Az Utóélet szerda esti premierjén már a vetítés előtt felszólították a többnyire filmesekből álló közönséget, hogy a jó magyar szokásokkal ellentétben nyugodtan nevessenek és tapsoljanak, ha tetszik nekik, amit látnak. Még akkor is, ha közben megeszi őket a sárga irigység, hogy nem voltak benne ebben a filmben. A Karlovy Vary Filmfesztivál közönsége pár hónappal ezelőtt így tett: nem csak nagyokat nevettek, de az egyik jelenetnél még bele is tapsoltak a filmbe, ami a fesztiválokon akkora elismerés, ami tényleg csak a legnagyobbaknak jár.

Zomborácz Virág, az Utóélet forgatókönyíró-rendezője meg is érdemli a tapsot: a filmje egyszerre nagyon vicces és szomorú. De nem ez a legnagyobb érdeme, hanem az, hogy a magyar filmekre jellemző, a kritikusok és a közönség által is ezerszer felhánytorgatott hibákat szépen el tudta kerülni. Éppen ezért olyan az Utóéletet nézni, mintha nem is egy magyar filmet látnánk: a legjobb értelemben vett európai film lett, okos, de nem komolykodó, vicces, de nem bárgyú.

Pedig az alaptörténet egyáltalán nem humoros: adott egy fiú, Mózes (Kristóf Márton), aki saját bevallása szerint az átlagnál szorongóbb alkat. Nem eszik húst, mert furcsának találja az állagát, nehezen fejezi ki magát, lényegében nulla magabiztossággal csetlik-botlik az életben. A film elején apja, a lelkész (Gálffi László) éppen kihozza a pszichiátriáról, amit persze titkolnak a kis településen, ahol laknak, és ahol Mózes apja köztiszteletben álló személy. Mózes tehát hivatalosan táborozni volt, apja pedig ezentúl még jobban odafigyel rá. A lelkész ezer dolgot csinál: karácsonyi műsort rendez a helyi gyerekekkel, horgászik, drogosok rehabilitációjában segít, jegyesoktatást tart, és ha ez nem lenne elég, még egy roma kislányt (vagy ahogy ott helyben mondják, egy nemzetiségit) is örökbe fogadott. És persze minden szerepben tökéletesen helyt áll, nem úgy, mint a fia.

Aztán hirtelen meghal, Mózes pedig nagyon megkönnyebbül. Ez azonban nem tart sokáig, mert már a halotti toron megpillantja apja szellemét, aki attól kezdve nem tágít mellőle. A szellem közel sem olyan magabiztos, mint amilyen az apa volt, inkább olyan, mint egy részeg vagy egy autista. Mózesnek rá kell jönnie, hogy mit akar tőle, miért maradt vele, különben soha nem rázza le. Elkezdődik a szelleműzés, vagy ha úgy tetszik, a gyászmunka, amiben Mózesnek egy ezotériában jártas autószerelő (Anger Zsolt) és apja korábbi asszisztense, egy drogproblémákkal küzdő lány (Petrik Andrea) segít.

Az Utóélet úgy beszél egy komoly témáról, és úgy tud néha kifejezetten megrázó lenni, hogy közben szinte minden jelenetre jut egy poén. Ezek sokszor egészen apró dolgok, gyönyörűen kidolgozott még egy olyan kevéssé fontos jelenet is, amikor Mózes és az apja befejezik a horgászást, és beszállnak a kocsiba. Naná, hogy Mózes képtelen elkapni a felé repülő slusszkulcsot, és a sárból kell felvennie, naná, hogy nem lehet beszállni a kocsi azon oldalán, ahol be akar, naná, hogy nem tud normálisan kiállni. De az egyébként nem színész Kristóf Márton ezt nem bohózatként adja elő, végig teljesen természetes a kamera előtt.

És ez az Utóélet másik nagy előnye a jól megírt forgatókönyv mellett: végre nincs a magyar színészeknek furcsa, modoros hanghordozása, úgy beszélnek, úgy viselkednek, ahogy azt a náluk nyilván lényegesen többet forgató amerikai és európai filmszínészektől megszokhattuk. Kristóf Márton minden ízében Mózes, egészen furcsa volt a premieren nem Mózesként, lényegesen előnyösebb hajjal és ruhában látni. Gálffi László a film második felében, ahol már alig beszélhet, csak a szemével, az arcával játszva is tökéletes, ahogy a kéjvágyó nagynénit alakító Csákányi Eszter is. Ha bárki a családomból olyan hangsúllyal osztaná az észt, ahogy Csákányi teszi a filmben, biztos kivándorolnék Ausztráliába. De tényleg felsorolhatnánk az összes színészt, az elsőfilmes Zomborácz Virág keze alatt mindenki a legjobb formáját hozta.

A képregényfilmekkel sújtott nyár után, a nagyon várt, de rendre csalódást okozó új magyar filmek után, most végre nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy menjenek el, és nézzék meg az Utóéletet. Nem csak a végtelen türelmű művészfilmrajongók, nem csak a stábtagok rokonai és barátai, és nem csak azok, akik ott szoktak ücsörögni a Művész mozi előterében. Az Utóélet egy pillanatra sem feledkezik önmagába, nincs rétestészta hosszúságúra nyújtva, nem a szakmának, hanem a közönségnek készült, így hiába a sok rossz tapasztalat, tényleg nem kell félni tőle.