Így legyen ötösöm a lottón: várható volt, hogy az Interjú, bármilyen tré film legyen is, akkor lett igazén érdekes, amikor betiltották, hiszen így sokkal izgalmasabb megnézni, ugye. Különösen Észak-Koreában, ahol nem hiszem, hogy egyáltalán bemutatnának egyetlen amerikai filmet is a mozik (már ha van mozi, ahol nem valami propagandafilm megy, és nem az elnöki palota alagsoráról beszélünk).

A film történetének nagy része Észak-Koreában játszódik, így érthető, hogy az ottani lakosság nagyon szeretné tudni, hogyan látják hazájukat a főnökség által elátkozott amerikaiak. A Szabad Észak-Korea nevű online rádió szerint, amit nem mellesleg észak-koreai disszidensek működtetnek, az országban olyan nagy a kereslet a film iránt, hogy egyesek képesek akár 50 dollárt is kifizetni egy-egy kalózpéldányért. És hogy ezt a 12 947 forintnyi dollárt tudjuk hová tenni: ez tízszer annyi, mint amennyiért egy átlag dél-koreai tévésorozat DVD-kiadását meg lehet venni a feketepiacon.

Az észak-koreai rezsim persze tűzzel-vassal igyekszik kiirtani az apakomplexusos, meleg playboy képében feltűnő, majd picike darabokra robbanó Kim Dzsongünről szóló filmet az országból, a határokon megerősítették a bzitonségi ellenőrzést, és sokkal szigorúbban csapnak le a feketepiacra is, mint eddig. Ha viszont valamit a komenizmus megtanított az embernek, az az, hogy az ilyesmit nem lehet hatalmi szóval betiltani, a Kádár-rendszerben is volt itthon dobozos kóla, csak tudni kellett, hová kell menni érte.