Már csak azért is szeretném, hogy minél több ember megnézze a magyar címadásban Godard: Búcsú a nyelvtőlt, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a film lenne az, ami a legtöbb panaszt kapná a mozikban. Nem azért, mert rossz film, bár erről egy kicsit később azért többet fogok írni, hanem mert olyan, mintha valaki vetítés közben egy bekapcsolt ütvefúróval bökdösné a vetítőgépet.  

A legtöbb kép minősége gyatra, digitális kamerával felvett, túltolt színekkel. A zene néha elindul, néha meg úgy áll meg, mintha valaki egy véletlenszerű pillanatban kihúzta volna a magnót az áramból. A jelenetek felületes nézésre csak nagyon vékony fonalakkal kötődnek egymáshoz. Egyik jelenetben egy meztelen nő és meztelen férfi Rodin Gondolkodó-szobráról a beszél a fürdőszobában, miközben az utóbbi ugyanolyan pózban ül a vécén és közben komikusan mű finghangokat ereget. Többször végignézzük, hogy megérkezik egy komp. Néha német szereplők érkeznek és németül kiabálnak. Néha archív felvételeket kapunk a náci Németországból és az első Frankenstein-filmből. Néha valaki filozofál. Néha látunk egy kutyát. Aztán a filmnek vége. Az egész 3D-ben van egyébként.

Kétféleképpen lehet a cikk írásakor valószínűleg éppen a 85. születésnapját ünneplő Jean-Luc Godard új filmjéről írni. Vagy fejest ugrok egy elemzésbe arról, hogy a francia filmrendező egész karrierjét arra tette fel, hogy pöröllyel verje szét azt, amit általában a nézők gondolnak a filmről. A Kifulladásigban a bűnűgyi filmek közhelyes történeteit szedte darabokra, a Bolond Pierrot-ban az erőszakos amerikai filmekből csinált viccet, és így tovább. A

mert tessék megnézni, egymás után teszek két meztelen embert meg egy kutyát, és kész, a filmemet mozikban adják. Sőt, Godard még tovább lép, nem is csak a film halálát károgja, hanem az emberiség és társadalom végét. Grandiózus kijelentések.

De én képtelen vagyok máshogy tekinteni erre a filmre, mint a világ legnagyobb trollkodására. A külföldi sajtó benyelte, a nagy múltú Cahiers du Cinema és a Sight & Sound is az év második legjobb filmjének nevezte, és egészen biztos, hogy ha egy féléven keresztül kellene elemeznem (ahogy az egyetemen Godard 1962-es Éli az életét kellett), akkor biztosan eljutnék arra a pontra, ahol belátom a zsenialitását, de attól félek, hogy az csak a Stockholm-szindróma lenne.

Mert a Búcsú a nyelvtől közel nézhetetlen, Godard szándékosan rossz minőségű 3D-t használ, a két külön szembe adott kép néha pont annyival eltér, hogy összezavarja az embert, a filmbeli feliratok egymásra kerülnek, kitakarják egymást, a rendező pedig két különböző pillanatban is eljátssza, hogy a két szembe két teljesen más képet küld, ami nagyon kedves fricska, csak éppen szemtengelyferdülést okoz. Története pedig szinte nincs, vagyis van, de csak nagyon nagy erőfeszítéssel dekódolható (egy házasságtörés története egyébként, elnézést a spoilerért), és a végére kicsit úgy érezhetjük magunkat, mintha áttrappolt volna felettünk egy komplett bölcsészkar. Trollkodásnak nagyon vicces a Búcsú a nyelvtől, de pont elég olvasni róla. Akit nem sikerült meggyőznöm, az nézze meg az előzetest és képzelje el ugyanazt hetven percben, és mérlegeljen, megéri-e ez neki.