Sokszor mondtuk és sokszor fogjuk még, hogy a miskolci Jameson Cinefesten baromi jó filmeket lehet nézni tökingyen, és ilyenkor nem valami obskurus lett drámákra gondolunk, hanem aktuális, külföldi fesztiválokon agyondíjazott, fontos filmekre, amikről a külföldi sajtó hónapokig cikkezni fog és az évvégi díjátadókon meg listákon ott lesznek a kedvencek között. Mégnéztünk pár ilyet, a mi kedvencfilm-listánk is jelentősen bővült.

Az egyik ilyen film a Whiplash volt, ami papíron nagyjából annyira hangzik izgalmasnak, mint egy duplarész az Életképekből, a megvalósítása, lendülete, tempója, vágása, színészi munkája alapján viszont simán az év egyik, ha nem a legjobb filmje. A sztori a 19 éves Andrew Neimanról (Miles Teller) szól, a Schaffer konzervatórium diákjáról, aki a világ egyik legnagyszerűbb dzsesszdobosa szeretne lenni, az iskola egyik vezető tanára, Terence Fisher (JK Simmons a Pókemberből) meglátja benne a fantáziát és a szárnya alá veszi. Vagyis bocsánat, a szárny az egy finom kifejezés, Fisher inkább a testi-lelki terrorjának újabb áldozatává teszi, széket hajít hozzá dobolás közben, úgy ordít vele, mint Hartman kiképzőtiszt az Acéllövedékben, és úgy általában megkeseríti az életét. De az a vicc, hogy Neiman hagyja magát, a legnagyobb akar lenni, órákat gyakorol a pincében addig, amíg fejből nem tudja a sztenderdeket és véresre nem dobolta a kezeit. De általában még akkor sem áll le. Ha van visszatérő képe a Whiplashnek, az a tamra csöpögő vér és a cintányéron álló izzadtság az.

A Whiplash egy egyszerű kiképzős film lenne, amiből csak az amerikai filmgyártás kitermel magának legalább kettőt évente, Damien Chazelle filmje azonban annyira tökéletes minden elemében, a két, gyakorlatilag az idei év legjobb alakításait nyújtó színésztől kezdve a lendületes, teljesen a sztorit szolgáló kameramozgásokon át a fantasztikus fináléig, hogy nekem először a fiatal Scorsese, aztán pedig az egyébként sem témájában, sem hangulatában, de kiforrottságában és sodró lendületében nagyon is hasonló Boogie Nights jutott eszembe. Fojtogató, intenzív, néha elfelejt az ember levegőt venni közben,

Lehet, hogy inkább a szellőzés nélküli kisterem miatt, de az sem lehet véletlen, hogy pont az egyik legkeményebb jelenet után történt. (A néző egyébként jól van.) A Sundance-díjas filmeket felfalja a hájp, de a Whiplash megérdemel minden egyes szép szót, amit írnak róla. Mi úgy tudjuk, hogy februárban mutatja be az Intercom Magyarországon, én ebben a pillanatban neki tudnék ülni, hogy a két cinefestes vetítés után harmadjára is megnézzem. Sajnos díjat nem kapott, de azt hiszem, hogy ennek a filmnek már mindegy is. (klág)

Ennél sokkal nagyobb az ambíciója az I, Origins című drámának, ami nagyjából a világmindenség egyik legnagyobb dilemmájára próbál megoldást találni, azaz arra, hogy most akkor a tudomány vezérli az emberi életet, vagy vannak azért misztikusabb dolgok is a háttérben. Egy szemtudós (Michael Pitt) azt kutatja, hogy léteznek-e olyan élőlények, amikben már megvan a szemek kialakulásáért felelős gén,  amit mutációval be lehet indítani, ez ugyanis tényekkel, teljes mértékben bebizonyítaná az evolúciót. A kutatás közben azonban megismerkedik egy különleges szemű lánnyal, aki pontosan az ellenkezője: spiritualista, hisz az isteni jelekben és úgy impulzív, ahogy a doktor soha nem volt az. Szerelmük alapban rengeti meg az orvos világképét.

Azért beszélek ennyire ködösen az I, Originsről, vagy magyar címén Az origóról, mert a történet felében van egy hatalmas váltás, ami nemcsak 7 évvel előrébb dobja a sztorit, de egyes pontjain még műfajt is vált, a romantikus drámából pillanatokra nyomozós thriller lesz, miközben egyre inkább önti le az egészet

Hogy valakinek mennyire fog bejönni Mike Cahill (Felettünk a Föld) filmje, az azon is múlik, hogy mennyire bírja elviselni ezeket a kifejezetten szirupos mondanivalókat, meg azokat a lassított felvételben felvett könnyfakasztónak szánt jeleneteket, amik alatt Radiohead szól. Nekem egy ideig ment, de egy díjnyertes magyar film stábja mellettem szabályosan fel volt háborodva. Valahol megértem, a tudós és a szeleburdi szerelme olyanok, mintha a közhelyszótárból bújtak volna elő, a film utolsó, Indiában játszó harmada pedig megtolja azt a posztkolonialista tempót, amit egy függetlenfilmtől annyira nem várnánk. Vannak nagyon ambíciózus filmek, amik hasonló témákat feszegetnek (emlékszik például valaki a Mr. Nobody-ra Jared Letóval?), de az I, Origins mintha annyit akarna markolni mindenből, hogy végül egy kifejezetten nyálas bölcsészálom legyen belőle. (klág)

Az izraeli Zero Motivation viszont éppen ellenkezőleg: nem is vállalt sokat, és nem is adott sokkal többet annál: egy egyszerű szórakoztató film, amit a közege tesz érdekessé, ugyanis az izraeli hadsereg női szakaszában játszódik. Két fiatal lány sorsát követi: az egyik nagyszájú és keménykedő, valójában csak mindenhol jobb neki, mint otthon a kibucban, a másik szerencsétlen és nyafka, akinek minden vágya, hogy a Tel-Avivban, a plázák közelében töltse le a kötelező katonai szolgálatát. A film címe is jól jelzi, hogy mennyi értelme van ennek a két éves kötelező katonai szolgálatnak, lányok az adminisztráción (vagy ahogy a film szerint a férfi katonák hívják: az abszturbáción) dolgoznak, van postás, személyzetis és papírmegsemmisítő altiszt, de a kávét is az ő feladatuk behordani a tisztek reggeli találkozójára. Nemcsak megbecsülés nem jár a munkáért, de értelme sincsen,

és az ellenőrzéstől rettegő tiszten kívül biztosan senki mást nem érdekel, hogy ki és mikor ment eltávra és miért. Mégis ez a rendszer, amit működtetni kell, úgyhogy zokszó nélkül csinálják:a lányokat inkább az aknakeresőben felállított rekordok, és katonatisztekkel hasznosan és másképpen eltölthető idő érdekli. Ha valamihez hasonlítani kellene, akkor Sam Mendes Bőrnyakúakja jutott eszembe, ahol szintén azt mutatták be, hogy a modern hadviselésben mennyire nincs szükség az egyszeri katonára, mint személyiségre szimpla erődemonstráció a puszta létezésük is. 

A Zero Motivation azonban nem ezen a mendesi úton indul el az értelmetlen katonaévek feldolgozásában, hanem inkább egy blőd romantikus játékfilm vonalán, néhol meg-megcsavarva azt. Van benne például néhány elég furcsán elütött drámai szál (öngyilkossággal végződik egy tábori románc, kis híján nemi erőszakba torkollik egy ártatlannak induló flört), a viccesnek szánt jeleneteket meg tényleg teljesen túlkarikírozza a film. A karakterek és a szituációk viszont tényleg érdekesek, a Zero Motivationnek a fesztiválvetítéseken túl, talán a hazai mozikban is lenne esélye néhány ezer nézőt összeszedni. (libor)

A fődíjat elnyerő szlovén film, a Class Enemy is hasonló közegről szól: egy gimnáziumi osztály új osztályfőnököt kap, és nem sokkal ezután öngyilkos lesz egy osztálytársuk, amiért egyöntetűen a tanárt kezdik hibáztatni. Míg a Zero Motivationben a teljes passzivitás jellemezte a fiatal főhősöket, addig a Class Enemy osztálya erőlteljesen szembeszáll a nekik nem tetsző új renddel. A fiatal és zabolátlan osztály korábbi osztályfőnöke egy mindenkit külön-külön pátyolgató tyúkanyó volt, az új tanár pedig egy karótnyelt savanyújóska, aki az iskola feladatának a tudás átadását tartja, éppen ezért nem tudja ezt a tragédiát ebben a közegben megfelelően kezelni: dolgozatot akar íratni egy gyászról szóló Thomas Mann-idézet alapján, amit az osztály nagy része megtagad, de az iskolapszichológus látszólag vigasztaló szavai a gyász öt szakaszáról sem érnek célba.

A Class Enemy az a típusú iskolafilm, mint amilyen 2008-ban Cannes-ban Arany Pálmával jutalmazott Az osztály, ez a tanár-diák ellentéteket dühös viták formájában feldolgozó formátum nagyszerű lehetőséget ad arra, hogy különböző nézeteket, problémákat szó szerint ex katedra módon adjon elő, és ennek a módszernek ez a szlovén film is bedől, hiszen az igazgatónő is hosszan beszél arról, hogyan változott meg az oktatás és a diákok szerepe és a zárlatban a tanár hosszú monológban magyarázza meg a filmet és vonja le a tanulságokat, amiket mi nézők is jobb, ha magunkévá teszünk. Szóval szájbarágós a film, és én is csak azért tudtam végignézni a filmet, mert

és kíváncsi voltam, hogyan tudják feloldani ezt a konfliktust. Ennek ellenére vannak értékei a filmnek, és egy ideális világban célcsoportot képező gimnazisták néznék ezt a filmet, meg Az osztályt, és vitatnák meg tanáraikkal az Emlékek őre típusú baromságok helyett. (libor)

A Jameson Cinefest díjairől itt írtunk bővebben.