Péntek este kezdődött a Jameson Cinefest Miskolcon: Magyarország legmenőbb és legszínvonalasabb filmfesztiválja. Noha a rendezvény néhány hete teljesen értelmetlen és értelmezhetetlen támadások kereszttüzébe került, a rendezvény elmúlt tíz éve (amit mi is a saját szemünkkel néztünk végig), és most ez a nyitóhétvége is bizonyíték volt arra, hogy a Cinefest nemhogy nem rasszista, hanem a legbefogadóbb fesztivál ebben az országban. És ebben a befogadásban nem is az a lényeg, hogy nézhetünk filmet roma mesemondóról, összetört szívű leszbikus lányról vagy Nebraskában autózó öreg bácsiról, hanem hogy az adott év legjobb filmeit gyűjtik össze, a Sundance, Berlin és Cannes válogatottját szokták elhozni erre a fesztiválra.

Ez idén sincs másként, és a fesztivál kezdetére az igazságtalan hullámok is elcsitultak, sőt hivatalosan is békét kötöttek a vádaskodó dokumentumfilmes programmal, és pontatlan híresztelések helyett végre lehet arról beszélni, ami cáfolhatatlan tény: Miskolcon egy tök színvonalas fesztivál van már 11 éve, és az első hétvége alapján idén sincs okunk panaszra. Pedig Miskolcon is, ahogyan az ország egészében, mindig, egyfolytában, szakadatlanul ömlik az eső, tehát nincs menekvés, muszáj filmeket nézni, amivel az égvilágon semmi gond nincsen, még akkor is szívesen ülünk be egy-egy filmre, ha adott esetben semmit sem tudunk róla, mert 11 év alatt sikerült elnyerni a bizalmunkat: nemcsak a nagyjátékfilmeket bemutató versenyprogramban, és a fesztiválok legjobbjait bemutató Kitekintőben vannak nagyágyúk, a kisfilmek és a dokfilmek között is találhatunk érdekes darabokat.  

Izlandra, tata!

A nyitófilm az egy kötelező protokoll kör minden fesztivál életében, mindenkit illik meghívni, aki valahogyan részt vett a fesztivál szervezésében, támogatásában, és nálunk fejlettebb országokban is teljesen bevett szokás, hogy egy normcore-vanília filmet választanak ilyenkor, ami garantáltan nem veri ki senkinél sem a biztosítékot. A cannes-i filmfesztivált is a monacói hercegnőről szóló Grace nyitotta, nem pedig a jelbeszéddel kommunikáló süketnéma fiatalokat bemutató három órás Tribe, amit egyébként szintén meg lehet nézni a Cinefesten. Papíron biztos jó választásnak tűnt a Land Ho-val kezdeni a Cinefestet, hiszen két öreg tata izlandi utazása biztos nem fog bántani senkit sem - de ez nem volt igaz, mert mi rendesen szenvedtünk a nyitófilm szombat délelőtti ismétlésén. A két főszereplő kifejezetten idegesítő volt, a film pedig borzasztóan modoros volt, csak az mentette meg, a vége felé már sok szép külső volt Izlandról, gejzírek, hegyek és birkák, ami kicsit elviselhetőbbé tette az élményt. A film producere az a David Gordon Green volt, aki az utóbbi időben teljesen rácsúszott az ilyen két különös férfi kapcsolatát bemutató filmekre, de mostmár kikeveredhetne belőle. 

Apu egy gyáva féreg

Ruben Östlund jelenleg három, teljesen különböző címen futó filmjéről (Force Majeure, Turist, A lavina) filmjéről az Index azt írta, hogy már megérte elutazni Cannes-ba, hogy megnézze az ember, hát ez most Miskolcon sem volt másképp, csak azért megérte vonatozni, villamosozni, esőben ácsorogni, hogy végignézzem az év tényleg egyik legjobb filmjét. Amit egyébként írásban baromi nehéz visszaadni, annyira hétköznapi dolgokról szól: egy jómódú család elmegy nyaralni az Alpokba, az ebéd fogyasztása közben megindul a szomszédos hegyről a lavina, az apuka pedig ahelyett, hogy a családot és a gyerekeket mentené, felkapja az Iphone-ját és jajveszékelve elfut. A lavina igazából csak porhó, de a kár az jelentős, az apuka mostantól senki szemében nem erős családfő, hanem inkább egy gyáva féreg, aki ordítva rohan menteni magát, ha valami baj van.

Innentől Östlund filmje százfelé ágazhatna, lehetne egy új Jelenetek egy házasságból, amiben a család fejei leülnek és higgadtan átbeszélik, hogy hol is tart az életük, lehetne börleszk, amiben az apuka egyre nagyon hülyeségbe sodorja magát, csak hogy visszanyerje az önbecsülését, lehetne thriller, amiben a feleség fondorlatosan szeretné férjét eltenni láb alól, vagy kemény dráma, amiben a nő kiutat keres abból, amit eddig egy sziklaszilárd alapnak gondolt az életében. Vagy csak lehetne szar film.

A lavina viszont zseniális, és tényleg zseniális, nem csak jó, vagy okés, vagy elfogadható, vagy kicsit szórakoztató, hanem az elejétől a végéig lebilincselő, hátborzongató és néha nagyon-nagyon vicces. Östlund filmje tulajdonképpen semmi másról nem szól, csak hogy egy férfi megpróbál szembenézni azzal, hogy akkor ő most tényleg férfi, vagy esetleg egy kis nyuszi, és a döntése, hogy önmagát mentse, azzal az önző túlélési ösztöne kapott gyújtást, vagy pedig egyszerűen minden férfi egy hatalmas köcsög és ezzel együtt kell élni. Eddig a leírásból biztos az jött le, hogy ez egy ilyen köldöknézős, bambulós művészfilm, és egy kicsit tényleg az, de Miskolc közönsége legalább annyira vette, mint mondjuk a cannes-i frakkosok. És amikor Östlund hirtelen nem viccel, hanem egy nagyon is rémisztő helyzetet teremt, akkor a Cinefesten is akkora csönd volt, mint az elvonuló lavina után.

Ide a kolbászomat!

A Cinefest első hétvégéje egyébként a magyar filmekről szól: a Parador Hungaró című kolumbiai-magyar dokfilm mellett a Szigetes Free Entrynek is Miskolcon volt a bemutatója. (Csütörtökön pedig az Index-kedvenc Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan érkezik.) A Free Entryt már láttuk a Szigeten, a Parador Hungarót viszont eddig nem lehetett látni sehol sem, csak az Index harangozta be egy nagy cikkben. Az nagyon fontos, hogy a film egy vallomással kezdődik: a rendező Patrick Alexander nem tartja magát filmesnek, magyarnak viszont igen, éppen ezért szinte az őrületig rápörgött Bogotában egy magyar kolbászsütődét vezető Gyuri bácsira és annak történetére. A megszállottság vitte rá, hogy filmet készítsen az öregről úgy, hogy a Paradó Hungarón tényleg látszik, hogy bár nem tud filmet csinálni, de nagyon-nagyon szeretne. Ez az erős szeretet és akarat viszont így is átjön a filmen, ezért megbocsátható minden képi és hangbéli, szerkesztési hiba. Patrick képtelen megérteni, hogyan lehet az, hogy ő képtelen megülni a fenekén, Gyuri bácsi viszont ‘57-ben megérkezett Kolumbiába, nyitott egy kolbászsütőt és kész, még Kolumbián belül sem utazott soha sehova. A Paradó Hungaró ebben a kis történetben szeretne valamit megmutatni arról, hogy mit jelent valahova tartozni, de a magyar tematika miatt bejön egy bizarr vonal is: mit jelent magyarnak lenni és mitől számít valaki magyarnak. 

Hatszor meglőttek, szavazz rám!

A legviccesebb mégis az, amikor két fontos film között csak úgy tengünk-lengünk a fesztiválon, és kitaláljuk, hogy beülünk a most kezdődő dokublokkra, mert milyen jól hangzik az a cím, hogy A Copacabana árnyékában. (Igaz, az egyik társunk véletlenül rossz terembe bent, de hamar rájött, ha a nemváltó operációról szóló film nem a brazil tengerparton játszódik.) Sajnos nem koktélokról szólt, hanem a riói önkormányzati választásokról, illetve főleg Ricardo Gama bloggerről, aki a brazil politikai aktivizmus 50 Centje, legalábbis az egyetlen dolog, amivel izgalomban tudja tartani a közönségét, az az, hogy már hatszor meglőtték a véleménye miatt. Gama minden merényletet túlélt, pedig két golyót a fejébe is kapott, 2012-ben pedig úgy döntött, hogy indul a választásokon, aminek a kampánya egyáltalán nem olyan, mint Magyarországon, mert ha olyan lenne, akkor 100%-os lenne a részvételi arány. 

A jelöltek nyolc másodpercet kapnak a tévében, ami alatt ismertetniük kell azt, hogy kik ők, mi a politikájuk és mi az ötjegyű számuk, ami alapján szavazhatnak rájuk az állampolgárok. De a nyolc másodperc semmire sem elég, úgyhogy egy csomó jelölt egyszerűen felcsavarja a dilifaktort és Batmannek öltözve, kiskutyával kampányol, vagy úgy hívja magát, hogy Senki. A mottója szerint szavazz Senkire. És a tévéreklám csak a jéghegy csúcsa, a kampány pörög az utcán is, van, aki táncműsort szervez, van pedig, aki a favelás seggrázós baile funk-stílusában próbálja az emberek fejébe verni, hogy nekik a 22002-es számra kell szavazni. A filmben elmondják, hogy egy választókerületre nagyjából 300 jelölt jut.

Erre a doksira például úgy ültünk be, hogy semmit sem tudtunk a brazil önkormányzati választásokról, de a végére mindent tudni akartunk, kár, hogy inkább a savanyú, szenvedő, önsorsrontó Gamával foglalkozik inkább a film, pedig a politika sokkal-sokkal érdekesebb az embernél. Főleg így, hogy a nyakunkon van az önkormányzati választás is, csoda, hogy az önkormányzat nem szólt le a Copacabana árnyékában miatt fesztiválnak, mi? Vagy az is lehet, hogy a Cinefesten nyugodtan lehet politikai témájú vagy akármilyen filmeket vetíteni, mert nincsen cenzúra.