Összeszedtük azokat a filmeket a közelmúltból, amiket csak a férfiak érthetnek meg igazán. A közhiedelemmel ellentétben ezek nem a csak a tesztoszterontól izzadtságszagú, felváltva robbanásokat és csöcsöket mutogató akciófilmek. Hanem egytől egyig olyan alkotások, amiket a nők általában végigunatkoznak, a férfiak meg szédelegve állnak fel a székből, hogy ezzel mennyire betalált a rendező. A női filmek másik oldala.

Halott ember (1995)

A western amúgy is egy férfias műfaj, rosszarcú idegenek, kurtizánok, naiv sheriffek és vén veteránok világa, ahol olyan egyszerűen lehetett lelőni a másikat, mintha pacsit adtunk volna neki. Jim Jarmusch rátesz egy lapáttal erre a marcona világra azzal, hogy kifejezetten ocsmánynak mutatja be a Vadnyugatot, ahol hideg van, sár, mocsok és erőszak minden sarkon, és valahogy mindenki összeesküdött a főszereplő, William Blake (Johnny Depp) ellen. 

Aki egy barátot talál ezen a sivár vidéken, az pedig egy indián, aki összetéveszti őt a másik William Blake-kel, aki történetesen Nagy-Britannia egyik legismertebb költője. De minden mindegy lesz akkor, amikor a főhős golyót kap, és elindul a lassú, kimódolt haláltusája, aminek a befejezése még ebben a nagy mocsokban is fenséges tud lenni.

Amit a csajok is értékelhetnek: Johnny Depp fekete-fehérben.

Bárbarátok (1996)

A férfiak mindig akkor a legviccesebbek, amikor szerencsétlenek, de próbálnak úgy tűnni, mintha nem lennének azok. Doug Liman rendező (A Bourne-rejtély, A holnap határán) a főszereplő és forgatókönyvíró Jon Favreau saját életére építette fel a Bárbarátok sztoriját. Favreau Los Angelesbe költözve otthagyott maga mögött egy komoly párkapcsolatot, és rendszeresen felhívta a színészhaverjait, a befutás előtt álló Vince Vaughnt és Ron Livingstont, hogy lógjanak együtt. 

Ebből állt aztán össze a Bárbarátok laza sztorija, amiben egy kedves mackó próbál a magát nagymenőnek gondoló legjobb haverjával valami értelmet találni az új városban, egymagában. És amikor néha magától próbál valamit csinálni – mint például amikor egyre elkeseredettebb és viccesebb üzeneteket hagy egy nemrég megismert csaj telefonján –, akkor lesz a legszórakoztatóbb. Ennél kedvesebb film a padlón lévő embert támogató barátokról kevés jobb készült.

Amit a csajok is értékelhetnek: Vince Vaughn itt még nem az a pufók lustaság, hanem az a színész, akiért megőrült ezután Hollywood.

Gran Torino (2008)

Az ember alapvetően nem szereti a változást, ez különösen igaz akkor, amikor az a bizonyos ember egy idős férfi. Clint Eastwood filmjében a főhős pont egy ilyen figura: egy koreai veterán, akinek idős korára végig kell néznie, ahogy a lakókörnyezetét ellepik mindenféle nációk ázsiaiaktól kezdve a feketékig, akik között gyerekek is vannak. Ők különösen rohadt idegesítőek, amikor az ember csöndre és békére vágyik meg arra, hogy fényesítgesse a drágalátos old timer autóját.

Kevés tipikusan férfibb dolog létezik annál, amikor egy mások számára indokolatlanul túlimádott tárgyra valaki ráteszi a kezét, sőt, megpróbálja ellopni. Ha ez egy frissen betelepült ázsiai a srác, akkor pláne. Pont ez teszi széppé és kifejezetten macsóssá Eastwood karakterfejlődését, ahogyan a prekoncepciói ellenére megváltozik, és eljut a film végén ahhoz a jelenethez, amit csak azok érthetnek, akik álltak már ki úgy verekedni, hogy tudták, biztosan semmi esélyük nincs nyerni.

Amit a csajok is értékelhetnek: Kevés kedvesebb történet létezik az idős ember-fiatal suhanc barátságnál, a lassan megnyíló zsémbes vénembernél pedig kifejezetten szórakoztató nemtől függetlenül.

A pankrátor (2008)

A testünk egyszer el fog rothadni és ezzel a gondolattal szörnyű szembenézni. De mi a jobb, ha hagyjuk, hogy csendesen elsorvadjunk vagy az utolsó pillanatig, minden nehézség, akadály és megalázás ellenére törünk előre tovább? Darren Aronofsky zseniális filmje, a nem kevésbé zseniális Mickey Rourke-kal a főszerepben az utóbbiban hisz. Randy, a Kos egy levitézlett pankrátor, aki úgy néz ki, mint egy két lábon járó illusztráció azokról a szörnyű dolgokról, amit egy férfitest el tud viselni. A lánya utálja, a tisztességes pankrációból már nem tud megélni, hogy pénzt keressen, parizert szeletel a szupermarket hentespultjánál.

De az egyetlen, amihez mindig is értett, az a másik gyepálása a ringben. Hiába járt el felette az idő, hiába nem érdekel már senkit a nyolcvanas évek óta, hiába kap infarktust annyira gyakran, ahogy más tüsszögni szokott, a Kos dübörög tovább, utolsó meccsére készül, amivel talán egy pillanatra meghozhatja neki a járó tiszteletet. Amikor A pankrátor véget ér, nem tudhatjuk, hogyan végződik Randy története, de nekem baromira tetszik az, amit Mickey Rourke mondott a befejezésről: a pankrátor szíve ugyanis szerinte az ugrás pillanatában szétrobbant.

Amit a csajok is értékelhetnek: Mickey Rourke itt tényleg csodálatos színész.

Warrior – A végső menet (2011)

Gavin O'Connor filmjében van egy tanár (Joel Edgerton), akit kirúgnak az állásából, és ezért elkezd versenyszerűen verekedni, egy katona (Tom Hardy), aki megmenti katonatársait egy balesetben, de menekülnie kell a frontról, és úgyszintén elkezd versenyszerűen verekedni. Azt még elmondanám, hogy ők egy testvérpár, akik végül egy nagy MMA-versenyre neveznek be, miközben ott sertepertél körülöttük az alkoholista apjuk (Nick Nolte) is. És mindeközben legtöbbször a különösen komor National dalai szólnak.

Létezik egy olyan alműfaja a férfifilmeknek, amit az amerikai popkulturális sajtó csak guy cry-filmeknek hív, azaz olyan drámáknak, amiktől a férfiaknak is elered a könnyük. A Warrior ilyen, egyszerűen képtelenség faarccal elviselni azt a történetet, ami a testvérekkel történik, ráadásul O'Connor filmje megjátssza azt, hogy nem egy hőse van, hanem kettő, akik pontosan egyenrangúak. Úgyhogy amikor elkerülhetetlenül össze kell egymással csapniuk, akkor a férfiagy leáll és csak sűrű, hörcsögszerű zokogással tud reagálni.

Amit a csajok is értékelhetnek: harcművészrajongók imádni fogják.

Fehér pokol (2011)

Van olyan, hogy az élet és a szórakoztatóipar közösen hoz össze valami egészen döbbenetest. Liam Neeson felesége 2009. márciusban egy síbalesetben szenvedett sérüléstől meghalt. Két évvel később az özvegy férje egy olyan filmben játszik, aminek a nyitásánál öngyilkos akar lenni, amiért elvesztette a feleségét. Kemény egybeesés, és nagyon könnyű nem John Ottwayt, a karaktert látni a vásznon, hanem Liam Neesont, aki egy repülőszerencsétlenség után a hóviharos Alaszkában egy csapat munkással próbál megbirkózni vérszomjas farkasokkal.

Szerencsétlen volt a Fehér pokol reklámkampánya, mert mindenkinek azt sugallta, hogy Neeson egész álló este farkasokat fog pofozni és közben morog a bajsza alatt, holott ennél sokkal durvább és rémálomszerűbb a történet ennél. Arról nem is beszélve, hogy ebben van a 2010-es egyik legszebb haláljelenete, amikor egy elfáradt túlélő egyszerűen nem bír továbbmenni, leül a folyó partjára, és kijelenti, hogy ennél szebb halált nem is tudna kitalálni magának. Joe Carnahan kamerája pedig hosszú, hosszú másodpercekig a tájat mutatja, és azt, ahogy a férfi lassan abbahagyja a lélegzést.

Amit a csajok is értékelhetnek: Nem akarok szemét lenni, de azt hiszem, ebben a filmben semmi sincs, amit csajok értékelni tudnának. Sajnálom.

Locke (2013)

Ivan Locke beül a BMW-jébe a munka végén, elindul haza, de ahelyett, hogy a lámpánál balra fordulna, elindul jobbra. Hogy miért, azt csak a következő kilencven percben tudjuk meg, de csak telefonhívásokból, mert egy pillanatra sem hagyjuk el a férfit és a kocsiját. Végig Tom Hardy-t nézhetjük, aki náthásan, egy határozott döntés miatt szó szerint mögött hagyja a családját, a munkáját (azaz Európa legnagyobb betonöntését), és csak megy, megy az autópályán, hogy odaérjen valahova, amiről inkább nem is mondok semmit.

Amikor azt mondom, hogy egy percre sem hagyjuk el a főszereplőt, akkor nem túloztam, tényleg olyan nézni a Locke-ot, mintha egy különösen elfoglalt haver mellé ülnénk be egy fuvarra, de beszélgetni nem tudnánk, mert éppen összeomlik az élete. De közben pedig ámulunk és bámulunk, mert egy másfél órás út alatt annyi dolgot tud elintézni, amire nekem például nagyjából két hét sem lenne elég.

Amit a csajok is értékelhetnek: Tom Hardy azért borzas szakállal és felesleges walesi akcentussal is elég jó pasi.