Az Utóélet című új magyar filmben a főszereplő fiúnak, Mózesnek, meg kell rendeznie egy karácsonyi előadást, de váratlan dolgok miatt nem egészen úgy sikerül a dolog, ahogyan ő azt eredetileg eltervezte. “Miket ki nem talál ez a Mózes!” - lelkendezik egy néni a filmben, és valahogy én is így éreztem magamat az Utóélet vetítésén Karlovy Varyban. Azt tudtam ugyanis korábban a filmről, hogy egy szerencsétlen fiú gyászmunkájáról szól, akit kísért a halott apja szelleme, ehhez képest az elmúlt évek legviccesebb magyar filmjét láttam, amin az elejétől a végéig rengeteget lehet nevetni. A Karlovy Vary Filmfesztivál közönsége is hálásan fogadta a filmet: nemcsak gurgulázva röhögtek, de az egyik, tényleg zseniális jelenetnél még bele is tapsoltak, márpedig fesztiválközegben akkora elismerés, hogy tényleg csak a legnagyobbaknak jár. 

A vetítés után körbekérdeztünk a közönségben, hogy kinek hogy tetszett, és bár találtunk egy fiút, aki a legelején elaludt egy picit, de még így is nagyon élvezte, amit ébredés után látott. Abban mindenki egyetértett, hogy a film szarkasztikus humora roppant szórakoztató és élvezetes, arról nem is beszélve, hogy a fesztiválok általában a komorabb hangulatú szerzői filmeknek kedveznek, így aztán elmondhatatlanul hálás a közönség, ha végre egy olyat lát, amin igazán őszintén lehet nevetni.  Az Utóélet hangulatából talán visszaad valamit ez a háromperces moodvideó:

Márpedig az Utóélet tényleg kegyetlenül szórakoztató film lett: méghozzá legfőképpen azért, mert Zomborácz Virág filmjében kevés magyaros dolog van. Végig olyan érzésem volt, mintha valamilyen északi, dán vagy svéd filmet néznék, sőt, a vallási környezet miatt Anders Thomas Jensen és az Ádám almái többször eszembe is jutott. Az Utóélet története is egy kis közösségben játszódik, ahol lelkész halála az egész falu életét megváltoztatja, miközben olyan, a magyar filmektől teljesen szokatlan morbid humorral dolgozik, ami sokkal inkább épít a szituációkra, mint az íróasztal mellett kiizzadott jó dumákra. Persze, az is vicces, amit a szereplők egymásnak mondanak, de azon nevetünk, amit és ahogyan csinálnak, meg egyáltalán, ahogy élnek és léteznek. Éppen ettől lesz tömény a filmélmény: az elképesztően jól kitalált szereplőknek saját történetszála és küldetése van a filmben, ami sok-sok vicces fordulatra ad lehetőséget, ezeket Zomborácz maximálisan ki is használja. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy egy magyar filmben Belinda Carlisle (Heaven is a Place on Earth), Billy Idol (Dancing with Myself) számok szólnak, sőt még ez a csodálatos, minden szempontból tökéletes Pulp szám is helyet kap benne (ami egyébként legutóbb a Trainspotting zenéje volt)

Az Utóélet a posztszovjet régióban készült első és második rendezéseket bemutató East of the West szekcióban indul Karlovy Varyban, sőt nemcsak indul, hanem egyenesen nyitófilm is! Teljesen jogosan: a filmnek már a kivitelezése is olyan minőséget képvisel, ami nemcsak az elsőfilmesek mezőnyéből emelkedik ki. Az már most látszik, hogy Zomborácz Virág egy olyan rendező lesz a magyar filmes világban, akire nagyon-nagyon oda kell majd figyelnünk: iszonyú jó karaktereket és szituációkat írt ebbe a filmbe, és szuper kínos helyzeteket teremtett a rendezés során. Pohárnok Gergő operatőri munkája, Takács Lilla látványtervezése, Zelenka Nóra jelmezei egy olyan egységbe állnak össze, hogy ezt a filmet tényleg tök jó nézni, szép is, jó is, szórakoztató is.  Minden szereplő hihetetlen természetességgel játszik benne: az amatőr Kristóf Marci annyira bevált a saját esetlenségével a vásznon, hogy amikor a vetítés után egy teraszon üldögélt, már fel is ismerték és gratuláltak a filmhez: "Excellent performance!" - fogalmazott egy lelkes rajongó, miközben a kezét rázta. És a színészek is elképesztően jók: Gálffi László az arcával bármit el tud játszani, Gyabronka József képtelen hibázni, Csákányi Eszter pedig úgy csodálatos, ahogy van. Az meg külön pluszpont, hogy még a legkisebb szerepekben is olyan kaliberű színészek vannak, mint Szalontai Tünde, Kovács Zsolt vagy éppen Trokán Nóra. 

Ez persze nem jelenti azt, hogy az Utóélet egy tökéletes film lenne, sok apró, elsősorban a rendező tapasztalatlanságnak betudható ügyetlenség van benne: a gyászoló anyáról a film is pont annyira feledkezik meg, mint amennyire a szereplők nem foglalkoznak vele, és a plakáton is komoly felületet kapó póni is csak egy olyan, amerikai függetlenfilmeket idéző díszítőelem, aminek semmi szerepe nincs, azon kívül, hogy jól mutat. Dehát ez legyen a magyar film legnagyobb problémája: a felesleges pónik! A film ritmusán is lenne mit csiszolni: de még ez is egy teljesen újfajta élmény volt számomra, az Utóélet nézése közben ugyanis nem azon bosszankodtam, hogy miért így csináltak meg valamit, hanem azon, hogy miért volt ilyen rövid ez a jelenet, olyan szívesen néztem volna még. 

Az Utóélet hazai bemutatóját halottak napjához igazították, így egészen október 30-ig kell várnunk, hogy végre mozikba kerüljön ez a film. De senki se higgyen a plakát vagy a sztori szomorkás felütésének, az Utóélet tényleg az a szórakoztató magyar film, amivel már nagyon régóta tartoztak nekünk, nézőknek. Addig is az IndaFilmen nézhető Zomborácz kisfilmje, A macska szerepe a francia irodalomban.