A Téli álom nem egy film, hanem egy nagyregény. Hosszú, vaskos, ambiciózus, és valószínűleg több ember fog beszélni róla, mint ahány végignézi. Azért, mert nem könnyű feladat, Nuri Bilge Ceylan (Egyszer volt, hol nem volt Anatóliában) filmje

főleg súlyos, komoly beszélgetésekből áll, és nagyjából az utóbbi idők egyik leglehangolóbb drámája minden szempontból. Cannes-ban megkapta az Aranypálmát.

És a mostanában bemutatott, hasonlóan hosszú nagyregény-filmekhez képest (Sráckor, Adele élete)

Végtelen türelem kell hozzá, de nem úgy, mint mondjuk a Sátántangóhoz vagy a Volt egyszer egy Amerikához, hanem úgy, mint elmenni látogatóba egy haldokló rokonhoz vidékre. Pihenni kell előtte, pihenni kell utána, és nem érdemes közben sok kávét inni.

Én végignéztem. A törökökről szól.

Egész pontosan egy Aydin nevű, középkorú fickóról, aki Anatóliában egy szállodát vezet. Vagyis nemcsak egy szállodát, hanem komoly befolyással van a közösségre, többen is bérelnek tőle házat a faluban. Aydin színész volt Isztambulban, azóta cikkeket ír a helyi lapnak, és a török színháztörténetről készül könyvet írni. Gazdag, kiegyensúlyozott, és jó embernek gondolja magát. Évtizedekkel fiatalabb felesége szabadidejében adománygyűjtéseket szervez a helyi hátrányos helyzetű fiataloknak. Boldognak tűnnek.

Félmondatokból, gesztusokból és mások testbeszédéből kiderül, hogy a férfi mégsem annyira jó ember, mint amilyennek hitte magát. Anatóliában közben beköszönt a tél, a szállodavendégek elmennek, mindent befed a vastag hó. Senki sem tud sehova menekülni.

A néző sem, maximum kifele a moziból, ha már képtelen elviselni azt a fullasztó, csigalassú hangulatot, amit a Téli álom áraszt. Pedig érdemes maradni, mert

kisemberek jelentéktelen sorsai rég voltak ennyire idegtépőek a vásznon.

De a Téli álom lassú film, és úgy lassú, ahogy kevés más dolog jelenleg a moziban. A cselekményének nagy része abból áll, hogy két ember beszélget egymással Fontos Témákról: gonoszról, vallásról, pökhendiségről, jótékonyságról. Ceylan ráadásul a végtelenségig elhúzza ezeket a dialógusokat, amiket úgy írt meg, mintha valódi emberek próbálnának meg beszélgetni: vannak visszatérő érvek, ismétlődő mondatok, csendek, változó szempontok, felháborodás és még egy kis csend. A viták szervesen alakulnak ki, egy átlagos csevegés percekig tarthat, amíg valaki el nem enged egy ártatlan megjegyzést, ami aztán hatalmas drámává növi ki magát. Mintha a Téli álom szereplői terápián lennének, és minden szót végig kellene hallgatnunk. Ami elmondhatatlanul megterhelő. Egy beszédes, monológokkal és heves párbeszédekkel teli film másfél óra alatt is lefárasztja az embert. És mint mondtam és még mondani is fogom sokáig, a Téli álom több mint kétszer annyi.

De nem kizárólag színpadias beszédekből áll a törökök Oscarra nevezett filmje. Ceylan tökéletes helyszíneket talált a sztorijához, Anatólia ezen része, ahol egyszerre állnak sziklákba faragott és némileg modern házak, nagyon jól passzol ehhez a történethez, ahol

És habár mindent megtettem, hogy a Téli álmot az év legunalmasabb filmjének mutassam, egyáltalán nem az. Amikor beindul a története, és szépen lassan megértjük Aydin hátterét, és a helyet, amit ebben a közösségben elfoglal, akkor lebilincselő is tud lenni. De ilyen hosszan, ilyen stílusban sajnos nem mindig az.