Az, hogy émelyítően szirupos lett Jamie Foxx és Cameron Diaz kiskutyás-kislányos musicalje, enyhe kifejezés.

Oké, már az 1977-es Broadway-darab is nyálas volt, amit aztán 1982-ben szélesvásznú musicallé duzzasztottak, 1999-ben pedig a Disney is elkészítette a maga direkt dvd-re szánt verzióját. Ezek azonban mind a '30-as évek New Yorkjában játszódtak, az öltönyös úriemberek, a kalapos úrinők, a hózentrógeres kifutófiúk és az oldtimer autócsodák eleve nosztalgikusan giccses világában, így a maguk módján valahol szerethetőek voltak.

A modern környezetbe átrakott, 2014-es feldolgozás azonban az alpáriság, a vásári gagyi és a pofátlanul könnyfakasztó giccs dagonyájában vergődik. Pont olyan, mintha egy kajakihányós-gyereknevelős Adam Sandler-vígjátékot néznénk, csak itt a kötelező jellemfejlődésen áteső, szerencsétlen apuka rendszeresen énekelni és táncolni kezd a többi szereplővel.

Pedig az alapsztori (amit eredetileg egy 30-as évekbeli képregény volt) tökéletes lenne egy minden karácsonykor levetíthető, szívmelengető családi filmhez. Adott egy 11 éves, cuki árva, Annie (Quvenzhané Wallis) és a még cukibb kiskutyája, aki egy árvaotthonban sínylődik az egykor popsztárból alkoholista házvezetőnővé züllött Cameron Diaz rémuralma alatt. Egyik énekelgetős napján azonban a kislány beleütközik egy mobilcég gátlástalan igazgatójába (Jamie Foxx), aki épp a polgármesteri székre pályázik, a tanácsadói (Bobby Cannavale és Rose Byrne) pedig rábeszélik, hogy néhány szívbemarkoló fotó erejéig vegye magához a kislányt, aztán ha megnyerik vele a választásokat, dobják vissza az utcára.  

Természetesen ahogy az ilyen típusú filmekben lenni szokott, a morcos milliárdos annyira szívébe zárja az árva kislányt, hogy örökbe akarja fogadni. Gátlástalan tanácsadója azonban visszaadná inkább az árvaotthonnak vagy az igazi szüleinek, így máris megvan a film gyűlölhető gonosza, aki persze hiába ármánykodik, elbukik a végén. Annie pedig pont úgy változtatja át a zsémbes milliárdost családszerető pótapává, mint a karácsonyi szellemek a zsugori Ebenezer Scrooge-ot.

Nehéz elrontani egy ezeréves hollywoodi klisékből felépített, kiskölykös-kiskutyás családi filmet, az Annie-t viszont sikerült. Nem a 11 éves Quvenzhané Wallison múlt, ő végig lelkesen táncolt és énekelt (bár utóbbinál néha iszonyúan fülsértő volt a túltolt autotune-kozmetikázás). Jamie Foxx azonban sokszor látványosan kínlódott a kőszívűből vajszívűvé váló milliárdos szerepében, és Rose Byrne pedig olyan halvány szerelmes titkárnő volt, hogy ha kivágnánk a jeleneteit, fel sem tűnne a hiánya.

A legidegesítőbb színész viszont egyértelműen a lecsúszott mostohaanyát alakító Cameron Diaz volt:

Ráadásul a készítők a musical műfajt sem vették komolyan. A film fele Disney-meséket is túllicitáló, bosszantó giccshalom, amin a közönség többet sír, mint a Bambin és az Oroszlánkirályon együttvéve. A poénok többsége pedig pont arról szól, hogy a musical mekkora bóvli műfaj: a szereplők sokszor egy fura metasíkra terelve a történetet pont azon kezdenek el röhögni, hogy a beszélgetőpartnerük hirtelen énekelni és táncolni kezdett.

Egyáltalán nem lennék meglepve, ha az Annie a két elbukott Arany Glóbusz helyett csak két Arany Málnát nyerne: tényleg ez a tavalyi év legszörnyűbb remake-je, és Cameron Diaz is megérdemli a legrosszabb mellékszereplő díját.