Senki nem ismerheti a saját történetét, hiszen ő maga a történet főszereplője

így fogalmazza meg Nick Cave a róla szóló film vége felé, de az biztos, hogy a 20.000 nap a Földön című, zenés áldokumentumfilmmel sokkal közelebb kerülhetünk az ausztrál énekes-dalszerző világához, és egyetlen szürreális napjához. A világhoz, amit ő maga teremtett saját maga körül: egy képtelen, őrült, erőszakos világ. 

A hetvenes évek óta aktívan zenélő Nick Cave élete tökéletes alapanyag egy önéletrajzi filmhez: a gimnáziumi sulistársakkal, köztük Mick Harvey-val összehozott Boys Next Doorral induló pályafutása a Birthday Party zenekarral teljesedett ki, a Bad Seedsel pedig világszerte ismert és művészileg is elismert előadó lett, miközben évekig keményen heroinfüggő is volt. 

A zenélés mellett Cave az irodalomban is kiteljesedett: Berlinben írta meg fő művét (És meglátá a szamár az Úrnak angyalát), és több filmben is feltűnt: szerepelt a Ghosts… Of The Civil Dead c. filmben, a Jesse James balladájában, a legszorosabb filmes kapcsolata Wim Wenders volt, az emlékezetes megjelenéssel a Berlin felett az ég zárlatában, de ő írta a Proposition forgatókönyvét is. Sőt, ő volt az, aki fél évig járt PJ Harveyval is. 

Szóval minden adott volt ahhoz, hogy egy tipikus sztorizós-zenés önéletrajzi film készüljön Nick Cave életéről, felidézve a művészi pálya fontosabb állomásait szépen sorban miközben különböző zenésztársak, barátok és rokonok beszélnek a főhősről csakis szuperlatívuszokban. Szerencsére nem ez történt, a 20 000 nap elkerüli az unalmas vagy éppen utólag kiszínezett, elnagyolt storyteller zenés mozi csapdáját. Inkább egy olyan dokumentumfilmet csináltak, ami félig-meddig játékfilm is, hiszen igazából Nick Cave egy napját kísérjük végig. Ráadásul csak néhány Bad Seeds-szám és egy nagy koncertjelenet van a végén, tehát nem a zene a fő csapásirány, szépen lassan belemászunk Nick Cave fejébe, és a monológjain keresztül ismerjük meg a gondolatait a dalszerzésről, az emlékeit a volt barátnőiről, a félelmeit a színpadtól és a közönségtől. És közben nagyon szépen fényképezett atmoszférafilmet látunk esős és napos dél-angliai tájakkal, brightoni tengerparttal. 

A film elején Nick Cave felkel az ágyból, és beszélni kezd hozzánk, nyugodt tempóban végigkísérhetjük egy nem is annyira átlagos napját. A legutolsó Bad Seeds-lemez, a 2013 elején megjelent Push The Sky Away készítésének idejében járunk: Cave elmegy próbálni a zenekarával, a stúdióban felveszik a lemez címadó dalát egy brightoni gyerekkórussal, aztán meglátogatja zenésztársát, a Bad Seeds-ben és a Grindermanben is zenei mindenes Warren Ellist, aki éppen angolnát főz neki, aztán elmegy a pszichiáteréhez, akinek arról beszél, hogy legnagyobb félelme az, hogy elveszíti az emlékező képességét, mert emlékek nélkül nem tud történeteket mesélni, márpedig a dalszerzés a történetmesélésről szól.

Aztán autózunk, sokat autózunk, miközben Cave mögé ülnek azok az emberek, akik valamilyen fontos szereplői voltak az életének. Ray Winstone színésszel a fish&chipsről vitatkoznak; Blixa Bargeld elmondja, hogy miért hagyta ott a Bad Seeds-t 2003-ban a Nocturama lemez után; és hát Kylie Minogue, aki elmeséli, hogy milyen hatással volt rá,  amikor először látta Nicket a színpadon. Kétségkívül ezek a legjobb részek a filmben, talán csak PJ Harvey hiányzott az autóból. Aztán kapunk egy vicces sztorit Nina Simone színpadi jelenlétéről, aztán amolyan feloldásként csak annyit látunk, hogy a fiaival együtt pizzáznak és tévéznek és nagyokat röhögnek. 

A olyan hangulatot teremt, mint egy Bad Seeds-lemez vagy koncert: annyira beszippant az atmoszféra és az intim hangulat, amiben van valami keserű, valami baljós, de mégis vicces, mégis szórakoztató. Cave szerint a dalszerzés az ellenpontozásról szól: két különböző dolgot egymás mellé rendelsz és megvárod, hogy mi  pattan ki belőle. Valami ilyesmi történt ezzel a filmmel is: hiszen a 20.000 nap a Földön egyrészt egy hiteles dokumentumfilm Nick Cave életéről, másrészt a valóságtól teljesen elrugaszkodott önálló film is. Valós eseményeket mutat be, valós dolgokról beszél, de mégis van benne valami szürreális, nem evilági. Nemcsak Nick Cave- és Bad Seeds-rajongóknak ajánlott, de nekik különösen, mert ennyire közelről még nem láthattuk őt.