Ez a nap is elérkezett végre: Peter Jackson grandiózus csatákkal és Zsákos Bilbó hazatérésével zárta le a két évvel ezelőtt megkezdődött nagy kalandot, A hobbit-trilógiát. Csak ezzel még mindig az a baj, hogy Tolkien nem véletlenül egyetlen könyvben mesélte el három helyett Tölgypajzsos Thorinék kincsrablásba oltott honfoglalását. Sajnos Az öt sereg csatája tényleg csak azt képes nyújtani, amit a címében megígér: öt CGI-sereg hihetetlenül unalmas csatáját.

Mert ebben a filmben tényleg csak annyi történik, hogy ork hordák, páncélos tündék, szuronyos lándzsás törpök, maszatos emberek és gigantikus sasmadarak szurkálják, ütik, karmolják, kalapálják, csépelik, mészárolják, kaszabolják, csonkolják, zsigerelik és pusztítják egymást. Ami az első öt percben még izgalmas, de aztán borzasztóan hamar ráun az ember a sok lefejezésre és belezésre, mert elfárad a szeme a CGI-dömpingtől, és egyetlen pillanatig sem tud izgulni a szereplőkért.

Ráadásul Peter Jackson megint majdnem két és fél órában veri bele a néző fejébe, hogy az új Középfölde-trilógia is egy ugyanolyan eposzi ívű háború a jók és a gonoszok közt, mint amilyen a díjesővel elhalmozott A Gyűrűk Ura volt. Holott történetben, hangulatban, sőt, még a viccekben is alulmarad a nagy előddel szemben.

A Smaug pusztasága tavaly ilyenkor ugye azzal ért véget, hogy Bilbó, Thorin és a Magányos-hegy mélyére frissen frissen bevonult törpcsapat felverte legszebb álmából a címbéli sárkányt, Smaugot, aki ezért bosszúból elrepült, hogy porig égesse a közeli embertelepülést, Tóvárost. Ez a folytatásban tényleg pompásan sikerült: Peter Jackson látványosan lángba borítja az egész vásznat, és a főcím előtti rész minden másodpercén érződik, hogy ezt az esztelen városrombolást is ugyanannyira élvezte, mint amikor majdnem 10 éve King Konggal amortizálta le fél New Yorkot.

A sztori onnantól kezd unalomba fulladni, amikor megérkeznek Erebor törpetárnáinak bejáratához, majd látványosan csatarendbe állnak

• Tóváros megmaradt lakói, élükön Barddal, a Sárkányölővel,
• a tündék, élükön Thranduillal, Bakacsinerdő királyával,
• a törpék, élükön Vaslábú Dáinnal, a Vasdombok urával,
• Mória és Gundabad orkjai, élükön Azoggal, a Pusztítóval, és a hülye fiával, Bolggal
• és a Ködhegység sasmadarai, az alakváltó Beornnal.

Csak hát ugye az összes frakció csupa ellenszenves figurából áll, így a néző senkinek sem tud drukkolni. Az orkok buták és gonoszak, de a  másik oldal sem sokkal jobb: az önző Thorint csak a kincs érdekli, akárcsak Sárkányölő Bard kompániáját, a fura tündekirály pár ékszer miatt simán lemészárolná a harci malacon lovagló, nagypofájú Vaslábú Dáint, Beornék meg csak a legvégén szállnak be a nagy mészárlásba. Az egész bagázsból egyedül Zsákos Bilbónak van a helyén a szíve (a zseniális Martin Freeman ráadásul mindenkit lejátszik a vászonról), de róla meg mindenki tudja, hogy túléli a kalandot, így igazából nem is izgulunk érte.

A két korábbi A hobbit-epizóddal mindenkinek az volt a baja, hogy a szereplők többet és hosszabban vánszorognak a pusztában, mint a Tarr Béla-filmek szereplői együttvéve. A megalomániás Peter Jackson most viszont átesett az olifánt a ló túloldalára:

Az új-zélandi útifilmet felváltó, vég nélkül nyakunkba ömlő csatajelenetek alatt akár el is szunyókálhatunk pár percre, érdemben semmiről sem maradunk le. A törpök, tündék és emberek tényleg annyi szerencsétlen orkot nyakaznak le közel két óra alatt, mintha Az öt sereg csak egy 250 millió dolláros reklám volna az idei év slágerjátékához, a Middle-Earth: Shadow of Mordorhoz.

Voltak azért jó részek is 

Nem lenne persze igazságos a túlpörgetett, unalmas akcióáradat miatt kikiáltani Peter Jacksont az új Michael Bay-nek. Ott ugyanis, ahol nem a halomra gyilkolt CGI-orkokat kellett megmutatnia a féregfúrta barlangokban és a vakítóan havas tájakon, előbújhatott belőle a mára sajnos igen mélyre eltemetett, horrorrajongó rendezőzseni.

Brutálisan jól sikerült például

• a mohó Tölgypajzsos Thorin összes olyan jelenete, amiben Smaug kincsétől megrészegülve, dörgő sárkányhangon, félőrültként üvöltözik a többi törppel, hogy adják vissza neki az ellopott arkán követ (ez persze legalább annyira Richard Armitage érdeme, mint Jacksoné),
• a Dol Guldur-i romok, ahol a Nekromanta fogva tartja Gandalfot, és ahol minden kőlépcső és ledőlt torony a régi habszivacs szörnyes fantasy filmeket és Tim Burton gyönyörűen groteszk kísértettanyáit idézi,
• Galadriel nagyjelenete, amikor a gyűrűje hatalmával, démoni fúriaként veri vissza Dol Guldurban Szauront és a kilenc emberkirály szellemét (akikből később az Egy Gyűrűt kereső nazgúlok lesznek),
• és ugyanitt Szarumán, Radagast plusz Elrond nagy csatája a gyűrűlidércekkel, Gandalf megmentéséért (na nem mitha rá lenne ilyesmire szorulva, hiszen ő egy majdnem halhatatlan maia).

A horrorisztikus jelenetek mellett Peter Jackson abban is remekelt, hogy látványos kikacsintásokkal utalt a film utolsó harmadában A gyűrű szövetsége eseményeire.    

Ilyen többek között Bilbó mithrill láncinge, amit Thorintól kapott (és majd ezt adja tovább az Egy Gyűrűvel és a Fullánk nevű varázskarddal együtt Frodónak), Szauron Mordorba való menekülése, Legolas apjától kapott feladata, miszerint keressen meg egy vadonban vándorló, szakállas fickót, és a többi hasonló utalás, amivel Peter Jackson még szorosabban hozzádrótozza A hobbitot a nagy elődhöz.  

Csak ezzel az a baj, hogy

és a fejét fogó néző legszívesebben sírna, amikor a tündenindzsaként harcoló Orlando Bloom úgy ugrál a lezuhanó köveken, mint valami rajzfilmfigura a Gyalogkakukkban. Máskor meg azon kellene röhögnünk, hogy A hobbit-trilógia Jar Jar Binkse, Tóváros egykori urának segítője (Ryan Cage) nőnek öltözött, és a nagyibugyijában meg a gigamelltartójában akarja kicsempészni az aranyat.

A Jar Jar-hasonlatom természetesen nem véletlen. A három A hobbit-film számomra ugyanolyan látványos, de lélektelen és izzadságszagú fércmű lett, mint a Star Wars-előzménytrilógia: ezek is a kultikus előd farvizén evezgető, többmilliárd dolláros pénznyomdák, amit a fanatikus rajongók ugyan körmük szakadtáig istenítenek, mindenki más viszont inkább gyorsan elfelejtene a moziból kifelé menet.

A kérdés most már csak az, hogy Peter Jackson hajlandó lesz-e végre elengedni Középföldét, ahogy Lucas tette a Csillagok háborújával, vagy már jövőre belevág a sárkányvadászattal, hülye viccekkel és parasztvakító CGI-effektekkel felturbózott A sonkádi egyed gazda-trilógiába, 2020-tól pedig a maradék Tolkien-életmű megfilmesítésébe?