Ha Anders Thomas Jensen forgatókönyvet ír, és Susanne Biermegrendezi, akkor az nagyjából egy olyan dolog, amire az ember már a bemutatón sorban áll. Kevés ilyen megbízhatóan jó alkotó van, mint ők, főleg ha valaki amúgy is szereti a dán filmeket. Bier soha nem nyúl könnyű témákhoz, és általában minden filmjében darabjaira szedi a lélek működését, sokszor szájbarágósan, de soha nem hatás nélkül. Új, Második esély című filmjében azonban a kezdetektől inkább sokkolni akar. Már a film elején egymásnak feszül két sarkosan ellentétes világ: Andreas (a Trónok harcából is ismert Nikolaj Coster-Waldau), a nyomozó, és felesége, Anne (Marie Bonnevie), akik a skandináv kényelem legfelsőbb fokán élnek egy tengerparti luxuslakásban újszülött gyerekükkel. És ott vannak a koszos junkiek, akikhez Andreas helyszínelésre érkezik, és akik egy szekrénybe zárva tartják a szintén pár hetes reszkető, saját szarában fetrengő csecsemőjüket.

Andreas felveti a hatóságoknak, hogy a gyereket el kellene venni a drogfüggő szülőktől, és főleg az agresszív, bűnöző apától, aki még magáról sem tud gondoskodni. A hatóság válasza az, hogy a gyerek nem éhezik, és innentől nem számít, hogy a legmélyebb pokolban kell felnőnie. Tény, hogy Sanne, az anyja, a vadállat pasiját kicselezve igyekszik gondoskodni gyerekéről. Andreas azonban meg van róla győződve róla, hogy a baba veszélyben van, és ő maga mindent megtesz, hogy saját, Ralph Lauren rugdalózóba bújtatott kisfia mindent megkapjon. Andreas imádja, próbálja levenni a terhet kikészült, ám szülés után is is tökéletes alakú felesége válláról, egész éjjel mászkál vele, amíg egyszer csak a baba meg nem hal minden anya rémálma, a hirtelen bölcsőhalál miatt. Próbálják újraéleszteni, de nem sikerül. A szüléstől érzelmileg amúgy is instabil Anne sokkot kap, próbálja szoptatni a halott gyereket. Amikor végre elalszik, minden néző számára egyértelmű lépés következik: Andreas elmegy a junkiekhoz, és amíg azok drogmámorban fetrengenek, kicseréli saját halott gyerekét az övékre. Kicsit még szarral is összekeni az otthagyott, halott fiát.

És itt kezdődnek, a morális dilemmák, és itt válik érthetővé a film címe is. A gyermekét elvesztő szülők és a borzalmas körülmények közé született kisbaba is kapnak még egy második esélyt az életben. A nagy kérdés azonban, hogy lehet-e egy ilyen eséllyel élni? Sokan tartják nagyon elhibázott forgatókönyvi húzásnak a gyerekcserét, de nekem teljesen belefér, hogy sokk hatására, megfelelő morális meggyőződéssel alátámasztva el lehet ilyet követni. Csakhogy, mint az egy normális embernek egyértelmű, egy gyereket nem lehet csak úgy egyszerűen kicserélni. Mert attól az még egy másik gyerek, nem a saját, amelyik meghalt. És amire Andreas nem számít, hogy egy anya akkor is felismeri a saját gyerekét, ha történetesen lövi magát.

Az viszont már kevésbé jó húzás, hogy miután a megzavarodott Sanne jelenti a rendőröknek, hogy gyereke eltűnt, viszont aki ott van helyette, az nem az övé, az esetet éppen Andeas és nyomozótársa, Simon (az egyik legismertebb és legjobb dán színész Ulrich Thomsen ) kapja. 

A film végig nagyon fontos kérdéseket vet fel. Ki dönti el, hogy ki a jó anya? Ki dönti el, hogy a gyereknek tényleg az anyjánál van-e a legjobb helye? Miért nem lépnek közbe a hatóságok, amikor szükséges? Jobb anya tud-e lenni egy tanult, jómódú, középosztálybeli nő, mint egy lecsúszott, drogfüggő? Kihez fordulhat egy nő, ha szülés utáni depresszióval küzd, amiről még ma is a társadalom nagy része azt gondolja, hogy hiszti? Mit tehet egy nő, ha retteg, hogy nem lesz jó anya? Miért nem meri magának bevallani, ha legszívesebben bedobná a csecsemőjét a sarokba, és visszamenne a régi életébe? Folyamatosan záporoznak a kérdések a film közben, ezért is érthetetlen, hogy a rendező miért nem ad időt, hogy gondolkodjunk rajta. Képileg ugyanis a film annyira sokkol, hogy sokszor fizikailag rosszul voltam, és attól féltem, hogy belehányok az előttem ülő nyakába. Moralizálni se ideje, se kedve az embernek. A Második eséllyel a rendező célja kizárólag a sokkolás, néha ráadásul meglehetősen demagóg formában.

Egyedüli gyengédség a filmben az apa, Andreas szerepe. Ő tart ki mindvégig amellett, hogy a kisbaba nála jobb helyen van, imádja, gondoskodik róla, ragaszkodik hozzá az első perctől kezdve, ahogyan saját gyerekével is tette. Az apai érzelmeket szépen mutatja be a film, az anyák és apák azonban nem mindig úgy működnek, ahogyan azt gondolnánk. Ez derült ki a film későbbi eseményeiből is, amit most nem akarok elspoilerezni, bár hatalmas meglepetés nem lesz. 

A Második esély egy profin összerakott, de nem szerethető film, mint ahogyan egyre kevésbé szerethető Susanne Bier maga. Amit a kezdeti dogma-filmjeiben, a Testvéred feleségét-ben, vagy akár az Esküvő után-ban Mads Mikkelsennel még tökéletesen csinált, azt mára nagyrészt kiirtotta magából, és elkezdett mérnöki pontossággal rendezni. Túl szabályos, túl korrekt, túl modoros, és feláldoz mindent, a tökéletes forgatókönyv oltárán. Ilyen volt már az Egy jobb világ is, amiért megkapta az Oscar-díjat, így joggal gondolhatta, ez a jó irány. Az Egy jobb világ azonban még adott teret és időt a nézőnek is, a Második esély már nem.

Míg a tavalyi aktuális dán sztár film, a Vadászat szinte az ember bőre alá hatolt, és Mads Mikkelsen minden mozdulatával együtt tudtam élni, addig Susanne Bier a léleknek semmit sem ad. A filmen kívüli, passzív szemlélővé válunk csupán, és ez legalább annyira fájó, mint a kérdések, amelyek felmerülnek.