A ledér gyönyörűség engedett a kéjenc érsek csábításánakTessék alaposan elgondolkodni a következő kérdésen: mikor láttak legutoljára A-listás fehér színésznőt (Angelina Jolie, Jennifer Aniston, Gwyneth Paltrow, Sandra Bullock, Jennifer Lawerence, stb.) fekete férfival közös ágyjelenetben a filmvásznon? És a fordítottját? Hollywood a mai napig rasszista, és csak akkor veszi elő a feketéket, ha muszáj neki: Nelson Mandelát nehéz lett volna Clint Eastwooddal eljátszatni.
Amikor a 2014-es Oscar-jelöléseket kihirdették, elég nagy meglepetést okozott két film teljes figyelmen kívül hagyása. Az egyik a Fruitvale Station című dráma, a másik A komornyik című életrajzi film volt. Egyik sem kapott jelölést még gesztusértékűt sem. A 12 év rabszolgaság kilenc jelölése persze nagyszerű eredmény, de ha az Aranyglóbusz-díjakból indulunk ki, csak porhintés az egész, és mivel a SAG Awards-on, a színész szakszervezet rendes évi dzsemboriján is inkább az Amerikai botrányt favorizálta a szakma, mostanra nagy meglepetés lenne, ha a 12 év rabszolgaság lenne a legjobb film - marad neki a legjobb női mellékszereplő kategória, és kész. A fekete filmeseknek továbbra sem terem túl sok babér Hollywoodban.
2012-ben A segítség című filmet három kategóriában jelölték, ebből egyet nyert meg, 2013-ban a Django elszabadul öt jelölésből két díjat kapott meg, és ugyan a film javarészt feketékről szólt, a díjakat fehérek vették át - Christoph Waltz és Quentin Tarantino. És ami különösen gyomorforgató, hogy az elmúlt három évben fekete színészt vagy fekete témákkal foglakozó filmet szinte csak akkor jelölnek, ha a téma közvetve vagy közvetlenül a rabszolgaság. A kivétel Denzel Washington, akit tavaly a Flight című filmért legjobb színésznek jelöltek, de esélye nem volt a győzelemre. A színésznőkről ne is beszéljünk.
Az, hogy a feketék nem szerepelnek túl jól az Oscar-díjakon, nem nagy meglepetés. 84 év alatt mindössze 24-szer nyertek díjat, közülük pedig csak hét nő. Rossznyelvek szerint ennek az az oka, hogy az amerikai filmakadémia tagságának nagy része idős fehér férfiakból áll, akik még emlékeznek arra milyen volt a szegregáció. Az Aranyglóbuszon már sokkal jobb a helyzet, ott 71 alkalommal vehette át fekete művész az elismerést az eddig rendezett 71 ceremónián, igaz itt sokkal több kategória van, és a filmek mellett tévéseket is díjaznak. Mindenesetre az egy év - egy fekete nyertes jobban hangzik, igaz, pont úgy, mintha a hollywoodi külföldi újságírók egy kvótát teljesítenének. Ha tovább rugózunk a számokon, láthatjuk, hogy míg 2011-ig 350 fehér színészt és színésznőt neveztek Oscar-díjra, a feketéknek mindössze 21 jutott, Denzel Washingtont pedig még Babe a malac is megelőzte.
Hollywood, ha lenne egy kis vér a pucájában, könnyen megmagyarázhatná, hogy miért kap jóval kevesebb fekete színész főszerepet a blockbusterekben: mert azok a filmek, amikben nem fehérek szerepelnek, jóval gyengébben teljesítenek a világ mozijaiban, mint az amerikaiakban, és mivel a kétezres évek közepétől a nemzetközi piac már jóval többet hoz a konyhára, mint a hazai, egyszerűbb nem széllel szemben hugyozni, és Tom Cruise-ra bízni a világ megmentését.
A stúdiók nagyon ódzkodnak attól, hogy kifejezetten feketéknek szóló filmeket mutassanak be, mert attól tartanak, hogy a fehéreket nem érdeklik a gettósztorik. A kimutatások szerint igazuk van, hiszen a moziba járók túlnyomó többsége fehér, 2011-ben például 19,1 milliónyian váltottak mozijegyet. Ezzel szemben a feketék csak 3,5 millió, a latinók 8,4 millió fővel képviseltették magukat. És ha azt hinnénk, hogy ez csak a kisebb stúdiókra és B-listás rendezőkre igaz, ott van George Lucas példája, aki a Red Tails című háborús filmet 23 éven át igyekezett tető alá hozni, de Hollywoodban mindenütt visszadobták a forgatókönyvet, mert a filmben csak fekete színészek szerepeltek. Végül összeszedett 58 millió dollárt, ami egy fekete film esetében rendkívül magasnak számít, és elkészítette, de megbukott vele.
Egy 2007-es interjúban James Ulmer, az Ulmer Scale nevű, a színészek megtérülési rátáját vizsgáló lista összeállítója azt állította, hogy a nemzetközi piac tulajdonképpen rasszista, és ha feketét látnak a plakáton, nem mennek el a filmre. Valahol ezt igazolja a 12 év rabszolgaság olasz bemutatója körüli botrány, amikor is a film plakátján a nettó 6 percet szereplő Brad Pitt szerepelt nagyban, és a főszereplő Chiwetel Ejiofor csak a háttérben rohangált. A legjobb fekete befektetés a világpiacon 2007-ben Will Smith volt, de a 100-as listán ő is csak a 12. helyen végzett. A legszomorúbb az egészben, hogy 2014-ben is Will Smith a legmagasabbra taksált fekete színész, és a lista élmezőnyében rajta kívül csak Denzel Washington található meg.
Hollywood felelőssége abban rejlik, hogy nem is próbálnak ezek a trenden változtatni. Eddie Murphy, Denzel Washington, Will Smith vagy Martin Lawrence mellé legfeljebb Jamie Foxx sorakozott fel az utóbbi években. Murphy és Lawrence vígjátékon kívül másra nem alkalmas, a három drámai színész pedig leginkább akkor villog, ha jó fehér partnert kapnak, vagy olyan életrajzi filmekben szerepelnek, mint az Ali vagy a Ray, hiszen ezeket az ikonokat a nemzetközi piac is jól ismeri.
Nick Cannon, a feltörekvő fekete színészgeneráció egyik képviselője szerint ideje lenne már, ha a fekete színészek nemcsak a rabszolgaságról szóló filmekben szerepelnének, hanem a változatosság kedvéért az uralkodó osztályt jelenítenék meg. Nem ő az egyetlen, aki unja már, hogy a feketéket a filmekben legtöbbször csak alantas szerepekben látni. Joaquin Phoenix egy 2012-es interjúban azt mondta, hogy aki nem látja, mennyire rasszista Hollywood, az vagy vak, vagy hülye.
A Seprűs esküvő volt az egyik legviccesebb film, amit láttam. Minden fehér embernek meg kéne néznie, komolyan, éspedig azért, mert van benne egy olyan jelenet, amiben legalább nyolc fehér karakter dolgozik. Melózik, értik? Cipelnek mindenféle szarságokat, nyomi szöveget tolnak, és alapvetően lúzerek. Észre sem szoktuk venni, hogy ennek az ellenkezője történik a filmekben, azaz melós = fekete. A fehérek így vannak kódolva, egyszerűen képtelenek felfogni, hogy a világ nem így működik.
Phoenix az interjúban egy olyan forgatókönyvről is beszél, ami kísértetiesen emlékeztet a tavalyi nyár egyik nagy buktájára, Az elnök végveszélyben című filmére.
Mondtam a producereknek, hogy felejtsenek el, nem fogok egy olyan ostoba, klisés filmben szerepelni, amiben a fekete főszereplőnek annyi a dolga, hogy a sarokban kuporogjon szűkölve, a nagy fehér akcióhős meg majd jól megmenti, egymás után többször is. Erre csak néztek rám tök üres tekintettel, és nem értették, miről beszélek. Nem voltak tisztában azzal, mennyire megalázó, amit csinálnak.
A Fruitvale Station című film negligálása azt mutatja, hogy Hollywood nem tud és nem is akar mit kezdeni azokkal a fekete karakterekkel és színészekkel, akiket nem tudnak betolni az évtizedek óta létező kategóriáikba. A film megtörtént események alapján készült, a főszereplőt nem is lehet besorolni sem a jók, sem a rosszak közé, nem olyan, mint Denzel Washington volt a Kiképzésben (velejéig romlott fekete) vagy Will Smith A boldogság nyomában című filmben (abszolút jó fekete). És ez valahol megijeszti a fehér producereket, hiszen az ilyen szerepek tradicionálisan a fehér sztároké szokott lenni - ha a Fruitvale Stationben Ryan Gosling szerepelt volna, biztos nem hagyták volna ki az Oscar-mezőnyből.
A helyzet viszont az, hogy Ryan Gosling nem játszhatta volna el ezt a szerepet, mint ahogy a 12 év rabszolgaság, a Mandela vagy A komornyik főszerepét sem, mégpedig azért, mert fehér. Az év kiemelkedően fontos fekete filmjei mind olyanok voltak, amikben a főszerepeket csak feketék kaphatták, hiszen történelmi alapanyagból dolgoztak. Idris Elba nem azért kapott Aranyglóbusz-nevezést, mert jól szerepelt egy olyan filmben, amiben akár egy fehér is játszhatta volna a karakterét (de a producer inkább neki adta), hanem azért, mert jól játszotta a feketét. A Huffington Post nem volt rest és megnézte, hogy az Oscar- vagy Aranyglóbusz-díjig eljutó fekete színészek milyen szerepért kapták meg az elismerést.
Michael B. Jordan, a Fruitvale Station főszereplője szintén a Huffington Postnak nyilatkozta, hogy nagyon büszke volt arra, hogy megkapta Az erő krónikája főszerepét, mert eredetileg egy fehér színészre osztották volna, de meggyőzte a szereposztókat, hogy alkalmasabb a feladatra.
Mivel a fekete színészeknek nem nagyon jut minőségi szerep, én azokra megyek rá, amiket a Ben Affleckek és Leonardo DiCapriók visszadobnak, mert nem fér bele az idejükbe. Én meg ezeket akarom. Olyan karaktereket akarok játszani, mint ők.
Néha előfordul persze, hogy egy filmben a fekete színészeket részesítik előnyben, ilyenkor, különösen ha irodalmi alapanyagból készített filmről van szó, jön a felhorgadás menten, mint az Éhezők viadala esetében, ahol a Rue nevű karaktert egy Amandla Stenberg nevű félvér színésznő alakította, miközben a regényben Rue-ról csak annyi állt, hogy “sötét bőrű”. Ugyanebben a filmben kapott szerepet Lenny Kravitz is, akinek karakteréről nem szerepelt a könyvben sehol, hogy milyen etnikumhoz tartozik, de a Twitteren felháborodott üzenetek százai jelezték, hogy az olvasók fehér fickót akartak a szerepre.
Még durvább a helyzet, amikor a fekete vagy más etnikumú karaktert átírják fehérnek, vagy elmaszkírozott fehér színésszel játszatják el. Ennek évtizedes hagyományai vannak Hollywoodban, az Egy nemzet születése című 1915-ös, első képkockától az utolsóig iszonyú rasszista filmben minden fekete karaktert bebokszolt fehérek alakítottak. Az 1937-es The Good Earth-ben minden kínai szereplőt fehér színész játszott, beleértve a főszereplőket is, 1944-ben Katharine Hepburn egy japán asszony bőrébe bújt bele (Dragon Seed), Burt Lancaster 1954-ben volt apacs indián vakítóan kék szemeivel (Az apacs), John Wayne 1956-ban pedig Dzsingisz kánt alakította A hódítóban.
Akad még kirívó példa, Natalie Wood puerto-ricói csaja a West Side Story-ban (1961), Elizabeth Taylor Kleopátrája (1963), vagy Laurence Olivier Othellója (1965). A közelmúltban az Egy csodálatos elme női főszerepét kapta meg Jennifer Connelly, aki pedig elég távol van attól, hogy hitelesen alakíthasson egy el salvadori nőt (2001), Mena Suvari 2007-ben a Stuck című filmben egy valós személyt alakított, aki egyébként fekete volt, még szerencse, hogy nem festették be az arcát hozzá, de gyöngyökkel díszített fonatokat azért tettek a fejére. A Perzsia hercege címszerepét pedig ugye Jake Gyllenhaal kapta - ne menjünk bele, ezzel mi a baj.
Az idei évben azok a filmek, amiket fekete rendezők rendeztek és feketék a főszereplői, 240 millió dollárt termeltek az amerikai mozipénztárakban. A The Best Man Holiday című vígjáték harminc millió dolláros nyitánya kis híján befogta a Thor 2-t. Ha ez a trend így halad tovább, még a végén megérjük azt is, hogy virtigli akcióhősök és világmegmentő szuperkémek is lehetnek feketék.
A cikk megírásához, a The Wrap, a Time, a Huffington Post cikkeit és számos tanulmányt, valamint wikipédia-szócikket használtunk fel.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
