Kevés film osztja meg úgy az Index kultrovatát, mint Ridley Scott 2000-es agyondíjazott eposza, a Gladiátor. Van, aki imádja, mások meg egy túlértékelt, felfújt nagy semminek tartják. Ez az a film, amihez Scott idei nagy dobása, az Exodus: Istenek és királyok a legjobban hasonlít, csak sokkal unalmasabb. Mindkét film

• irgalmatlanul hosszú (149 kontra 142 perc),
• az ókorban játszódik,
• egy különleges férfival a főszerepben,
• csatajelenetekkel, akciókkal,
• és nyakon van öntve egy adag pátosszal.

Mindkét filmben nagyszerű helyzetből indul a hős, a Gladiátor főszereplője, Maximus a császár kedvence, elismert hadvezér. Az Exodus főszereplője, Mózes a fáraó kedvence, elismert hadvezér. A Gladiátorban Marcus Aurelius azt szeretné, ha Maximus lenne az utódja hataloméhes fiával, Commodusszal szemben, az Exodusban pedig a fáraó szeretné, ha Mózes lenne az utódja hataloméhes fiával, Ramszesszel szemben. Egyik kívánság sem teljesül, Maximusból gladiátor, Mózesből meg kecskepásztor lesz egy időre.

Ami mégis fontos különbség, hogy Maximus történetét nem ismerhették a nézők, míg Mózesével tízéves kor felett remélhetőleg mindenki tisztában van. Éppen ezért

Mózest a nagy pásztorkodás közepette megszólítja az Úr, arra kérve, hogy vezesse ki a népét Egyiptomból. Ramszesz ebbe persze nem megy bele, szüksége van a zsidó rabszolgákra, épül a sírja meg a palotája meg az ötszáz emlékműve. Isten erre tíz csapást mér Egyiptomra: a folyók vérré változnak, békák, férgek, rovarok, dögvész, fekélyek, jégeső, sáskák kínozzák a népet. A fáraónak ez sem elég, őt csak a sötétség és az elsőszülöttek halála győzi meg arról, hogy el kell engednie őket. Vagy még az sem.

Mivel nem rágjuk le a körmünket azon, hogy vajon a sáskajárás után szabadul-e a nép, vagy hogy miképp vezeti át őket a Vörös-tengeren Mózes, az Exodus a megvalósítás miatt lehetett volna izgalmas. Hiszen mégiscsak

Az Exodus természetesen 3D, mégsem mondhatjuk azt, hogy annyira más lenne nézni, mint mondjuk a Ben Hurt vagy a Spartacust. Két-három jelenettől eltekintve ugyanis egyáltalán nem számít, hogy 3D-ben készült. Semmit nem ad hozzá a filmhez, hogy is adhatna, hiszen annak nagy részében Mózes a csámcsogó Ramszesszel vitázik, vándorol a sivatagban, kecskéket őriz és kiképzi az embereit. A tenger szétválása persze látványos, de az ekkorra már közel két és fél órája a moziban ülő, nem kicsit elcsigázott nézőt ez nemigen vigasztalja.

A másik, ami a látványon túl hozzáadhatott volna a történethez, az az új nézőpont, Mózes sajátos helyzetének, lelki alkatának, változásának bemutatása. Nem mondom, hogy erre kísérlet sem történt, de összességében a film ezzel is adós maradt. Persze szó esik arról, hogy az egyiptomi hercegként felnőtt Mózes még zsidó vezérként is kötődik, esetleg jobban kötődik azokhoz, akik között felnőtt, mint akiket vezet. Hogy egyiptominak már nem egyiptomi, de zsidónak még nem zsidó, hogy nem érti, nem ismeri népe szokásait, hitét. Szó esik róla, hogy aztán hagyjuk is az egészet a francba. Ahogy Christian Bale minden igyekezete ellenére az az út is homályos marad, hogy lesz a cinikus, okos, kompromisszumkész és a vallásokkal, minden vallással szemben távolságtartó Mózesből igazi fanatikus. Mert az kicsit kevés, hogy az Úr egy 8 év körüli fiúcska képében néha eltársalog vele. (Hogy honnan jött az ötlet, hogy éppen egy ilyen korú kisfiú bőrébe bújtassák, rejtély, és sajnos nem is működik, ahogy sok más sem a filmben.)

Bale ugyan minden jelenetben benne van, de olyan nem sok akad, amiben meg is mutathatja, hogy mit tud. Joel Edgerton jobbára gonoszul vagy irigyen néz, mint Ramszesz, és messze ők jártak a legjobban a filmben hemzsegő sztárok közül. A fáraó anyját játszó Sigourney Weavert például alig látjuk, szavát alig halljuk, csak néha követeli Mózes halálát ádázul. Ez a szerep remekül példázza a negyven év feletti hollywoodi színésznők sirámát, mely szerint nekik már egyszerűen nem jut épkézláb karakter. De nem jutott több Ben Kingsley-nek sem, aki Nun szerepében valami olyan tanácsadónak van szánva a filmben, amilyen a Schindler listájában volt Schindler mellett. Csak az egy normálisan megírt szerep volt, itt meg csak áll és nagy szemekkel nézi Mózest, aztán random benyög valamit.

Félreértés ne essék: ettől még az Exodus semmivel nem rosszabb, mint azok a több évtizede készült történelmi filmek, amiknek az ismétléseit ezredszer is megnézzük a tévében karácsony körül. Éppen olyan jókat lehet szundikálni ezen is. Aki szerette a Spartacust, az ezt is bírni fogja. Csak mintha nem jutott volna el a készítőkhöz, hogy 2014 van. 

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!