Az lett a magyar címe, hogy „A csodabogár”, ami elsőre elég semmitmondó. Az eredeti címet meglátva legalább világos, miért nem lehetett tükörfordítani. Zoran, il mio nipote scemo, vagyis Idióta unokaöcsém, Zorán – gondolom az volt a probléma, hogy Magyarországon már foglalt a név.

Annyi a történet, hogy valamelyik észak-olasz faluban él egy lepukkant, Paolo nevű férfi, aki Zach „Hangover” Galifianakis és egy átlagos kelet-európai alkoholista egészen furcsa keveréke. Na, neki vannak szlovén rokonai, és amikor megtudja, hogy otthon meghalt a nagynénje, átutazik a szomszédba, hátha jut neki is valamennyi az örökségből.

– Szegény, szegény Anna néni.  
– Anja.

Itt kezdődik az Esőember-párhuzam. Kiderül, hogy az egész örökség csak egy unokaöcs, aki az enyhe autizmus és az egészséges introvertáltásg határán lavírozik. Paolo először rögtön otthagyná a fiút, aztán megpróbálja kihasználni, aztán viszont annyira hozzászokik, hogy kicsit rendesebb ember lesz a kedvéért – látják, tényleg pont mint az Esőemberben. Itt derül ki az is, hogy tulajdonképp ez egy vidám film.

A csodabogár azért lényegesen nehezebb, mint az Esőember, már csak azért is, mert nagyon lehangolóan indul. Nem túlzok, de az első harminc perc egyetlen emlékezetes része, amikor a nyitójelenetben egy reflektor fénycsóvája lassan egyenes vidéki kisúttá változik. Érezni, hol készült: pont úgy klausztrofób az elején a hangulat, ahogyan a dokumentarista stílusban rendezett magyar szerzői filmekben is, amiket pedig híresen képtelen vagyok végignézni.

Lassan azért kiderült, hogy A csodabogár sokkal humorosabb mint realista, és hogy a főszereplő sem csak egy szomorú, borospoharakkal sakkozó és a leütött bábukat sorra megivó alkoholista, hanem egy izgalmas seggfej, komoly fejlődési potenciállal.

Nem ismertem eddig Giuseppe Battiston nevét ( ismerhettem volna ), de ebben a szerepben tényleg jól játszik. Egy csomó abszurd helyzetkomikum van a filmben, ami tulajdonképp mind arra épít, hogy Paolo mennyire csak magával foglalkozik. Van például egy olyan rész, amiben meg kell győznie a gyámhatóság munkatársait, hogy tényleg őszintén megszerette az unokaöccsét, ezért akarja örökbe fogadni (hazugság). Egy egészen átlátszó kamuhisztit vezet elő, ami nagyon könnyen nagyon kínos lehetne a színésznek és a forgatókönyvírónak is, viszont az írók és a színész is annyira kitartóan és elszántan állnak a jelenethez, hogy egy idő után mégis működni kezd.

Nem tudom, hogy ez már a híres kulturális összeférhetetlenség-e, de egy amerikai kritikus pont arra panaszkodik, hogy csak a legelszántabb néző szimpatizálhat Paolóval. Szerintem nagyon egyszerű vele szimpatizálni, merthát mégis ő az a karakter, aki az elején először reménytelennek, aztán simán csak bunkónak, a film végén meg már határozottan szerethetőnek tűnik, ráadásul végig ilyen beszélgetésekben keveredik:

– Paolo bácsi, nincs ivás este hat előtt!  
– És mégis, mi a faszt csináljak akkor addig?

Ami miatt mégsem ajánlom minden fenntartást nélkül A csodabogárt, hogy eléggé túlírták. Majdnem kétórás, ami még nem feltétlenül elviselhetetlen, de néhány jelenetet, sőt, komplett szereplőket is ki lehetett volna hagyni. Értem, hogy Paolo volt feleségének azért van béna új férje, hogy Paolo annyival is szerethetőbb legyen, de mégis túl sok idő megy el egy olyan karakterre, akit úgyis csak azért találtak ki, hogy a főszereplő kapjon egy kis kontrasztot.

Általában is kegyetlenül lassú A csodabogár. Elég sok olyan nagyon híres film van, aminek ez jót tett, Sixx-szel pedig pont arról beszélgettünk valamelyik nap, hogy az 50 perces sorozatok sokszor simán csak azért hatnak kidolgozottabbnak, mert a rendezőnek van ideje elidézni az apróbb jeleneteken. Na, A csodabogár maga az élő bizonyíték, hogy a kidolgozottság sem csak használni tud, mert elképesztő kínos kimértséggel mond el egy nagyon egyszerű történetet, aminek a végén igazi megváltásnak hat, hogy nem azzal a legalább 30 percet igénylő jelenettel zárul, amit pedig egész végig felvezetni látszik (spoilerek: a dartsversenyre gondolok).

Igazából mindent elmond a Csodabogárról, ahogy a vetítés elején maguk a szervezők is felvezették.

Kicsit hosszú, kicsit unalmas, de szerintem nagyon kedves karakterek vannak benne, akik a végére igazán megszerethetők

– ezzel tette be a vetítőbe a filmet Garancsi Ágnes, a Cirkó mozi vezetője.

A csodabogárt Budapesten, a Cirkó-Gejzír moziban vetítik.