Kezdjük egy coming outtal : ez volt az első Atom Egoyan-filmem. Nem érdekelt  a középkorú házasságok szexuális problémáiról szóló, csöcsös drámának álcázott  Chloe, nem néztem meg az Exoticát, és hiába nevezték két Oscarra, az Eljövendő szép napok sem izgatta a fantáziámat. Nem voltak tehát prekoncepcióim, elvárásaim A fogoly című filmjével kapcsolatban, nem tudtam, mit várhatok tőle (akiről persze sokat olvastam, és tudtam, hogy kicsoda), és igazság szerint most sem tudom eldönteni, hogy pont olyan túlértékelt rendező-e, mint M. Night Shyamalan, vagy egyszerűen ez a filmje csak nem jött össze.

A fogoly ugyanis nem jó film. Egészét tekintve semmiképpen, viszont a közel kétórás játékidőben voltak olyan jelenetek, villanások, beállítások, hangulatok, amik nagyon is működtek. A környezet lenyűgöző, a hóval fedett kanadai táj legalább annyira markánsan jelen van, és fontos, mint a Fargóban ez eleinte hófehér, aztán egyre véresebb minnesotai. Jó volt látni Rosario Dawsont egy olyan szerepben, ami nem csak és kizárólag az előnyös külsejéről szólt, bár Egoyan se bírta ki, hogy legalább pár jelenet erejéig ne öltöztesse testhez álló, vörös selyemruhába. Ezen kívül még érdekes az alapkoncepció, és örültem a stáblistán Mireille Enos és Kevin Durand nevének, előbbinek nagyon kijárna már egy olyan film, amiben a moziban is tudja azt hozni, amit a The Killing című sorozatban, utóbbiról pedig a Füstölgő ászok óta tudom, hogy ha elmebeteg főgonoszra van szükségem a filmemben, hozzá fogok fordulni.

Kár, hogy ezen kívül túl sok jót nem lehet elmondani a 2013-as, Hugh Jackman-Jake Gyllenhaal féle Fogságban alapmotívumára hajazó fimről. A sztori egyszerű, mint a sárga bögre, egy melós (Ryan Reynolds) lányát elrabolják, a rendőrség tehetetlen/őt gyanúsítja, a házassága rámegy, eltelik nyolc év, de a fater nem adja fel a dolgot. Egoyan nem húzza az agyunkat azzal, hogy kétségek között hagy minket hányódni, a nyitójelenetben megmutatja azt, ki követte el a bűncselekményt, és miért, megmutat mindent, és közben úgy ugrálunk az időben, hogy az első 15 percben ember legyen a talpán, aki össze tudja rakni az eseményeket. És ez nem jó. Azért nem, mert sem az apaát alakító Ryan Reynolds, sem a feleségét kisujjból, rutinszerűen kirázó Enos nem képes arra, hogy a különböző idősíkokat legalább a játékukkal megkülönböztessék - megkeseredett, savanyú emberek voltak az elrablás előtt és közvetlenül utána is, nemhogy nyolc évvel később. 

Az elrabolt lány után nyomozó Dawson karaktere az egyetlen, aki bármiféle karakterfejlődésen átmegy, a pedofilok lekapcsolása iránt mutatott eltökéltsége lenyűgöző és tiszteletreméltó, neki drukkolunk egyedül a film alatt, pedig Reynoldsnak kellene, csak hát neki nem nagyon lehet, mert ugyanazzal az egy arckifejezéssel játssza végig a filmet, nem mintha eddig úgy gondoltam volna róla, hogy szemernyi tehetség is szorult belé. A legidegesítőbb, hogy a film központi kérdését, az egyik legszörnyűbb bűncselekmény-típust, a kiskorúak ellen elkövetett rémségeket Egoyan nem képes úgy megjeleníteni, hogy az ember keze ökölbe szoruljon, és legszívesebben letépné a vásznat a helyéről, a kibertérben zajló, távoli, személytelen dolognak ábrázolja, miközben ennél személyesebb dolog nem nagyon történhet egy apával.

A rémes logikai bukfencek, a rendőrség ostobasága, az emberrabló karakterének manírossága és rém idegesítő beszédstílusa, a film összecsapott vége és az ilyen történetekhez teljesen felesleges, széttöredezett szerkezet miatt a filmet nem lehet igazén élvezni, szinte ötpercenként lehet valamin bosszankodni, ami kirángatja az embert a film hatása alól. Ha karácsonykor csak egy elrabolt lánya után nyomozó apás filmet akar megnézni, az a Fogságban legyen, semmiképpen ne Egoyan fércműve.   

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!