Barry Levinson The Humbling című drámájában Philip Roth regényét vitte filmre. A Velencében elsőként vetített Pacino-alakítás egy idős Shakespeare-színész, Simon Axler összeomlásának története. Miután Axler a színpadról a zenekari árokba veti magát, ezzel bőséges anyagot szolgáltatva a bulvármédiának, egyenesen egy szanatóriumba kerül. Mikor onnan hazaengedik, visszavonult, csendes életet kezd élni házában, ahol, bár több mint tíz éve az övé, soha nem csomagolt ki.

Hamarosan egy új szerelem ígérete hoz reményt a folytatáshoz: egy nálánál harminc évvel fiatalabb nő, barátainak lánya (Greta Gerwig) bukkan fel az ajtóban. De nem csak ő jelenik meg hívatlanul Axler életében: a szanatóriumban megismert megszállottak - és később hozzájuk hasonló, különc új ismerősök - a visszavonultságban is megtalálják.

A furcsa történetek, a hol hisztérikus, hol melankolikus emberek, akikével egy pillanatra összefonódik sorsa, annak a Shakespeare-részletnek az örökérvényű igazságát bizonyítják, amelyet a film erős nyitójelenetében szaval a színész: “színház az egész világ...”. A gyönyörűen ábrázolt, őszi melankóliából télbe váltó háttér visszhangozza a lélekben zajló változásokat.

Levinson mesterien vezeti színészeit: Pacino elkötelezett és mélyen megélt alakítása, Greta Gerwig pontos egyensúlyozása a humor, sérülékenység és komolyság között, kettejük játékának tökéletes harmóniája (a hatalmas korkülönbség ellenére egy pillanatra sem válik hiteltelenné kapcsolatuk), a történethez egész új univerzumokat hozzáadó Shakespeare-idézetek valamint az érzékeny rendezés egyaránt olyan felemelő, ugyanakkor nyugtalanító és letaglózó élménnyé teszi a filmet, amitől sokáig nehéz lesz szabadulni.

Megszállottja egy régi szerelemnek

A Manglehorn című David Gordon Green-film is Pacino játékára alapoz. Itt nem híres művészt, hanem kisembert alakít, aki, ha ismerné Juhász Gyula költészetét, biztosan az Anna örök című verset osztotta volna meg ezen a héten a Facebookon. A Manglehorn nevű főszereplő megszállottja ugyanis régi szerelmének, akit évtizedek óta nem látott. Egyre csak írja a leveleket Clarának, aki ott van minden pillanat hátterében és, mint később kiderül, egy egész, neki berendezett szentélyben Manglehorn házában. A levelek rendre visszajönnek “címzett ismeretlen” pecséttel, de a férfi csak ír (Al Pacino rekedt, reménytelen narrációjával mi is megismerjük a leveleket), és közben éli elrontott életét, melyben egyetlen öröme a macskája és az unokája, akit hetente egyszer lát.

Nehéz elhinni, hogy ilyen fiatal rendező munkáját nézzük: David Gordon Green még negyven sincs, de pontosan tudja, hogy mit jelent a veszteség, a megbánás és egy egész félresiklott élet keserűsége. A nem szervesen a történethez illeszkedő, mágikus elemekkel megtűzdelt film néhol szürreálisba csap át. Green már korábban is bebizonyította, például a Prince Avalanche - Texas hercege című filmben, hogy jó érzékkel nyúl az álomszerű, a narratíva valóságától elrugaszkodó, lírai eszközökhöz. Itt egy vonat által megremegtetett, több ezer kulccsal teli fal Manglehorn műhelyében, egy dinnyeárusba rohanó tömegkarambol lassú, expresszív, festői végigpásztázása, vagy egy fényképekkel teleragasztott hajó és ehhez hasonló képek ragadnak ki a valóságból, vagy éppen egy állatorvosi műtőasztalon egész közelről és hosszasan felvett, idegeket borzoló jelenet.

De nem csak a képek szintjén jelenik meg a szürrealitás: három különböző szereplő mesél Manglehorn egy-egy korábbi cselekedetéről, amelyekben szintén a csoda köszön vissza. A rendező az értelmezést a nézőre bízza, egyszerre több kérdést is feltesz. Létezik örök szerelem? Bármikor újra lehet kezdeni? Jöhet-e megváltás? Az önzés vagy az önzetlenség-e a helyes út? A válaszokat hiába keresnénk a filmben, amelyet sok mindenért lehet kritizálni is: néhol túláradóan sok, vagy éppen öncélú és szentimentálisba hajló - de mindenképp erénye, hogy soha nem válik közhelyessé.