Annak ellenére, hogy a Sin City folytatásának vetítése azzal kezdődik, hogy 18 éven aluliaknak nem ajánlott, pontosan megtestesíti mindent, amit egy 15 éves srác a moziban látni akar.

Mert bármennyire is szeretnék a kereszténydemokraták megóvni ettől a fiatalságot, a tinifiúk többsége lefejezéseket akar látni, alig rejtett csöcsöket, olyan szexet, aminek semmi köze a valósághoz, az aztán teljesen mindegy, hogy ezt már a dögunalomnál is jobban ismert történetekkel, röhejes karakterektől, bénán rendezett jelenetekben nézheti végig. Eszméletlenül néz ki, amikor valaki egy szamurájkarddal, szuperstilizált fekete-fehérben egyszerre három ember fejét csapja le, az teljesen mindegy, hogy miért csinálja. Ha én most 15 éves lennék, a két Sin City lenne a kedvenc filmem.

De nem vagyok 15, sem 21, mert annyi voltam akkor, amikor a Sin City – A bűn városa kijött. Akkor el voltam ájulva attól, hogy ilyen filmet is lehet csinálni, és itt nem a vérgőzös Robert Rodriguez-stílusra gondoltam, hanem arra, hogy kizárólag háttérvetítéssel, zöld stúdióban felvett színészekkel lehet valami olyat létrehozni, ami nem lesz iszonyatosan gagyi (lásd a Star Wars-előzmények), hanem pont ezzel a műviséggel sikerült valami egyedit készíteni.

Nem ez volt az egyetlen ilyen film akkor, a méltatlanul utált és mára már teljesen elfeledett Sky kapitány és a holnap világa pont ugyanezt próbálta meg, csak ott a harmincas-negyvenes sci-fi ponyváit akarta az azóta semmit nem készítő rendező feltámasztani, és két konkrét képregény-adaptáció is készült így, egy Franciaországban (Halhatatlanok), egy pedig Japánban (Casshern). Akkor úgy tűnt, hogy ez lesz a jövő, hogy már senki sem fog díszleteket építeni, mert feleslegessé válnak, és különben is, kemény kiszervezett munkával, de viszonylag könnyen lehet egész világokat létrehozni mondjuk egy pincében beöltöztetett Angelina Jolie mögött.

Aztán nem így történt, és lehet, hogy ehhez annak is köze volt, hogy ezek a filmek mind úgy néztek ki, mint a kilencvenes évek videojátékai.

De a Sin Citynél ez egyáltalán nem számított, mert annyira erős volt a képregény stílusa, a vad fekete-fehérrel, a ritkán, de annál erősebben kifröccsenő színekkel, hogy könnyen adta magát a filmadaptációnak. Főleg a történeteivel, amiket az amerikai film noir, a harmincas évek gengszterfilmjének és a nyolcvanas évek akciófilmjeinek fura keveréke volt. A Sin City férfijait vagy az erőszak, vagy a szexuális frusztráció, vagy a pénz hajtotta, a nők pedig ártatlan áldozatok, manipulatív ribancok vagy vérszomjas amazonok voltak. A filmben mindig szólt a zene, de az vagy szörfgitár volt vagy szaxofon. Nem volt happy end, az a kevés, aki életben maradt a sztorik végére, az egy megkeseredett roncs lett. Vagy maradt. Sin Cityben sosem volt nappal, koromfekete éjszaka volt minden egyes óra.

És abban a koromfekete éjszakában élt Marv, a melák (a habszivacsra maszkolt Mickey Rourke), Dwight (Clive Owen az előzőben, most Josh Brolin), Nancy (Jessica Alba), Hartigan őrmester (Bruce Willis), Gail (Rosario Dawson), akik elvileg a történetek hősei voltak, de csak azt különböztette meg őket a gonoszoktól, hogy kevésbé voltak taszítóak, és mindig a rosszakat aprították. Mind visszatérnek a Sin City folytatására, igaz, nem mindenki úgy, ahogy megismerhettük. Hozzájuk társul még a Johnny, a gyanúsan szerencsés pókeres (Joseph Gordon-Levitt), Ava, a végzet szuperközhelyes asszonya (Eva Green, nagyrészt felső nélkül), a sokkal nagyobb szerepet kapó Roark szenátor (Powers Boothe, mindig tökéletes).

Jó, jó, annyit szerencsétlenkedsz itt a hülye leírásokkal Dávid, de milyen a film?

Megmondom: pontosan olyan, mint az első Sin City, csak még olyanabb. Annyira véres, hogyha színesben lenne, akkor még utána a metrón is piros foltokat láttam volna. Annyira macsó, hogy izzadtságszaga van. Annyira szexista, hogy közben komolyan elgondolkodtam, hogy mit jelent az, hogy ciszheteró. A Sin City második része tényleg egy férfiálom, már ha a férfi azt jelenti, hogy VICO-filmeket néz nappal és bőrkabátban issza eszméletlenre magát éjjel.

De ebből még mindig nem derül ki semmi!

Oké, nézzük akkor a történetszálakat. Akárcsak az első részt, ezt is egy különálló sztori nyitja arról, hogy Marv belefut egy csomó szemét egyetemistába, akik felgyújtanak egy hajléktalant. A szemét kölkök menekülőre fogják, de kikötnek az óvárosban, ahol a kerület védelmezői pikkpakk lenyilazzák őket. Marv egy autóbaleset után próbálja összerakni az este történéseit, de nem vagyok benne biztos, hogy maradéktalanul sikerül neki.

Aztán megismerjük Johnny-t, a pofátlanul jóképű pókerest, aki kártyában megkopasztja Roark szenátort, ő meg cserébe a sameszai meg egy csőfogó segítségével egészen dadaista formájúra töreti a srác ujjait. Johnny bosszút forral, pedig tudja, hogy ebből nem jöhet ki győztesen.

A valami miatt folyamatosan ruhában sztriptíztáncoló Nancy azóta maga alatt van, mióta a védelmére kelt Hartigan öngyilkos lett. Ő is bosszút tervez, ő is pont Roark ellen, akinek a deformált fia miatt kellett a rendőrnek fejbelőnie magát.

Dwight magánnyomozó, ami abból áll, hogy prostikkal szexelő nagy hatalmú embereket fotóz a feleségek megrendelésére. Az egyik ilyen eset után megint összejön egy volt szeretőjével, Avával, aki elcsavarja a fejét és olyan dolgokra veszi rá, amit magáról sem hitt.

Na most őszintén, ezek nem pont olyan leírások, amiket olcsó könyvek hátulján lehet olvasni? Dehogynem. És a Sin City megtalálta azt a vizuális stílust, amivel ezeket az ócska ponyvatörténeteket úgy tudja megvalósítani, hogy csak mérsékelten legyen nevetséges. Már az első rész sem volt olasz neorealizmus, de a második rész néhol inkább hasonlít egy videoklipre, vagy, ha már bölcsészkedtem egy kicsit, valami kísérleti filmre, ahol már nincsen történet, nincsen ok-okozat, csak a kép. És ha a kép az, hogy Eva Green meztelenül úszik víz alatt, vagy a betonfalméretű Mickey Rourke éppen agyonpüföl valakit, akkor nehéz panaszkodni.

De ez csak egy-egy pillanat a Sin City 2. száz percéből, és sajnos a többi része az abból áll, hogy komor emberek elcsépelt mondatokat morognak egymásnak, ráadásul magyarban olyan csodás szövegekkel, hogy

most jöttem, de nem a hathúszassal!

És amikor már hatodjára kell meghallgatni valakinek a tépelődő belső monológját, miközben enervált arccal szágult az autópályán egy idejétmúlt autóban, akkor azért belehasít az emberbe, hogy a Sin City-ből egy bőven elég volt.