Imádom a science fiction filmeket, de a 2001: Űrodüsszeiából pont úgy nem értettem egy büdös szót sem, amikor először láttam, mint a Stalkerből, de hát kellett nekem tízévesen ilyen filmeket nézni. Éppen ezért a Csillagok között hiába kapott 12-es karikát, szerintem 16 év alatti gyereket nem nagyon tanácsos elvinni, hacsak nem fizikuszseni, mert nem fogja érteni a film tudományosnak szánt részeit, márpedig van belőle elég, de ne szaladjunk ennyire előre.

 A sztori szerint egy apokaliptikus jövőben járunk, de ezt csak pár apróságból tudjuk meg, mert egyébként minden pont úgy néz ki mint most, csak a kombájnok már maguktól teszik a dolgukat. A Föld és az emberek nagy szarban vannak, mert elfogyott a kaja, annyira pazarlók voltunk a természeti erőforrásokkal, és olyan mértékben túlszaporodtunk, hogy az anyatermészet berágott ránk: semmi más nem terem meg, csak a kukorica. 

A postás, a rendőr, a villanyszerelő, a szomszéd, a gázos és a díjbeszedő is. Meg a pilóta, aki ebben az esetben Cooper (Matthew McConaughey), akiről az első pillanatban látjuk, hogy A Mi Fiunk, a fess, de kissé meggyötört, felesége halála után sem becsajozó, gyerekeket egyedül nevelő apa (mit apa, APA), aki viszont mérnök diplomája és NASA-múltja miatt mindenféle furmányos dolgokkal dobja fel a gazdaságot (lásd még: önjáró borona). Ez az emberalak, a klasszikusan saját erőből minden akadályt legyűrő pionír az, amit az amerikaiak imádnak, és olyan romantikus érzelmeket táplálnak irántuk, mint mi Árpádhoz vagy Dobó Istvánhoz.

Cooper a családja nevelése és a fél hajdúnánásnyi kukoricaföld gondozgatása közben viszont kicsit bosszús, mert a NASA-t pont akkor szüntették meg, amikor ő egy elcseszett tesztrepülés ellenére nagyon ment volna az űrbe, és ugyan a világ magába fordult és a növényeket kicsináló penészgomba és az állandó porviharok közepette igyekszik fennmaradni, Cooper csak akkor jön igazán izgalomba, amikor meglát egy eltévedt indiai drónt az égen. A rendező Christopher Nolan testvére, Jonathan Nolan eredetileg Spielbergnek szánta a sztorit, végül közösen dolgozták át a forgatókönyvet, amiben a világ (A FÖLD!!!) sorsa egy család túlélésén keresztül jelenik meg. 

A Csillagok között nagyon-nagyon hosszú film, kettő és háromnegyed óra, az első egy óra után kezdünk bele abba a másfélbe, amiért a filmet Nolan tulajdonképpen elkészítette: ha a Föld lakhatatlanná válik, akkor el kell innen menni, mindenáron és minél hamarabb, mert ha nem sietünk, már nem lesz miért felmenni a csillagok közé. A Holdra szállást ugyan már szovjetellenes propagandának akarják beállítani, de a NASA persze nem szűnt meg teljesen, van egy föld alatti bázisuk, amire Cooper és lánya, Murph rábukkan, majd az első óra elég lassú építkezésével tök ellentétesen hirtelen egy űrhajó pilótaülésében láthatjuk a főhőst, amint hallgatja a kilövés előtti visszaszámlálást, aztán irány a világmindenség, és gyerünk, mentsük meg a Földet.

Úgy tűnik, Christopher Nolan irtózik a tipikus sci-fi montázsoktól, mert egy űrhajósfilmben esze ágban nem volt bemutatni a felkészülés hónapjait, így semmit sem tudunk a föld alatti bunkerben szorgoskodó tudósokról, vagy hogy ha Cooper ilyen tökös pilóta (a legjobb, persze hogy), akkor eddig miért nem keresték meg? És ha nem kóborol pont a bázis körül, akkor valaki mással indul el az expedíció? 

Az űrben viszont egy új film kezdődik, tátott szájjal nézhetjük Nolan és az operatőr Hoyte Van Hoytema vizuális orgiáját, és ha jót akarunk, tényleg mindenképpen IMAX 2D-ben nézzük meg, tökéletes lesz a moziélmény. Nem véletlenül forgatták részben 65 mm-es IMAX-kamerákkal a filmet, a látványvilág káprázatos, az űr nagyon régóta nem volt ilyen hideg és hatalmas, olyan elveszve érzi magát az ember, mint egy hangya a Wall Streeten, és csak tekergeti a fejét a zseniális képek láttán.

de Nolanék még Cuarónékra is rátettek egy lapáttal, eleve egy féreglyukon keresztül utazunk, majd eljutunk a fekete lyuk túloldalára is, és azzal sincsen semmi baj, de hogy az eseményhorizonton áthaladó űrhajóval mi lesz, azt inkább hagyjuk, mert nem akarunk szpojlerezni.

A filmben megjelenő idegen világok úgy különböznek egymástól, hogy mégis hasonlítanak, és Nolan nagyszerűen játszik az ember érzelmeivel akkor, amikor rádöbbenti a nézőt arra, mekkora felelősség van a négy űrhajós vállán. Amikor McConaughey a lánya üzenetét hallgatja az űrhajóban, együtt sírunk vele, és szorul össze a gyomrunk, pedig ezek a jelenetek igencsak a giccs határán egyensúlyoznak, de hát attól (is) jó rendező Nolan, hogy ilyenkor is képes megmaradni az ízlésesség határain belül. Az űrkaland viszont csak az egyik része a történetnek, közben a Földön is történnek dolgok, és ezek azok a szakaszok a filmben, amikor nem ártott volna egy szigorú vágó. Jessica Chastain hiába nagyszerű színésznő, a rendelkezésére álló rövid időben a karaktere annyira egydimenziós lett, hogy az már néha inkább idegesítő. 

A film a befejezésben eljut egyfajta katarzishoz is, de hogy erről ki mit gondol majd, azt csak megtippelni lehet. Van, akinek be fog jönni a történet lezárása, másoknak viszont a sztori Nagy Csavarja nem fog tetszeni, bár ha belegondolnak majd, más lezárást nemigen lehet elképzelni egy ilyen történetnek. A film egyik neuralgikus pontja egyébként éppen a forgatókönyv, ami nem olyan lett, mint a Mementóé, hanem mint az Eredeté, azaz tele van olyan jelenetekkel, amelyekben a szereplők látszólag egymásnak magyaráznak dolgokat a féreglyukaktól kezdve a relativitáselméleten át a gravitációs anomáliákig, de közben persze nekünk beszélnek, lassan, tagoltan, hogy a hülye is megértse. Pedig nem attól lesz hitelesebb a film (már ha ugye egy féregjáraton át egy másik galaxisba utazó űrhajóról szóló film az tud lenni), ha perceken át taglalják, hogyhogy nem kör a féreglyuk, hanem gömb.

amiben a szeretet, a szerelem, a családi kötelék, az önfeláldozás pont olyan fontos szerepet kap, mint a környezetvédelem, a megfelelő oktatás kérdése és a felfedezés iránti óhatatlan vágy, ami – legalábbis Nolan szerint – már szinte kihalt belőlünk, mintha elég lenne az, amit elértünk, és most kényelmesen hátradőlve zabáljuk a popcornt, pedig menni kellene tovább, hiszen felfedezők vagyunk. Ezt Cooper főhős többször is elmondja, majd az egyik jelenetben a felfedezés vs. család kérdésben mégis habozás nélkül a család mellett dönt. Az alapkérdésre, miszerint mi a fontosabb, egy apa ígérete a lányának (ezáltal az egyén érdeke, ugye) vagy az emberiség túlélése (a köz akarata), nem kapunk megnyugtató választ, sőt, semmilyent sem, mindenki döntse el magának, hogy mit választana, ha esetleg ilyen helyzetbe kerülne.

A főszereplők közül a friss Oscar-díjas Matthew McConaughey emelkedik ki igazán, megbízhatóan hozza a Nagy Kérdések miatt őrlődő apát, és amikor ő elérzékenyül, mi is garantáltan sírunk vele. Anne Hathawaynek viszont úgy sem hittem el, hogy komoly tudós, hogy levágatta a haját, és nagyon szigorúan néz maga elé, nem is értem, miért nem Maggie Gyllenhaal kapta a szerepét. A legkellemesebb meglepetés a Cooper lányát gyerekként alakító Mackenzie Foy, rá egészen biztosan oda kell majd figyelni a későbbiekben. Casey Affleck viszont annyira jelentéktelen, mintha nem is szerepelne a filmben, John Lithgow és Michael Caine viszont egy-egy mozdulattal vagy nézéssel is igazolja, hogy nem véletlenül vannak a pályán vagy 50 éve. A film zenéjét Hans Zimmer szerezte, de ha valaki a Szikla–Gladiátor–Karib-tenger kalózai vonulatra számít, csalódni fog, mert sokkal visszafogottabb az aláfestés, mint amit Zimmertől megszokhattunk. Az egyik jelenet mellé komponált, a Kapcsolat című film hanghatásait idéző darabért viszont jár a kalaplengetés.

mert még egy 106 centis lapostévén sem lesz soha olyan hatásos, mint egy 24x18 méteres IMAX-vásznon. Ráfért volna egy erős kezű vágó, vagy egy vétójoggal bíró producer, mert ha csak 30 perccel lenne rövidebb és így feszesebb, máris a Nolan-életmű egyik legjobbjáról beszélnénk.