És az utóbbiban mindkét előbbiben lesz bőven részünk, mert a Whiplash az a fajta film, ami leginkább egy olyan karambolra hasonlít, amit a rémálmainkban szoktunk látni: amikor ülünk a kormány mögött, látjuk, hogy jön szemben a kamion, és az autónk nem reagál semmire. Damien Chazalle filmjéből mi csak kikászálódni tudunk a végén, totálkárosan.

Azzal mindenki, aki valaha olvasott filmes sajtót, tisztában van, hogy az Oscar-jelölésekhez protekció kell, lobbi és temérdek mennyiségű pénz és befolyás. De néha vannak olyan filmek, amik átcsúsznak a szűrőn, és tényleg megérdemlik, hogy ott legyenek az év állítólagos legjobbjai között. A Whiplash ilyen. Ilyen elemi erejű, friss, izgalmas, idegtépő, katartikus filmet rég nem termelt ki magából az amerikai filmgyártás, legyen szó függetlenfilmekről vagy a mainstreamről. Pedig dzsesszzenészekről szól.

Pontosabban egy fiatal dobosról (Miles Teller) és egy konzervatóriumi tanárról (J.K. Simmons), vagyis arról, hogyan próbálnak ölre menni egymással azért, hogy a srácból zseniális dobos legyen. Ez borzalmasan hangzik, mármint borzalmasan közhelyesen, volt száz ilyen film, amikor valaki próbálja nem feladni a munkáját, miközben egy sültbolond ordítozik vele, hogy aztán a végén összeboruljanak/egyikőjük egy koporsóban végezze. Ilyen a Full Metal Jacket első fele, a DeNiróval készült Férfibecsület vagy a Biloxi Blues Christopher Walkennel.

És ilyen a Whiplash is, de ha ezekhez a filmekhez hasonlítom, akkor a kutya nem akarná megnézni. Mert a filmnek nem a története az erőssége, hanem az a ritka, baromi erős rendezői jelenlét, ami generációként csak elvétve szokott felbukkanni a moziban. Ilyen volt Martin Scorsese az Aljas utcákkal, amikor megmutatta azt, hogy popzene és a tengelyéből kibillentett kamera is tud úgy történetet mesélni, mint egy komoly monológ. Ilyen volt Paul Thomas Anderson a Boogie Nights-szal, aki összegyúrta egybe Scorsese-t, Altmant, Ejzenstejnt, és még egy rakat más rendezőt a filmtörtélemből és huszonhét évesen csinált egy Nagy Filmet a hetvenes évek pornóiparáról. És most itt van Damian Chazelle, ez a teljesen ismeretlen nevű rendező, aki két csodálatos színésszel és a végig kézben tartott, kitalált, előre megtervezett, precíz és elsöprő lendületű rendezésével képes volt az év legizgalmasabb filmjét megrendezni egy zenészről és tanáráról.

Mert ő nem úgy gondolkodik, mint egy tévés rendező. Amikor egy jelenetben egy zenekar próbál, akkor nem azt mondta a forgatásnál, hogy jó, lerakunk egy kamerát balra, egyet jobbra, egyet szembe, aztán majd összevagdossuk pattogós zenére, hanem storyboardot rajzolt, és úgy fogta fel őket, mint akciójeleneteket, ahol igenis fontos, hogy mit látunk, hogyan látjuk, merre mozog a kamera, milyen képet milyen követ, és általában, milyen a ritmus. Képzeljünk el autósüldözéseket, autók helyett szaxofonokkal. Ilyen tempóban pörög a Whiplash.

De egy tehetséges rendező, aki uralni tudja a film nyelvét, nem érne semmit, ha nem lennének tökéletes szereplői. Vannak. Miles Teller már évek óta az amerikai függetlenfilmek fiatal császára, aki idén a Fantasztikus négyes új változatával talán végre be fog törni Hollywoodba. Miles egy igazi kis takony a filmben. Pattanásos, a haja zsíros, a pólója szakadt, öntudatos, ambiciózus, de nincsen tisztában azzal, hogy ami az álma, az mit fog megkövetelni tőle. Vele szemben pedig ott áll J.K. Simmons, aki játszott már kedves embereket (ő volt Juno apja), vicces embereket (az értetlen CIA-főnök az Égető bizonyítékban), szemét-vicces embereket is (J. Jonah Jameson az előző Pókember-filmekben) és pszichopatákat (az Oz című sorozat neonáci bandavezére), de mintha egész életében Terence Fletcher szerepére várt volna.

A zenetanárként Simmons teljesen Teller ellentéte, kopasz, az erei úgy dagadnak a halántékán, mintha Frankenstein szörnyeként varrták volna össze, csak feketében jár, az arca olyan, mint ami már megereszkedett a rengeteg ordibálástól, egyenesen jár, pontos és egy vadállat. Tud kedves is lenni, de csak azért, hogy olyan információkat húzzon ki másokból, amiket fel tud használni ellenük. Tud emberinek is tűnni, de csak azért, hogy manipuláljon másokat. És tud gonosz lenni, igazi, feketelelkű gonosz. Több remek monológja is van Simmonsnak a filmben, de a legszívbemarkolóbb az, amikor kifejti, nem létezik károsabb kifejezés annál, hogy „szép munka”.

A Whiplash nem szép munka. Hanem fantasztikus. Nehéz visszaadni szövegben, hogy mi annyira erős benne, de pont ettől annyira tökéletes: hogy elmond úgy egy történetet, ahogy azt a műfajának illik. Nem egy megfilmesített rádiójáték, nem egy képekkel illusztrált hangoskönyv. Hanem egy film. És az ilyen filmeket látni kell újra és újra.

Háromszor láttam már moziban a Whiplasht. Mindháromszor azt gondoltam, hogy azonnal újra tudnám nézni. Pedig nem szeretem a dzsesszt.