Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMRobert Downey Jr. végre jó útra tér
További Cinematrix cikkek
A bíró című film nagyjából két dologra bizonyíték. Az egyik, hogy puszta klisékből is tökéletesen fel lehet építeni egy nézhető filmet, és a másik pedig, hogy a rendezők azt hiszik, elég, ha két és fél órára képernyőre teszik Robert Downy Jr-t, és minden meg van oldva. Részemről egyébként még működik is a dolog, én elnézem őt akármeddig, ennek ellenére nem A bíró lesz élete alakítása, az biztos. A sok, ömlesztett közhely között sajnos végül ő sem lesz más, mint egy rutinjátékos, aki lenyomja ezt a filmet, és örül, hogy megint főszerepet kapott, a Vasemberen és a Sherlock Holmeson túl is.
Aki egy jó kis tárgyalótermi drámát vár A bírótól, az sajnos csalódni fog. Van benne az is, de kevés, ez a film egy valódi amerikai családi dráma, az ezerszer eljátszott forgatókönyvvel, amin csináltak némi ráncfelvarrást, aztán bedobták a közösbe. Rég nem látott családtagok és testvérek egy fontos családi esemény kapcsán (jelen esetben temetés) találkoznak, és nagyon lassan kezd feltárulni, hogy mi is lapul az évtizedes elhidegülés hátterében. Amiben többet akar nyújtani A bíró, az a tárgyalótermi szál, a családi érzelmi hullámvasút mellé bejön egy kényszerű tárgyalás is, a családfőt ugyanis a temetés napján hirtelen gyilkossággal kezdik vádolni.
Ennyit ér
IMDB: 7,8/10
Port.hu: 8/10
Index: 6,5/10
A főszereplő Hank Plamer (Robert Downey Jr.), a szuper gazdag ügyvéd, aki lelkiismeret furdalás nélkül minden bűnös védelmét elvállaja, vidáman éli gondtalan életét, túldizájnolt házában, a feszes fenekű feleségével. Aki egyébként épp válni akar, hiszen ez tipikusan az a fim, amiben egyetlen családi és emberi kapcsolat sincs rendben. Hank azonban nem tud az asszony gondjaival foglalkozni, mert meghal az anyja, és a temetésre haza kell utaznia a poros, koszos, vidéki szülővárosába. Testvérei nagyon örülnek neki, - egyik enyhén fogyatékos, másik csak szerencsétlen, hiszen mondtuk, hogy senki sincs rendben – az apja viszont (Robert Duvall) leginkább a háta közepére kívánja. Hank is utálja őt, szóval rendben is lennének, ha nem gázolna halálra a papa valakit éppen a temetés estéjén.
A családfő, Joseph Palmer – a kisváros elismert bírája évtizedek óta - annyira neheztel a fiára, hogy inkább valami zöldfülű helyi ügyvédet ránt be a védelemnek, aki jól el is rontja az ügyet. Nagy rá az esély, hogy szegény papa élete hátralévő részét börtönben tölti, ezért Hank, kelletlenül bár, de marad, hogy megmentse a börtöntől az apját. Közben persze minden kiderül: a családi viszályok oka, a testvéri konfliktusok, kamaszkori botlások, és természeten apa és fia elkezdenek egymáshoz közeledni. Párhuzamosan ezzel Hank is elkezd közeledni a saját gyereke felé, miközben az izgalmat a tárgyalótermi szál, és egy másik zseniális színész, Billi Bob Thornton lenne hivatott fenntartani. Thornton a kemény ügyészt játssza, aki elhatározza, hogy végre megleckézteti a tévedhetetlennek vélt bírót és nyápic fiát. Párbajuk azonban sajnos nem lesz valódi csata, ráadásul Billy Bob Thornton nem is talált rá erre a szerepre, és rettenetesen egysíkú végig.
Ez így amúgy egy elég precízen megírt forgatókönyv, és lehet érteni, miért gondolták, hogy működni fog, de sajnos túl sok mindent akartak egybesűríteni. Két és fél órában annyi dráma, személyes tragédia, rák, kemoterápia, elmebaj, féltékenység, eltitkolt gyerek, szakmai tévedés, alkoholizmus és kábítószerfüggőség van belezsúfolva, hogy hirtelen nem is tudnék olyan klisét mondani, ami kimaradt volna. David Dobkin rendező egyébként viszonylag jól egyben tartotta az eseményeket és érezni a filmen, hogy ki akarta egyensúlyozni a szentimentális és a drámai vonalat, de mégis erősen eltolódott a film az érzelgősség irányába.
Rengeteg nyálat zúdítottak a sztorira, ami igazából teljesen fölösleges. Az érzelmes jelenetek olyan sokszor vannak megismételve, mintha minden áron a néző szájába akarnák rágni: hahó, itt most érzékenyülj el! Sokkal-sokkal kevesebb nyállal és szentimentalizmussal, és némileg több tárgyalótermi résszel A bíró egy jó film lehetett volna. Így azonban sajnos csak nézhető lett, de abban a kategóriában végülis nem rossz.