A Parkoló egy olyan film, aminek a megvalósításában semmi kivetnivalót nem találok. Tényleg. Szépek a képek, jók a színészek, egyértelmű a cselekmény, nincsenek rettenetes dialógusok, nincsenek borzalmas poénok, reklámok, beleszuszakolt híres emberek, klipbetétek, közéleti témák, aktuálpolitikai utalások, vagy bármi olyan, amitől rögtön idejétmúlt, elcsépelt vagy csak nagyon fárasztó lenne. Nem egy rossz magyar film. Csak sajnos igazán jó sem.

És ez az igazán idegesítő benne, mert még mutogatni sem tudok senkire, hogy ki miatt nem tudom nyugodt szívvel ajánlani. Miklauzic Márton olyan operatőr, akire simán rá lehetne bízni bátrabb dolgokat, mint az S.O.S. Love vagy a 9 és ½ randi, a Parkolóban egy belvárosi, romos és szakadt üres telket képes úgy megmutatni, hogy ne legyen tőle minden néző szomorú. Testvére, Miklauzic Bence rendező is tudja, hova kell rakni a kamerát, meddig kell a szereplők arcába tolni, meddig lehet vele mocorogni, és pontosan mit kell mutatni, ha egy körúton száguldó Ford Mustangot szeretnénk bemutatni. Lengyel Ferenc (aki a forgatókönyvbe is besegített) morcos parkolóőrként kellően morcos, Szervét Tibor századjára is kellően keserű üzletember. Az egész egy profi vállalkozás, amit profin írtak meg, profin rendeztek meg és profin játszottak el.

Csak teljesen érdektelen.

Légiós, a morcos parkolóőr (Lengyel Ferenc) úgy tengeti az életét, mint egy Jim Jarmusch-filmben, a belváros foghíj-telken kialakított parkolóban megvannak a megszokott bérlők és a megszokott arcok, akik a lakókocsija körül lébecolnak. Esténként Légiós basszusgitározik és egy otthagyott laptopról ismeretlen tájakat vetít a szemközti falra. Minden nyugisan csörgedezik a maga medrében, amíg be nem dübörög a parkolóba Imre (Szervét Tibor), a keserű üzletember a makulátlan Ford Mustangjával és követeli, hogy hadd álljon be az egyetlen fedett helyre. A Légiós nem engedi. Imre meg nem hagyja magát, ezzel pedig elkezdődik egy olyan adok-kapok, bár inkább kapok, aminek során mindenkiről kiderül a piszkos vagy kevésbé piszkos múltja. Légióst nem hiába hívják így, és Imrének sem csak egy fura szokás, hogy öblögetés után kiköpi a kávéját.

És ezzel elkezdődik a szívós kisember és a minden erőforrás birtokában lévő nagyember ezerszer látott küzdelme, ami igazából nem vicces, de nem is túlságosan drámai. A két műfaj között libeg, ugyanúgy, ahogy a helyszíne és a környezete is valóságos és kicsit fantázia is. A filmbeli Budapest létezik, ilyen parkolók is vannak, de a figurák csak pont két fokozattal vannak eltúlozva ahhoz képest, hogy realistának lehessen őket nevezni – pedig van benne török büfés, taxis, munkaellenőr, elnyomott családanya, agresszív exrendőr és nyálkás ügyvéd is.

Sokkal jobban működne tévéfilmként, vagy egy tévésorozat első részeként a Parkoló. Ilyesmit a magyar HBO biztosan bekajálna, igényesen kivitelezett, pár helyszínen játszódik, és a végtelenségig folytatható, a szereplőgárdát igény szerint lehetne cserélni, bejöhetne egy gonosz parkolóőr, egy újabb nő, egy újabb szemét vendég, egy újabb old timer autó. A karakterei szimpatikusak, az ember nézné tovább még őket más helyzetekben is. Miklauzic eddig is főleg kisemberek kis sorsaival foglalkozott (ő rendezte az Ébrenjárókat és A zöld sárkány gyermekeit is), ebben a filmjében sincsen másképpen, de lehet, hogy most már léphetne egy nagyobbat és kiterjeszthetné az érdeklődési körét. Képességei bőven meghaladják az alapanyagait. Legközelebb mondjuk forgathatna egy filmet a Budapestet ellepő kutyaapokalipszisről vagy egy Hortobágyra kerülő afrikai focistáról.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!