert felszabadított a tenisz!”. A Besence Open ránk bízza, hogy eldöntsük, kellett-e ez a kaland a falunak, ki élvezi igazán, hogy van teniszpálya, ki járt jól vagy rosszul azzal, hogy egy időre rivaldafénybe kerültek. A teniszütőjüket büszkén hordozó cigány gyerekek képét pedig sokáig nem felejtjük el.

Kovács Kristóf előző filmje, a Malaccal teljes megnézhető az Indafilmen: