Nehéz volt a sok vicces férfi között eljátszani a kemény, szigorú nő szerepét?

Nem volt nehéz, bár az ember elront pár felvételt, mert annyit nevetünk. De ez mindig így van, ha olyanokkal dolgozol, akikkel jól kijössz, pláne, ha még viccesek is. De én nagyon sokat dolgozom a karakteremen a forgatás előtt, kitalálom a háttérsztorijukat, ami sokkal valóságosabbá válik számomra, mint az a valóság, amiben éppen élünk. Az átélt élmények formálják a figurát.

Össze szoktam foglalni magamnak a figura lényegét, úgyhogy amikor reggel a lakókocsim előtt sétáltatom a kutyámat, elég egy fél percet rászánni, hogy végigvegyem magamban, miközben a kutyaszart szedem össze: „erről és erről a bolygóról raboltak el, ez és ez történt velem, ismerem a fájdalmat, éreztem már fájdalmat, okoztam már fájdalmat” – és ez egészen természetessé válik.

James Gunn szerint Gamora és Nebula a film két női Clint Eastwoodja. Szereti a westernfilmeket?

Bárcsak azt mondhatnám, szeretem azokat a „huú-huúú” filmeket! (Meglepően élethűen utánozza a pánsípot a Volt egyszer egy Vadnyugatból.) Láttam egy párat, de mindig csak azt vártam, mikor jön a csaj. Aztán amikor kiderült, hogy nincs is nő a filmben, akkor elvesztettem az érdeklődésemet. Nem tudtam vele azonosulni.

Amikor James Clint Eastwoodra hivatkozott a forgatáson, szerintem Karen (a Nebulát alakító, skót Karen Gillan – a szerk.) jobban felfogta, mint én. Én csak visszakérdeztem: arra a Clint Eastwoodra gondolsz, aki a republikánus nagygyűlésen szerepelt? Nem értettem. 

Főszerepet játszik az Avatarban, minden idők legsikeresebb franchise filmjében, melynek hamarosan készülnek a folytatásai. Mi hiányzik még az életrajzából?

Minden. Remélem, hosszú idő adatik meg nekem a Földön, és sokat fejlődhetek a szakmámban, és élvezhetem ezt. Mindent elvállalok, amit csak az univerzum kidob nekem, feltéve, hogy más, mint a korábbiak. Noha három filmem is az űrben játszódik, nagyon különböző filmek ezek, eltérő karakterek. Nem lehet Gamorát (az Avatarban) Neytirihez vagy (a Star Trekben) Uhurához hasonlítani. Számomra mindhárman nagyon sokoldalúak.

Bárcsak a sci-fit nem műfajként kezelnék. Örülnék neki, ha nem így tekintenének ezekre a filmekre, hanem mint remek filmek, melyek az űrben játszódnak. Sokszor mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy kategóriákba skatulyázzuk a dolgokat, hogy eldönthessük, azonosulunk-e velük. Vajon az ismerőseim vagánynak gondolnak, ha megtudják, hogy egy sci-fi komédiát nézek a moziban?

Valójában a legmenőbb megközelítés az életben az, ha igyekszel eltérni az átlagtól, a saját fejeddel gondolkodni. Olvass el egy kritikát, és érezd magad arra inspirálva, hogy elmenj a moziba, és megalkosd a saját véleményedet.

Nagyon hálás vagyok, hogy lehetőségem van mindezekre. Igazi munkamániás vagyok, minden vágyam, hogy fejlődjek, többet tegyek le az asztalra, új kérdéseket tegyek fel, és nem igazán foglalkozom azzal, mennyi mindent értem el eddig. Csak olyankor jövök rá, hogy a munkámnak milyen hatása van, amikor a rajongók – különösen a fiatal nők – odajönnek hozzám megköszönni, hogy megmutattam nekik: lehet nemet mondani, lehet saját véleményed. Ez nagyon boldoggá tesz.

Melyik volt az első sci-fi, vagy ki volt az a figura, aki felkeltette az érdeklődését a sci-fi iránt?

Ellen Ripley. Azt hiszem, az első Alien-filmhez még túl fiatal voltam, mivel 1984-ben jelent meg, Ridley Scott filmje, és az akkori énemnek ez kicsit túl komoly, túl Stanley Kubrick-es volt, és csak később néztem meg. (Saldana egyébként hatéves volt 1984-ben.) Az Aliens, James Cameron filmje abszolút zseniális volt, és nagyjából akkoriban láttam, mint a Terminátort, amit újra és újra megnéztem. És láttam Tony Scott Hunger című filmjét is, amely tökéletesen éreztette velem a halhatatlanság depresszióját. Szerintem Tony volt a legkevésbé elismert, leginkább alábecsült rendező Hollywoodban. Rám nagyon inspirálóan hatott, és nagyon szomorú nap volt az, amikor itt hagyott minket.

Láttam a Szörnyecskéket és a Csoda a 8. utcában-t és az E.T., a földönkívülit is, de Ellen Ripley volt az, aki igazán megszólított, mintha azt mondta volna, hogy én is lehetnék ez a nő a fegyverrel. Nem értettem igazán, és később, életem során megtanultam, a nőktől elvárják, hogy bizonyos szerepeket játsszanak, de akkor, ott úgy éreztem, bármire képes lennék. Úgyhogy igyekszem megőrizni ezt a hozzáállást.

Latina (spanyol ajkú amerikai) színésznőként milyen érzés egy olyan filmben szerepelni, ahol a hősök között van egy sétáló fa, egy mosómedve, egy félig földi ember és egy zöld humanoid nő is?

Ez a film legerősebb üzenete. Művészként az ember döntéseket hoz, és noha muszáj bizonyos műfajokat választanom ahhoz, hogy ezt megtehessem, példát mutatok: ne elégedj meg kevesebbel. Nem fogok sztereotipikus latino szerepekre várni. A latino piac jelenleg Amerika legnagyobb fogyasztója, éppen ezért van saját produkciós cégem, hogy erre a piacra gyártsunk jobb anyagokat.

De szeretnék kitaposni egy olyan új ösvényt, amelyen nem nőként határoznak meg engem, nem egy kultúra vagy rassz részeként. A művészek kaméleonok, úgyhogy ha beskatulyázom magam latinaként, nőként, így vagy úgy, akkor nem fogok tudni egy napon mondjuk egy férfit alakítani, mint Tilda (Swinton) az Orlandóban, ami elképesztő volt, vagy Julie Andrews a Victor/Victoriában, fantasztikus lenne valami hasonlót csinálni.

Három év múlva kerül a mozikba A galaxis őrzői folytatása. Ebben is kapott szerepet?

Hogy benne vagyok-e a folytatásokban? Igen. Nem ismerem a történetet részletesen, mert még senki nem kapta meg a forgatókönyvet, de nagyjából tudom, hogy mi fog történni. Voltam a Marvel stúdiójában a Manhattan Beachen, ahol láttam a terveket, a férjem is velem volt, és mindketten teljesen elérzékenyültünk, amikor felfogtuk, mennyire nagy utazás lesz ez a történet. Egy pillanatra meg kellett állnunk, mert könnybe lábadt a szemünk, annyira hatalmas volt ez az egész. Ott állt Jim, és folytak a könnyei. De persze a férjem olasz. Szörnyen érzelmes.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!