Ralph Fiennes A titokzatos szerető című tragédiába fulladó szerelmi drámájának története a viktoriánus kor egyik ünnepelt írója, Charles Dickens magánéletéről szól, aki nem átalt egy nála 30 évvel fiatalabb lányt elcsábítani, miközben otthon feleség és tíz gyermek várta.

A sztori - és most hagyjuk, hogy az olvasónak/nézőnek mennyi köze van az írók magánéletéhez - vaskosnak tűnt elsőre, másodikra pedig főleg, amikor kiderült, hogy a kicsapongó és kegyetlen Dickenst maga a rendező, az egyik legtehetségesebb angol színész, Ralph Fiennes fogja játszani. Az eredmény mégis kiábrándító lett, sem Dickens lelkéhez, sem pedig a viktoriánus erkölcsökhöz nem kerültünk közelebb egy kalaptűnyit sem.

A két szálon futó filmben egyszerre nézhetjük a fiatal Nelly Ternant (Felicity Jones), ahogy színésznőként bekerül Dickens társulatába, és ahogy a körberajongott író egyre inkább belehabarodik az üde kislányba, és a 15 évvel idősebb Nellyt, aki nem tudván szabadulni múltjától, feldúltan sétál a tengerparton, és próbál beilleszkedni egy kisvárosi iskola közösségébe.

Száztíz percünk lenne rá, hogy megtudjuk, miért imponál egy 18 éves lánynak egy ötvenes, házas, kicsapongó író, vagy hogy az író mit lát ebben a felszínes kislányban, és hogy vajon van-e más motivációja, mint az ötveneseket elérő kapuzárási pánik, de bármennyire is türelmesek vagyunk, az érzelmi okokra nem kapunk választ.

Ehelyett a szereplők úgy mozognak egymás mellett gyönyörű kosztümjeikben, mint akiknek valójában semmi közük sincs egymáshoz. De legyen, fogadjuk el, hogy ez egy a kornak megfelelő stílusban eladott dráma, nincsenek nagy nyilvánosság előtt elkövetett  szerelmi jelenetek, hiszen még az is felkorbácsolja az indulatokat, ha két ember kéze véletlenül összeér egy premier után. Viszont, ha már lemondunk az érzelmesebb, netán szaftosabb részletekről, akkor elvárhatjuk, hogy legalább a körítést szépen megkapjuk, A titokzatos szerető viszont ezt is elmulasztja.

Azt a két jelenetet leszámítva, amikor Dickens a The Times-ban közli elhízott feleségével (Joanna Scanlan), hogy elköltözik, illetve, amikor a feleség címére kézbesített ékszert magával az asszonnyal viteti el a szeretőjéhez, az író oly nagyon beharangozott kegyetlen személyiségéről sem derül ki semmi. Maradnak tehát a vidéki Anglia lankás dombjai, az írót körbevevő rajongók, akik mindig fontosabbak lesznek, mint bárki a családból, egy látványos vonatszerencsétlenség, na meg a távolságtartó, de korrekt párbeszédek.

Ralph Fiennes második rendezése csak egy semmitmondó irodalomtörténeti adalék maradt, amit nem véletlenül jelöltek az Oscaron a legjobb jelmeztervezés díjára, sajnos annyit is ér, 5/10.