A jó hír az, hogy végre mozikban a Playstation-generáció Menekülő embere, a 3D-effektek nélkül is látványos Az éhezők viadala: A kiválasztott – 1. rész. És nem is rossz. De van rossz hírünk is: csak egy mérsékelten izgalmas felvezetés lett a 2015-re tartogatott nagy fináléhoz, olyan harmatos filmvégi cliffhangerrel, ami egy elkaszált tévésorozatban is gyenge lenne.

Nem véletlen, hogy Suzanne Collins négy helyett mindössze három könyvet szentelt Az éhezők viadala egyszerű íjászlányára, akiből jóformán akarata ellenére lesz a posztapokaliptikus világ dögös szabadságharcosa és az elnyomottak utolsó védelmezője. Ez az ifjúsági Mad Max-sztori trilógiának pont tökéletes, viszont A kiválasztott – 1. rész a bizonyíték arra, hogy négy filmhez ennyi egyszerűen kevés.

Az utolsó Harry Potter-regénynél még volt értelme feldarabolni a cselekményt (sőt, a sok nyomozás és bujkálás miatt az első rész jobb is lett, mint azunalmas CGI-erődemonstrációvá silányított lezárás). A kiválasztott 1. részének azonban számos jelenete bűzlik az izzadságszagtól: az amúgy tisztességes iparos rendező, Francis Lawrence görcsösen igyekezett, hogy valami filmszerű kerekedjen ki az amúgy is vékonyka könyv első feléből, ha már a Lionsgate producerei dupla bevételt akartak, és baltával kettészelték a regényt.

De a nézőket azonnal berántó, hangulatteremtő bevezető, a jól összerakott dramaturgiai tetőpont is hiányzik, és nincs semmi olyan lezárás, ami miatt tűkön ülve várnánk a jövő évet. Ráadásul ez az első olyan Éhezők viadala-mozifilm, amiben a kettévágás miatt még csak említés sem esik a címbéli véres tinigladiátor showról – ez nagyjából olyan merénylet a néző ellen, mintha A Gyűrűk Ura – Két toronyban meg sem említették volna a kultikus bizsut.

Képzeljük el az eddigi Éhezők viadala-filmeket úgy, mintha a végükről levágnánk azokat a részeket, amikor már bekerülnek az arénába a versenyzők – így nagyjából meg is kapjuk Az Éhezők viadala – A kiválasztott 1. részt annak minden előnyével és hátrányával együtt.

A sztori röviden annyi, hogy valamikor a sötét jövőben az Éhezők viadala című halálos tévéshow közkedvelt bajnokát (Jennifer Lawrence) pont az elnyomó rezsim jó útra tért propagandafőnöke, (Philip Seymour Hoffman) menti ki a játék fináléjából, hogy a lány lehessen a föld alatti ellenállás vezéralakja, és segítsen a bujkáló Coin elnökasszonynak (Julianne Moore) legyőzni a népnyúzó diktátort (Donald Sutherland).

A film szépen építkezik az előző két részre, lefekteti a megváltozott világ alapvetéseit, de közben az íve, ritmusa és főként súlypontjai éppen olyanok maradtak, amilyenek egy könyv első felében lennének. Így viszont csak egy alapos átkötést és felvezetést kapunk, az igazi katarzis mind a következő, befejező részre marad.

Jól átjön egyfajta hidegháborús hangulat, amiben tettekkel megtámogatott propagandaüzengetésekkel bombázza egymást a Kapitólium diktátora és az egészen az előző rész végéig megsemmisültnek hitt 13. körzet rejtélyes vezetője, és közben még egy bizonyos ének Jennifer Lawrence előadásában is garantáltan belemászik a fülünkbe a film végére.

A bunkerhangulat azonban kicsit hátránya is a filmnek: miközben vannak ugyan külső helyszínen játszódó jelenetek, az embernek mégis végig az az érzése, hogy két stúdióba berendezkedett fél üzenget egymásnak tévéképernyőkön keresztül. A körzetek sajátos világába kapunk ugyan egy rövid bepillantást, de nagyon messze járunk már a Kapitólium előző részekben látott színes-szagos, de mégis élő kavalkádjától, az arénák változó növényzetű, mozgalmas vadvilágától, ahol minden másodpercben jött egy gyilkos méhraj vagy ködfelhő.

Jennifer Lawrence-nek még mindig nagyon jól áll a barna haj, és Katniss karaktere, egyértelműen ő a filmtörténelem legdögösebb forradalmárja. De a Liam Hemsworth rajongók is örülhetnek, ezúttal ugyanis Katniss és Peeta kapcsolata mellett jóval több hangsúly esik a Gale-hez fűződő érzelmeire, és a családjára is több idő jut.

Azonban miközben Katniss karaktere főszereplőként szépen fejlődik tovább – a könyv egyes szám első személyben mesélte el a történetet – egyszerűen túl kevés történik a filmben ahhoz, hogy az eddigi részekben már bevezetett karaktereknek hangsúlyos szerep jusson. Mindenki kap azért egy-két jellemző jelenetet, a február elején elhunyt Philip Seymour Hoffman jelenléte utolsó szerepében pedig kifejezetten átlengi az egész filmet.

A szereplőgárdája miatt már Hoffmant leszámítva is eleve sokan látni akarják majd a filmet, ami minden korosztálynak szólhat:

• a tinik Jennifer Lawrence és Liam Hemsworth miatt,
• a sorozatfüggők a True Detective-ben brillírozó Woody Harrelsonra és a Trónok harca-sztár Natalie Dormerre kíváncsiak,
• az idősebb korosztály pedig elmegy megnézni, hogy vajon az öreg Donald Sutherland ugyanolyan csibészesen mosolyog-e most véres kezű diktátorként, mint régen a Piszkos tizenkettőben,

Főhajtás a klasszikusok előtt

Az illusztris színészgárda mellé szép számmal kapunk kikacsintásokat is. Míg az első Éhezők viadala egy látványos Menekülő ember-tribute volt, a második pedig egy izgalmas Lost-utánzatba ágyazott, halálos dzsungelshow, a mostani epizód egyfajta Terminátor-tribute lett. A szereplők szinte csak a rommá bombázott régi othonaikban és a föld alatti ellenállás szürke bunkervárosában mutatkoznak. Amikor pedig Jennifer Lawrence szörnyülködve rálép egy koponyára, a néző szinte már azt várja, hogy befordul a sarkon a jól ismert fémcsontváz.

Fanatikus filmbuziknak egyébként izgalmas szórakozás lehet összeszedni, milyen régi klasszikusokból ollóztak össze jeleneteket a forgatókönyvírók (vagy épp Suzanne Collins az eredeti regényben) ehhez a filmhez. Mi például rögtön hármat is találtunk:

• A Terminator-hatás ott is egyértelmű, amikor Katniss visszatér egy bevetésből, és szomorú tekintettel végignéz a bunkerben szorongó barátokon és családokon, akik mind tőle várják, hogy megnyerje a háborút.

• Jennifer Lawrence legalább olyan vagányul lövi le a robbanó nyilával az ellenséges légi járművet, ahogy Stallone a Rambo 3-ban.

• A végén pedig ugyanúgy visszarohan a menekülős jelenet közepén a kövér, vörös macskáért (ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor a macskát kereső testvéréért), ahogy Sigourney Weaver A nyolcadik utas: a Halálban elment Jonesy-ért.

És ha már a piros pontoknál tartunk, ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy a forgalmazó, a Fórum Hungary az eddigi Éhezők viadala részekhez hasonlóan feliratos változatot is hozott a mozikba, ami ma már sajnos ritka kuriózumnak számít.

Csak jövőre áll össze

Kár, hogy a film minden erénye ellenére olyan érzése van az embernek, mintha egy tévésorozat kétrészes évadzárójának ülne neki, csak azzal az óriási különbséggel, hogy ott nem egy évet kell várni a tényleges fináléra. Ami ehhez képest jó hír, hogy nem próbálták teljesen lufivá duzzasztani a féltörténetet, A kiválasztott első része így jó 20-25 perccel rövidebb az eddigi két Hunger Games mozinál, ami ebben az esetben egyáltalán nem hátrány.