Nem kell tovább várni. A Liza, a rókatündérrel megérkezett végre az a magyar film, amire összeteszi a kezét a kritika, a szakma, amit meg lehet mutatni az összes külföldi havernak, a szülőknek, talán még a nagyszülőknek is, ha szeretnek kicsit véresebb sorozatot nézni, a film, amihez fogható nálunk még nem nagyon készült és nagy valószínűséggel nem is fog. 

A Liza egy Budapestre nagyon hasonlító Csudapesten játszódik, valamikor a hatvanas-hetvenes évek környékén, de egy alternatív univerzumban, ahol a Kádárhoz nagyon hasonlóan beszélő ember papol a kapitalizmus építéséről a rádióban, ahol az Erzsébet téri buszmegállóból hamburgeres lett, és ahol foci helyett a hoki a nemzeti sport. Ebben a világban él Liza, a szende ápolónő, aki a japán nagykövet özvegyénél szenved. Hat éve megjelent nála egy japán énekes, Tony Tani szelleme, amit ő teljesen természetesen vesz, mert hát miért is ne jelenne meg neki egy japán énekes szelleme, ha pont az ő számaival tanítja japánul, és mellesleg Liza kedvenc szórakozása egy olcsó japán ponyvát olvasni. 

Minden szép és jó, amíg az özvegy hirtelen meghal. Végrendeletében annyit kér Lizától, hogy ne maradjon egyedül, és keressen magának társat. Aztán az összes szóba jövő kérő is meghal. Liza teljesen abban a meggyőződésben él, hogy el van átkozva, rókatündér lett, ezért minden férfi, aki beleszeret, halálnak halálával lakol. Meghalnak az utcán, meghalnak a randi után. Csak Magyarország egyetlen finn westernzene-rajongó rendőre tud életben maradni több szerencsétlen baleset ellenére. Tomy Tani viszont énekel rendíthetetlenül.

Hú, ez most így elég sűrűnek és lehangolónak tűnik, pedig nem az. A Liza, a rókatündér egyik legnagyobb erénye a sztorija, amiben van bőven erőszak és szex is, de legalább tűnik annyira könnyednek, mint egy esti mese, amiben néha kanyarokat veszünk és elkezdünk más szereplőket követni, néha pedig ezek a szálak nagyon vicces csúcspontokban érnek össze. Annyit mondok, hogy Szabó Győző, és akkor hagyjuk is ezt ennyiben.

A történeténél viszont sokkal nagyobb erőssége a vizualitása, mármint egészen pontosan az, hogy egy csomó viccet nem elmond, hanem megmutat. Sokan, köztük én is Wes Andersont kiáltottam, amikor megláttam az első képeket a Lizából, de a valóságban nagyon kevés köze van Ujj Mészáros stílusának a frissen Oscar-jelölt rendezőhöz, ha valamihez mindenképpen hasonlítani kellene, akkor egy kelet-európai Halottnak a csók jutott az eszembe. Az eredeti címmel Pushing Daises című sorozat volt az, ami keverte a cukiságot a horrorral, ott egy pitekészítőnek volt meg az a képessége, hogy ha hozzáért egy halotthoz, akkor feltámasztotta, ha még egyszer hozzáért, akkor örök nyugalomra helyezte. Abban a sorozatban is sorban hullottak az emberek, viszont annyira művi, cukormázas és abszurd volt, hogy senkinek sem tűnt fel. A Liza is hasonló hangulatú, hiába hullanak az emberek benne, annyira megnyerő a képi világa, hogy nem rezzenünk össze egyszer sem.

Persze a sztori és a képi világ nem érne semmit, ha Ujj Mészárosnak nem lennének ilyen bombajó színészei. Balsai Mónikáról én nem tudom, hogy hol bujkált eddig a vászon elől (vagyis de, a Társas játék egyik főszerepében a tévében), de most már egészen biztos, hogy nem fog visszajutni oda, a legnagyobb hülyeségeket is olyan komolysággal és elszántsággal tudja elsuttogni, hogy egy percig sem lesz modoros, amikor pedig egy jelenetben a japán erdőben tényleg rókatündér lesz belőle, akkor annyira félelmetes, mint egy igazi démon. Bede Fazekas Szabolcs tökéletes a finn dalokat éneklő, nevetségesen kis törölközővel zuhanyzó Zoltán rendőrként, aki egy idő után Liza lakótársa lesz, vele megjelenik Aki Kaurismäki hagyománya is, a szótlan, mozdulatlan, iszonyatosan vicces faarcú paliként. Ez egy olyan film, ahol Reviczky Gábor és Szabó Győző tényleg vicces. És ott van még az egyébként dán születésű David Sakurai is, aki Tomy Taniként először csak mérhetetlenül cool, aztán fenyegető jelenség, hogy a történet végére aztán tényleg félelmetes legyen. Képzelem, mennyire macerás lehetett Tani szerepére bárkit is találni, most viszont el sem tudnám képzelni, hogy bárki megfelelőbbet találtak volna rá.

Tökéletes film a Liza? Nem. Második megnézésre például egyértelmű, hogy elég komótosan indul be, és egy jó húsz percig még keveset mutat a vonzerejéből, Ujj Mészáros vagy a vágója vagy Andy Vajna keze pedig azt erőltette, hogy a bevezetésnél majdnem minden információt narrációban kapjunk, ettől kicsit hangoskönyves lesz a kezdése. De ez szinte semmit nem von le annak az értékéből, hogy végre a magyar filmgyártás kitermelt magának valamit, ami a széles közönségnek is értelmezhető, a retróhangulat ellenére friss, közben pedig remélhetőleg szórakoztatni tudja a filmbuzikat és a hébe-hóba moziba járókat is. Ha a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan volt a tavalyi magyar film, egyébként hasonló elszántsággal készült, fésületlen kisöccse, akkor a Liza, a rókatündér a selyemzakós báty, akit mindenki imád.