Én még ennyire nem néztem magyar filmet feszülten, mint a Délibáb első harminc percét. Főleg, amikor rájöttem, hogy a Volt egyszer egy Vadnyugat magyar remake-jét látom, csak itt nem három bandita, hanem egy idegenlégiós focista érkezik egy Isten háta mögötti vasútállomáshoz jegyet kérni. Máshogy is folytatódik a sztori, mert nem jelenik meg Charles Bronson egy harmonikával a száján, hogy lepuffantsa mindhármat, hanem jön a hallókészülékes, botorkáló masiniszta és elindítja a kisvasutat az idegennek, de addig is annyi minden ismerős volt benne: a folyamatos nyikorgás, a zümmögő lény, és a zene, ami Morricone-szerűen túlvilágról átkopogó dobokkal és táblán húzott körmökre emlékeztető vonósokkal operál. Aztán az ismeretlen főhős megérkezik egy kocsmába, ahova a Kossuth hírszignáljára lép be. A rádió csipog, körülötte pedig félelmetesebbnél félelmetesebb arcok ülnek a poros vadnyugati fogadóra maszkírozott falusi kocsmában. Tökéletes.

Mint ahogy a Délibáb legtöbb jelenete is. Iszonyatosan féltem ettől a filmtől, mert valahogy a torontói filmfesztiválos premier után a nyugati sajtó eléggé óvatosan írt kritikát róla, aztán mintha a magyar forgalmazó teljesen magára hagyta volna. Nem voltak hónapokig tartó felvezető kampányok, nem voltak pörgős előzetesek a tévékben, a sajtóvetítés is egy nappal az országos premier előtt volt, amit pont olyan esetekre találtak ki, amikor nem szeretnék, hogy a kedves kritikusok napokkal a bemutató előtt a földbe döngöljék a filmet. Nem mintha a magyar forgalmazók nem spiláznák túl egy kicsit az összefüggést a magyar nyelven írt kritikák és a nézőszám között, de ez mindegy is, a Délibábban adott minden, ami elméletileg bevonzaná a nézőket: a főszereplője játszott a 24 egyik évadában, lövöldöznek benne, Magyarországon játszódik, van benne verekedés is és a focista hőse a valószínűleg mindenki számára rögtön értelmezhető bundabotrány elől menekül. Be lehetne csődíteni az embereket a mozikba, az mondjuk már egy más kérdés, hogy mit kapnának, amikor leültek és betölti a vásznat a hatalmas DÉLIBÁB-felirat, miközben Isaach De Bankolé a pusztában bóklászik.

De nem érdekel a többi ember, a Délibáb egy furcsán összerakott, túlságosan rövid, de nagyon hatásos western lett, amit egy olyan ember rendezett, aki láthatólag a filmkészítési képességeinek csúcsán van. A filmben nagyon kevés a dialógus, de annyira, hogy már szinte paródiának is beillene – ha nem lenne a legtöbb western ordító közhelye a sok hallgatag, szúrós nézésű ember. Ráadásul azt a kevés szöveget is öt nyelven mondják el (magyar, francia, román, angol és pár mondat német), van, amikor egy mondatban egyszerre hárommal. Úgyhogy a legtöbb duma helyett Hajdu képekkel kommunikál, amikből – ahogy a Screen kritikájában is írták – a nézőnek kell összeraknia, hogy pontosan mi történik, kivel és hogyan, úgyhogy hiába történik látszólag semmi a legtöbb jelenetben, tüzetesebben megnézve tele vannak olyan információkkal, amiket nem rágnak a szánkba. És ez jó.

Az kevésbé jó, hogy valami miatt Hajdu úgy dönthetett, hogy az amúgy is rövid cselekményt fejezetekre bontja, de úgy, hogy egy bizonyos jelenetnél elsötétül a kép, megjelenik egy absztrakt kép, ami a következő fejezetre utal (focilabda, kakas, sakál), aztán lassan kivilágosodik és folytatódik a cselekmény. Van úgy, hogy pont ott, ahol előzőleg abbahagyták.

Ettől egyrészt olyan érzésünk lehet, hogy az amúgy is szándékosan, nagyjából egy sólisztgyurma sebességével haladó történetet még megakasztja valami teljesen felesleges, másrészt meg olyan hatása van, mintha a filmből sokkal több készült volna el, de egy rakat jelenetet ki kellett volna vágni, aztán a maradékot mint fakockákat egymás mellé ragasztani úgy, hogy még folyik szét a ragasztó, meg kicsit büdös is, de hát fel kell húzni ezt az épületet valahogy. A fejezetváltások kifejezetten kizökkentőek, ráadásul egy ennyire egyszerű történetben nem is igazán értem a jelentőségüket: az idegenlégiós focista meghúzódik egy rabszolgatartó tanyán, de rájön, hogy nem minden papsajt, úgyhogy rendet vág. Ez egy darab fakocka, nem egy csomó kicsi.

Ha elfogadjuk a zavaró szerkezetét, akkor a Délibáb annyira működőképes műfaji film, amennyiből Magyarországon nem sok készült. A szereplői nagyszerűek, Isaach De Bankolénak a puszta jelenléte elég a szerepéhez, Polgár Tamás a Fehér Istenben is szuper genyó volt, itt is az, a román Razvan Vasilescu (Bibliothèque Pascal) meg lovaglópálcás, enyhén paranoid tanyafőnöknek is kőkemény. Hajdu pedig még válogatott hozzájuk egy valag amatőr színészt, akik mind passzolnak a vidéki élet esztétikájába. Legnagyobb meglepetésemre a Délibáb fináléja egy színvonalas és követhető lövöldözés, amit bármi más sufnithrillerben dicsérnének. Nagy András operatőri munkája végig fantasztikus, legalábbis én nem tudok szebb képeket elképzelni a magyar pusztáról filmen.

És ahogy visszagondolok, a Talpuk alatt fütyül a szél óta kevés film szólt ilyen jól a magyar vidékről, mármint nem a konkrét vidékről, hanem arról az elképzelt helyről, ahol rosszarcú emberek tesznek rosszmájú dolgokat a kopár mezőkön, közben a háttérben nyikorog a gémeskút és általában nem szeretik a idegenféléket arrafelé. Lehet, hogy lassú Hajdu Szabolcs új filmje és türelem kell hozzá, de a gulya sem villámsebességgel vonul.