Stephen Hawking az a tudós, aki dögössé tette az elméleti fizikát jóval azelőtt, hogy Sheldon Cooper először mondta volna azt, hogy Bazinga az Agymenők című tévés sitcomban, és éppoly szerves része lett a popkulturának, mint Albert Einstein. Pont ez a közismertsége, az, hogy szinte mindent tudunk a betegségéről, az életéről, a munkásságának arról a részéról, amit mi, közönséges halandók is megérthetünk, teszik a Mindenség elmélete című filmet idegesítővé és néhol kifejezetten elviselhetetlenné.

A filmtől én azt vártam, hogy egy kicsit belelátok annak a zseninek az elméjébe, akinek gondolataiból legfeljebb a kötőszavakat értem meg gond nélkül. Szerettem volna látni a folyamatot, aminek végén megszületett Az idő rövid története, érdekelt volna, hogyan jut el A-ból B-be Hawking, szívesen néztem volna a fiatal tudóst, ahogy rádöbben olyan dolgokra, amikre mások nem, és így tovább. Nem mondom, hogy ezt a részt teljesen hanyagolja James Marsh rendező, ott van ez is ebben a kétórás, néha a giccs határán egyensúlyozó, máskor azon átbillenő szomorújátékban, de sokkal nagyobb figyelmet fordít a világ legrégebbi történetének, egy szerelemnek az elmesélésére.

Olyan ez a film, mintha a rendező nem tudta volna eldönteni, hogy ki a fontosabb: Hawking, vagy első felesége, Jane Wilde, akinek egyik könyve képezi a film tulajdonképpeni alapját. Van egy fiú, kicsit böte, kicsit idétlen, és a külseje sem túl megnyerő, de olyan briliáns az elméje, hogy egy szép, csinos lány első látásra fülig szerelmes lesz belé. A fiú olyanokat mesél neki a világegyetemről, mint még senki, és a bölcsész csaj hozzámegy feleségül, pedig a fiú beteg, olyan baja van, amivel az orvostudomány a mai napig nem tud mit kezdeni. Két évet jósolnak neki az orvosok, és sajnálkoznak, közben a szegény ember Michael Nymanje,  Jóhann Jóhannsson játszik szívbemarkoló dallamokat, hogy érezzük a súlyát annak, amikor egy huszonéves emberrel közlik, hogy elméje a saját teste börtönében rekedt mindörökre.

A lány azonban kitart a fiú mellett, szül neki pár gyereket, ápolja és ellátja, feladja a saját tanulmányait, és viszi a háztartást, miközben a férje állapota egyre romlik, és a nagy sóhajokból már tudjuk, hogy előbb-utóbb ebből baj lesz. A baj egy templomi kórus fess zenekarvezetője képében jelentkezik, aki közel kerül a lányhoz, és a többit vagy tudjuk már Hawking élettörténetéből, vagy simán ki tudjuk találni azokból a kínosan mesterkélt jelenetekből, amikben a karvezető és a lány egymást méregeti, és közben ajkaik kicsit elnyílnak, majd megremegnek. Közben a háttérben a fiú groteszk pózba merevedve ül a kerekesszékben, és ki tudja, mire gondol.

Ettől kap az ember idegbajt a film közben, ettől a ránk kényszerített csöpögős romantikától, amit a végtelenül idegesítő zene és a sárgás fényelés is csak erősít, és akkor a lassított felvételekről még nem is beszéltem, meg a tengerparti családi idill képeiről, amik egy ponton pont úgy néznek ki, mintha egy paródiát néznénk a kerekesszéket nyaldosó hullámokkal, és a karvezető nyakában lovagló kisgyerekkel. Miközben Hawking munkássága sokkal érdekesebb alapanyag lett volna egy ilyen filmhez, mi egy családi drámát kapunk, de abból is a langyos változatot, amiben tulajdonképpen érzelmeknek nem sok nyoma van - a színészek pont azokban a jelenetekben visszafogottak, amikben nem kellene annak lenniük, és a filmben egyébként majdnem hibátlan alakítást nyújtó Felicity Jones is ilyenkor bicsaklik meg.

A Hawkingot alakító Eddie Redmayne Oscar-jelölése már akkor egyértelmű volt, amikor aláírta a szerződését. Azt, hogy mennyire a színészi képességek kérdése az, hogy egy ALS-szindrómás embert hitelesen eljátsszon, döntse el a néző, én Michael Keaton játékát a Birdmanben vagy Benedict Cumberbatch teljesítményét a Kódjátszmában sokkal többre értékelem, de az kétségtelen, hogy Redmayne legjobb pillanataiban elfeledteti velünk azt, hogy egy Hawkingot alakító színészt látunk, és ez elég lehet akár egy Oscar-díjhoz is.

A film díszleteire, a jelmezekre vagy a sminkre szavunk nem lehet, ha a forgatókönyvre is ilyen nagy figyelmet fordítottak volna, és James Marsh nem úgy ül neki a feladatnak, hogy na, akkor rendezek egy Oscar-filmet, akkor a néző is sokkal jobban járt volna. Stephen Hawking nemkülönben.