Éreztem, hogy baj lesz, amikor kiderült, hogy van egy film, aminek a premierjére el kellene  mennem, mert a film a dobolás és a zenészlét köré épül. Nehezemre is esett a történetre fókuszálnom, de ennek több oka is van. Az egyik, hogy 8 éves korom óta püfölöm én is ezt a hangszert, és így egy csomó dolog rögtön feltűnik, ami a legtöbb ismerősömnek nem. Ők egyébként a Whiplashről ugyanazt a rém idegesítő kérdést teszik fel, mint az a random mellém keveredő arc, aki egy koncert közben azt üvölti a fülembe hogy 

A másik ok, hogy egy ideig jómagam is próbáltam különféle felsőoktatási intézmények keretein belül foglalkozni a zenéléssel, de valahogy nem illettünk egymáshoz. Nekem nem vált be, hogy tanterv szerint haladjak, mert nem éreztem azt, hogy a nagy loholásban megemészteném a tananyagot, ami egy tökéletesen egészséges lustasággal vegyítve halálos elegy egy intézményben, ahol szigorú követelmény alapján haladnak. Így amikor megnézek egy ilyen filmet, mindig szomorúan konstatálom, hogy vannak akik egy életet úgy zenélnek végig, hogy egyáltalán nem élvezik a zenélést, és elszaladnak a fontos pillanatok mellett, mert a követelmény alá rendelnek mindent. 

Innen már gondolom világos, hogy ez a cikk nem a film iránti zabolátlan rajongásról szól, de pár dolgot azért sikerült észrevennem és értékelnem. A film egészével kapcsolatban kiemelhető, hogy bemutatja, milyen áldozattal jár, ha valaki  elhatározza, hogy zenész lesz, pláne ha egy olyan műfajban, mint a magas technikai elméleti és technikai tudást igénylő dzsessz. Az emberek koncerteken – ideális esetben – a kész produkciót látják, így jó, hogy van egy film, ami a zenészek mindennapos őrlődésével és bizonytalanságával foglalkozik, és nem úgy állítja be a színpadra vezető utat, hogy valaki próbál hármat hétvégén, felmegy a színpadra és aznap már három nővel hál. Itt ráadásul az egyetlen nőt is elkergeti maga körül, úgyhogy extrán hiteles! 

1. A film tele van nemcsak vizuális, de tartalmi problémákkal is.

Értem, hogy ez nem dokumentumfilm, de mivel a dzsessztörténet valós alakjai megjelennek említés szinten a filmben, beárnyékolódik az a szándék, miszerint a filmet teljes egészében fikciónak szánták. Sok emberben olyan sztereotípiákat erősíthet meg, amiket pont, hogy oldani kellene. Például, hogy egy zene akkor értékes, ha tele van verve hangokkal. Biztos vagyok benne, hogy az ilyen jellegű filmek tehetnek arról, hogy a Dream Theaternek még mindig annyi rajongója van. 

2. Berögzült hülyeség az is, hogy ha az ember kitartóan gyakorol, és gyötri magát, akkor „befut”, meg lesz az életében egy olyan csattanó, amiben lejátszik egy dobszólót.

Először is, a zenélés nem feltétlenül leányálom, de ha az ember leporolja a sztereotípiák által lerakódott és megkötött mocskot, akkor a zenélés egy mindent megrengető örömforrás tud lenni. Igen, a gyakorlás is. A film jellege sajnos sokat elárul a mai átlagzenész gondolkodásáról a zenével kapcsolatban: az emberek elsősorban befutásról, meg karrierről álmodoznak és nem képesek olyan dolgokat értékelni, ami már alapból keveseknek adatik meg. Egy lemezt összerakni, megírni, eljátszani, gyakorolni hatalmas élmény tud lenni, ha nem azzal van elfoglalva valaki, hogy loholjon előre, meg azt lesse, hogy mit szólnak a kritikusok, elmegy-e belőle ötezer példányt, meg hogy azzal a rohadékon idegesítse magát akinek valamiért jobban megy a szekere. A zenéről ilyen módon kommunikálni legfeljebb sportolókkal lehet.

3. A Whiplash a fehér amerikai felső középosztály szemüvegén keresztül mutatja be dzsesszt.

Próbálom a punk haverjaimnak magyarázni, hogy a dzsessznél punkabb dolog soha nem volt, és senki nem élt intenzívebb életet a dzsesszzenészeknél Buddy Boldentől, Parkeren át Pastoriusig. A faji megkülönböztetés elleni harc nem abban merült ki, hogy felraknak egy antifasiszta felvarrót, hanem félholtra verték őket az utcán. Bessie Smithnek el kellett kergetnie a KKK-t, akik azt tervezték, hogy megostromolják a koncertjét, Billie Holiday pedig kiütött két fehér tengerészt, akik röhögve lehamuzták. A zenészeket a szegregáció idején nem engedték be a hotelekbe, és általában a földön aludtak valakinek a lakásán, pont úgy, mint bármelyik punk zenekar a mai napig.

A szórakozást, és önpusztítást is magasabb szinten űzték. Minden zenész, akire hivatkoznak, heroinfüggő volt. Ez a kannás borhoz, füvezéshez, de a még a speedhez képest is egy másik szint. Szóval próbálnám ezt elmagyarázni, de erre jön még egy film, ami megint az éttermek és a nagy hangversenytermek kontextusába helyezi ezt a zenét, ami már egy steril, kiherélt és  modoros változata annak, ahonnan az eredetileg indult. A nép sírásából egy elit fanyalgása lett. 

4. A szereplőválogatás is hagy némi kívánnivalót maga után.

Elképesztő, hogy egy ilyen költségvetésű filmnél nem találtak egy rendes dobost, aki színészként is megállja a helyét. Példának Dexter Gordon zseniális alakítása jut eszembe, a ‘Round Midnight című filmből. A Whiplashben bezzeg nemhogy a főszereplő, de még a statisztáknak castingolt, állítólag vérprofi dobosok is kinézetre kerültek be a filmbe, mintha egy fiúcsapat castingján kiesők közül kiválogatták volna azokat, akiknek volt már dobverő a kezükben, és mindegy, hogy csapkodnak, mint ponty a szatyorban. Az egész film alatt olyan érzésem volt, mint amikor szegény koldusok tenyerelnek a billentyűkön a Népliget metróállomás aluljárójában, miközben bömböl a szintiből egy előre beprogramozott darab. 

Ha üvöltesz, mint a barom, hogy GECI!!!! és közben ütöd a dobot, mint az állat, nem fogsz gyorsabb swinget játszani. Elsősorban azért, mert már évtizedekkel korábban rájött pár fondorlatos zenész, hogy ha nagyon gyorsan akarsz játszani egy hangszeren (legyen az akár a dob), ahhoz először lassan, stabilan kell játszani a gyakorlatokat, hogy a mozdulatsorok rögzüljenek. A dobolás éppúgy a fizika szabályaira épülő tevékenység, mint például a foci. Ha a filmben látottaknak megfelelően akar valaki gyorsabban swinget játszani, az olyan, mintha úgy akarna dekázni, hogy belerúg teli rüszttel a labdába, és üvölti utána, hogy GECI!!! amikor elszáll. 

Van a film végén egy rész, amikor a zenekarvezető azzal szívatja meg a dobost, hogy ismeretlen darabba kezd. Az improvizáció nem a 2014-es év újítása. Számtalan műfajban és kultúrában alkalmazzák évszázadok óta. Ha valaki a legjobb amerikai konzervatóriumban tanul, és fix tempóban lévő darabra képtelen ráhúzni egy swing alapot (akár, csak hogy végigkamuzza azt), akkor érdemes körbenézni, hogy melyik rokona tolhatta be az intézménybe. 

A filmben van egy apró zenetörténeti bukfenc is. Charlie Parker cintányéros sztorija kicsit szabadosan lett kezelve. A cintányért valóban kihajította Jo Jones (nem összekeverendő Philly Joe Jones-szal), de Charlie Parker életét a rendezőnél komolyabban kutató emberek mind egyetértenek abban, hogy nem a fejéhez vágta hozzá, hanem ledobta a földre, a lába elé. Ez csak annyiból érdekes, hogy a filmben fejmagasságban repkednek a tárgyak, ami nyilván erre utal – a zenekarvezető el is meséli a sztorit, kiemelve, hogy a tányér majdnem levágta Parker fejét. A másik, hogy igen, Charlie Parker, és Louis Armstrong valóban megújította a dzsesszt. A filmet záró dobszóló viszont csak ezerszer elpuffogtatott kliséket tartalmaz, és innovációnak nyoma nincs benne.

Ha valaki kíváncsi arra, hogy hol tart most a dobolás, vagy a dobolás általánosságban érdekli, inkább a neten keresgéljen, és tájékozódjon, továbbra se Hollywoodból szerezze be az információkat. A cikkbe beágyazott videókon olyan mai, innovatív zenészek láthatók, akikkel nem üvöltözött senki zeneiskolában, nem vágtak a fejükhöz semmit, egyszerűen csak leültek a dobhoz, és mentek a saját fejük után. Ezt tanácsolom azoknak is, akiknek a film nem hozta meg a kedvét a doboláshoz.