15 év nagyon sok a filmiparban – ennyi idő alatt bálványok dőlnek, Oscar-díjasok tűnnek el a süllyesztőben, karrierek mennek gajra. A Wachowski-testvérek esetében igazából az a furcsa, hogy még mindig a nagyok között játszhatnak, és 175 millió dollárt gombolhatnak le a Warnertől egy újabb szuperprodukcióra, a Jupiter felemelkedésére. Nem lepődnék meg, ha utoljára.

A testvérpár 2000 elején volt a csúcson, az egy évvel korábbi Mátrix után, aminek fénye még a Star Wars állócsillagát is elhomályosította (jó, éppen akkor rúgta el a pöttyöst a Baljós árnyak, így nem volt olyan nehéz), és mindenki úgy várta a folytatását, mint a négynapos hétvégét. Az azóta eltelt 15 évben Larry Wachowskiból Lana lett, a The Wachowski Brothersből The Wachowskis, a tehetségből meg giccses maszatolás.

és mindig ugyanazért: elvesztek a külsőségekben. A Mátrix 2-3-ban a cselekménynél fontosabb volt a lassított kungfu meg az, hogy hány Smith ügynök mocorog egyszerre a képen, a Speed Racer – Totál turbó steril csillogása nem mentette a butaságát, a Felhőatlasznak meg bár voltak jó pillanatai, sőt jelenetei, egy nagyon szép blöffként vonult sokak emlékeibe (és ki tudja, így is mennyit mentett rajta a társrendező Tom Tykwer).

A Jupiter felemelkedése alulmúlja bármelyik említettet. Itt Wachowskiék már tényleg mindent alárendelnek a látványnak, nem bíbelődnek olyan bosszantó hülyeségekkel, mint a történet koherenciája vagy a szereplők motivációi. A sztori szerint egy amerikai vécépucolólány, aki csillagász apja kedvenc bolygója után a Jupiter nevet kapta (óriási mákja volt, hogy a kedves papának nem a J1407b volt a kedvence) egy nap kozmikus konfliktus közepébe keveredik: megjelenik nála egy Caine nevű űrharcos, aki közli vele, hogy a lány egy űrnemes. Jupitert innentől kezdve saját céljaira akarja felhasználni egy rossz űr-Shakespeare űrdrámájából előlépett család, az Abrasax-família, aminek tagjai űrgótikus és űrklasszicista űrkatedrálisokban tengetik űrnapjaikat, természetesen az űr-politikaikorrektség jegyében körülvéve az űrmongoloid és űrnegroid nagyrassz űrképviselőivel. Három testvérről van szó: a velejéig romlott Balem Abrasax, a hedonista szépfiú Titus Abrasax (mondom, hogy Shakespeare) és Kalique „bocs a zavarásért, csak elmondok egy rakás háttérinfót, aztán már itt sem vagyok, mert nincs más szerepem a filmben” Abrasax. Hármójuk ármánykodásához persze Caine-nek is lesz egy-két szava, és egy nem túl potens űrrendőrség is beszáll az űri muriba.

Ennyiből is látszik, hogy a Jupiter felemelkedése nem komoly sci-fi, de ez egyáltalán nem gond, a Star Wars sem volt az, és az űropera is teljesen legitim műfaj. Viszont ezt a zsánert is tönkre tudja vágni, ha nincsenek szerethető karakterek (hogy mást ne mondjak, a főhőst lóbőrként rángatják végig a filmen az érte viaskodó frakciók, egy robotporszívó több önállóságot mutat, mint vécépucolónk), és ha a jelenetek szinte teljesen ötletszerűen követik egymást csak azért, hogy bemutassák, mennyi ötletük volt az alkotóknak. Hát még ha ez a sok ötlet mind ismerős. Wachowskiék nyúlnak a Sárkánydárda krónikáktól a Flash Gordonig mindenhonnan, még saját maguktól is. Itt egy kis Mátrix-utánérzés, ott egy kis Gyűrűk Ura, aztán hopp,

jön egy Brazil-tribute egy űrokmányirodával (hogy nyilvánvaló legyen az utalás, az egyik hivatalnokot Terry Gilliam játssza), és így tovább.

Saját világot alkotni nagy ziccer volt a testvérpárnak, de a végeredmény egy debil, átgondolatlan katyvasz lett, ahol antigravitációs cipővel koriznak a levegőben, de a rabokat azért vasrácsokkal fedett gödörbe zárják, és ahol évtizedeket fiatalodni csupán egy langyos fürdő kérdése, de a hivatali okmány egy böhöm fémlap. Ebben a katyvaszban egydimenziós jellemek mondanak olyan okosságokat, hogy „az evolúció célja a profit”, és mivel fordulatok sem nagyon vannak, a sztori legizgalmasabb kérdése leginkább az, hogy a Caine egykori mentoraként mellékszereplő Sean Bean itt is meghal-e, mint oly sok filmjében.

A színészek is csak szenvednek a zöld háttér előtt. A Jupitert játszó Mila Kunisnak csak kisebb villanásai vannak (mást nem is enged neki a szkript, hiszen piknikes pokrócként vonszolják ide-oda az univerzumban), Caine szerepében Channing Tatum pedig mintha folyton a gázsira gondolna, bár egykedvű arckifejezéséről elég jól eltereli a figyelmet röhejes műfüle és egy olyan szemkontúr-szakáll kombó, amilyen utoljára Ken Marshallnak volt a Támadás a Krull bolygó ellen című B-filmben vagy harminc évvel ezelőtt. A legfájdalmasabb azonban Eddie Redmayne-t látni Balemként: ahhoz képest, hogy egy másik filmért épp most jelölték Oscarra, karikatúragonosza a legalsó ligákat idézi, arckifejezése pedig egy olyan emberét, aki most tudta meg egy biopszia lesújtó eredményét.

A Jupiter felemelkedése a tavalyi év egyik legrosszabb filmje, A hetedik fiú párja, csak nem fantasy, hanem scifi díszletekkel. A történetmesélés megcsúfolása üres karakterekkel, amikre jó színészeket pazaroltak el. Persze, káprázatos a látvány, de az is, ha folyamatosan az ember szemébe vakuznak. Nagyjából annyira is élvezetes a film. Ha így folytatják, a Wachowskiknak nincs még 15 évük a filmiparban.