Sok tökéletes jelenet van a Leviatánban, de most megpróbálom elmesélni a legtökéletesebbet.

Egy orosz család a barátaival a Kamcsatkán elmegy a tengerpartra kikapcsolódni, ami igazából azt jelenti, hogy berúgnak, a nők sütnek valamit, a férfiak pedig lövöldöznek a semmi közepén. Előkerülnek a puskák, a négy férfi indításként lehúz egy-egy, úgy nagyjából háromdecis vodkát. Kiraknak egy csomó üres üveget. Ha valaki eltalálja, egy pohárral iszik, ha valaki mellélő, hárommal. A harmadik férfi már nem szarozik, előveszi a gépfegyverét és letarolja az összes maradék üveget.

„Na de akkor mire fogunk innentől lőni?” - kérdezik a géppuskástól. „Várjatok, vannak sokkal jobb céltábláim” - mondja ő. És elővesznek a kocsiból hat, bekeretezett képet. A képeken pedig Brezsnyevtől Gorbacsovig ott van az összes orosz vezető. Jelcin nincs, mert ő érdektelen volt. Amikor valaki rákérdez, hogy esetleg nincs ennél újabb célpont, ha érti mire gondol, a férfi csak azt mondja, hogy á, az még korai lenne. Még nincsen történelmi kontextus. Putyinra még nem illik lőni.

És a legjobb az egészben? Hogy ennek a hosszú jelenetnek tulajdonképpen nagyon kevés köze van ahhoz, amiről a Leviatán szól: Kolja az új feleségével és a fiával éldegél az isten háta mögött egy észak-orosz kikötővárosban. Szép házuk van, a férfinak pedig tisztességes munkája autószerelőként.  A helyi polgármester azonban kiszemelte Kolja telkét és minden áron meg akarja szerezni. Koljának nincsen más választása, odahívja magához segíteni Dimitrit, volt katonatársát, akiből azóta ügyvéd lett Moszkvában és azt állítja, hogy sikerült nagyon durva információkat megtudni a polgármesterről. De lehet, hogy a szennyes kiteregetése sem elég arra, hogy az egyre piszkosabb játékokkal operáló politikust megállásra kényszerítsék.

Hiába játszódik a Leviatán Észak-Oroszországban, nehéz benne nem a nálunk is még mindig a közéletet nyálkás csápjaival fogva tartó posztkommunista országokat látni benne. Ilyen jelenet az, amikor Kolját kihozzák a sodrából a mindenbe beleszaró helyi rendőrök és az első emelt hangjára már viszik is a fogdában. Vagy amikor az ügyvéd barátja kétségbeesetten próbálna leadni egy kérvényt az önkormányzatnál, de valahogy éppen akkor vagy ebédelnek a döntnökök, vagy szabadságon vannak és nincsen illetékes helyettesük. Amikor besétál a bíróságra, egy szekustól kérdezi meg, hogy kihez kell fordulnia egy ilyen dokumentummal. A szekus csak annyit mond, hogy hát itt nincsen senki, az egész épület üres. Amikor aztán Kolja eljut a bírósági döntéshez, a bíró és az ügyész egészen véletlenül a polgármester bizalmasa.

A Leviatánban annyit isznak, hogy a nézőnek is legalább pár százalékot zsugorodik a mája tőle. Az összes szereplő egyetlen megoldása, hogy megbirkózzon minden helyzettel, hogy ledönt pár deci vodkát addig, amíg nem bír egyenesen ülni az asztalnál. Ettől néha olyan lesz a film, mintha egy kocsmavígjátékot néznénk, ahol bandzsító szereplők próbálnak hebehurgyán érvelni egymásnak, pedig valójában nincsen szomorúbb dolog a funkcionális alkoholizmusnál. Lehet rajta nevetni, de inkább hátborzongató az a lét, ahol minden egyes ember az autószerelőtől a közlekedési rendőrön át a gyári munkásig csak úgy tud menekülni a saját szerencsétlen életéből, hogy irdatlanul berúg.

A Leviatán aztán a felétől sajnos elhagyja a szatírát és átfordul egy családi tragédiába, amitől az addig sem éppen rózsás hangulata kifejezetten nyomorult lesz. A váltás nem feltétlenül tesz jót a filmnek, főleg azért, mert addig annyira élesen és szórakoztatóan bírálta a rendszerét. Egyedül a befejezése lesz igazán szívbemarkoló, amikor megtudjuk, hogy valójában miért is akarta a polgármester megszerezni Kolja telkét magának. A fő poént nem lövöm le, mert meg akarom hagyni minden nézőnek legalább a remény morzsáját, hogy beüljön egy két és fél órás, lassú, nyomasztó orosz drámára, de amikor a film utolsó pillanataiban hirtelen minden világos lesz, az felér egy gyomrossal. És vodkával teli hasra nem jó gyomrost kapni.