Húsz év telt el azóta, hogy Jesse, egy fésületlen amerikai srác (Ethan Hawke) rábeszélte Celine-t, a francia lányt (Julie Delpy), hogy szálljanak le az Eurorail vonatról és töltsenek el együtt egy estét Bécsben. Ez volt a Mielőtt felkel a nap, Richard Linklater egyik legismertebb filmje, amit aztán kilenc éves turnusokban folytatott: a legelső részben Jesse és Celine első bécsi éjszakáját mutatta be, ami úgy végződött, hogy senki sem tudta, találkoznak-e újra.

A találgatásnak vége lett, amikor 2004-ben megérkezett a Mielőtt lemegy a nap, amiben majdnem egy évtizeddel később megnézhettük, hogyan változtak meg: Jessie-ből író lett, Celine-ből pedig egy neurotikus nő, de egyikük sem tudta teljesen elengedni a bécsi éjszakát. A 2013-as Mielőtt éjfélt üt az óra idejére már kiveszett belőlük minden idealizmus, együtt éltek, gyerekeik is voltak, de már a gyűlölet határára sodródtak egymással, amit egy görög nyaralással próbáltak orvosolni. Hogy mi fog kiderülni 2022-ben róluk, azt senki sem tudja előre megmondani.

A Mielőtt-sorozatot Richard Linklater rendezte, de közben leszállította a közelmúlt amerikai filmgyártásának egyik legnagyobb teljesítményét is, a 12 év alatt forgatott, egy család, és azon belül egy fiú életét bemutató Sráckort (kritikánk erre), ami minden lehetséges díjat és kritikai elismerést besöpört (már amit a Birdmannek nem sikerült elhappolnia előle).

A vasárnapi Oscar-gálán is jó esélyekkel indult a legjobb film és a legjobb rendezés kategóriában, de végül a Birdman és annak rendezője, Alejandro G. Innaritu kapta a díjakat. A Sráckor egyetlen egy szobrot kapott, Patricia Arquette alakításáért a legjobb női mellékszereplő kategóriájában. Bár az is igaz, hogy Arquette köszönőbeszéde lett az idei Oscar legjobban kibeszélt pillanata.

A Sráckor ilyen értelemben a Mielőtt-sorozat tükörképe: nagyon sokáig benne fog maradni a közbeszédben, szakmai berkekben is és az utóbbi bő évtized krónikájaként is. Azért is hasonló a két film, mert a Mielőtt filmeket is 9 éves különbségekkel, ugyanazokkal a szereplőkkel forgatta Linklater, minden alkalommal nagyjából összesen két hétig. 

Amikor Marc Maron a podcastjában a rendezővel készített interjút, azzal foglalta össze a rendező munkáit, mintha az érdekelné őt a legjobban, hogyan navigálnak az emberek az idő múlásán át. Úgyhogy érdemes megnézni, hogy ez alatt a 20 év alatt mi történt Ethan Hawke-kal, Julie Delpy-vel és Richard Linklaterrel magával, mióta majdnem pontosan húsz évvel ezelőtt a Mielőtt felkel a nap debütált a berlini filmfesztiválon.

Julie Delpy

Ha volt a kilencvenes évek Franciaországának üdvöskéje, az minden bizonnyal Julie Delpy volt. A Párizsban született színésznő már 1986-ban is feltűnt a Rossz vér című kultikus Leos Carax-filmben és a második világháborús Európa, Európában, és a Tarantino producereként elhíresült Roger Avery is megtalálta a magyarul Döntő pillanat (angolul Killing Zoe) című bankrablós filmjéhez, de az igazi ismertséget Krzysztof Kieslowski Három szín-trilógiája hozta meg neki, annak ugyanis minden részében (Kék, Fehér, Piros) szerepelt, mint Dominique, a sorozat középső részében főszerepet kapó lengyel bevándorló felesége. 

A Mielőtt felkel a nap sikere nem jelentette azt, hogy egyből betört az amerikai piacra is. Ugyan az Egy amerikai vérfarkas Párizsban női főszerepét ő kapta meg, ezzel sem lett sokkal beljebb, a film megbukott, Delpy pedig sokáig jellegtelen B-filmekben tűnt fel. Celine-ként feltűnt Richard Linklater Az élet nyomában című zseniális animált agymenésében, ráadásul Ethan Hawke oldalán, majd nagyjából ekkor kapott egy visszatérő szerepet a Vészhelyzetben. Jim Jarmusch is megtalálta magának a Hervadó virágokhoz 2005-ben, de aztán a kevésbé jó választásai miatt inkább a Mielőtt-filmek szerzett nagyobb figyelmet.

A színészi munkájánál azonban sokkal érdekesebb, hogy Delpy elkezdett rendezni, az első komolyabb filmje a 2007-es Két nap Párizsban volt, az évődő párról szóló filmben Adam Goldberg volt a partnere, az öt évvel későbbi folytatásában pedig Chris Rock, mindkettőben ugyanazt a neurotikus női karaktert játszotta. A kettő között is saját magát rendezte a Báthory Erzsébetről szóló 2009-es A grófnőben, illetve a saját gyerekkora alapján készítette a 2011-es Francia hétvégét egy család nyaralásáról a hetvenes években. A következő filmje, a Lolo idén októberben érkezik.

Ethan Hawke

Ha Ethan Hawke nem szerepelt volna semmiben a Nyakunkon az élet után, akkor is legendás lenne. Zsíros hajával, a fura sűrűségű arcszőrzetével, flanelingjeivel és nagymonológjaival tökéletesen megtestesítette az X-generációt a nagyközönség számára (még ha a film eléggé felületesen is foglalkozott vele). Ez volt a legismertebb szerepe nagyon sokáig, annak ellenére, hogy a Holt költők társasága egy fontos mellékszerepét, illetve az uruguayi rögbicsapat repülőkatasztrófáját feldolgozó Életben maradtak főszerepét játszotta előtte.

Hawke karrierje a Mielőtt után nagyon érdekes kanyarokat vett, a kilencvenes évek végén játszott egy irodalmi klasszikus modern feldolgozásában (Szép remények), egy még ma is remek sci-fiben (Gattaca) és egy másik irodalmi klasszikus modern feldolgozásában (a Michael Almereyda-féle Hamlet). A 2001-es Kiképzéssel Denzel Washington oldalán viszont berúgta a mainstream ajtaját, a szerepéért Oscarra jelölték, innentől kezdve különféle jobb-rosszabb tipikus hollywoodi filmben is feltűnt (Életeken át, A 13-as rendőrörs ostroma remake-je), miközben megrendezhette a saját regényének feldolgozását (Mi a gond velem?, a második rendezése a nem sok vizet zavart Chelsea Walls után), szerepelhetett Sidney Lumet utolsó, zseniális filmjében (Mielőtt az ördög rádtalál).  Linklatert sem hagyta maga mögött, ha videokamerás kamaradrámáról (Visszajátszás) vagy egy botránykönyv megfilmesítéséről (Megetetett társadalom) volt szó.

Aztán a 2009-es Daybreakers című, amúgy elég szórakoztató vámpírfilmmel Hawke még jobban fejest ugrott a népszerű filmekbe, szerepelt a Sinister című horrorban, kivágták az Emlékmás-remakejéből, és elvállalt olyan szemeteket, mint A bűn éjszakája vagy a Versenyfutás az idővel. Viszont akármennyire is valami hulladékban játszik, rajta ez sosem látszik, sőt, kifejezetten jót tesz egy filmnek, ha feltűnik benne, A bűn éjszakája talán csak az ő jelenléte miatt volt nézhető. És ha ezek a szerepek megengedik neki, hogy Linklater bármilyen kívánságára ugorjon, mint a neki megint Oscar-jelölést jelentő Sráckor, akkor igazán nem panaszkodhatunk. Ráadásul Hawke a hűséges típus, mindhárom tavaly készült filmjét olyan rendezőkkel forgatta, akikkel már korábban dolgozott: az Időhurkot a Spierig-fivérek rendezték, akik a Daybreakerst, a Cymbeline-t a Hamletet jegyző Michael Almereyda, a Velencében szörnyű kritikákat kapó, drónpilótáról szóló Good Killt pedig a Gattacát rendező Andrew Niccol.

Richard Linklater

Hirtelen nem jut eszembe más rendező, aki ennyire lazán tudott lavírozni a mainstream és a független filmezés között, mint Richard Linklater. Talán David Gordon Green, aki két év különbséggel megrendezte a A bébisintért és a Joe-t, de ez a cikk nem róla szól. A texasi Austinban született rendező viszonylag későn, a húszas évei végén döntött úgy, hogy kamerát vesz a kezébe és megmutatja a világnak, hogy mi zajlik körülötte a fiatalokkal. Ebből lett az 1991-es Slacker. Aztán úgy döntött, megmutatja, hogy mi zajlott a fiatalokkal évtizedekkel korábban ugyanott, ez pedig a Tökéletlen idők lett, aminél kevés jobb film készült a suli utolsó napjairól. Az egy dolog, hogy a magyar címe ellenére mennyire tökéletes ez a film, de ez adta a világnak Matthew McConaughey-t és Ben Afflecket is. 

Harmadik filmje a szintén önéletrajzi ihletésű Mielőtt felkel a nap lett, Linklater elmondta, hogy egy hasonló történet esett meg vele és egy Amy nevű lánnyal, együtt járták az utcákat Philadelphiában egy éjszakán át. Az első filmmel ellentétben a rendező és Amy tartották egy ideig a kapcsolatot, de külön sodródtak. Linklater csak 2010-ben tudta meg, hogy Amy az első film forgatása előtt pár héttel meghalt motorbalesetben. A harmadikat az ő emlékének dedikálta.

A következő öt filmje nem is lehetett volna különbözőbb egymástól. A Naplopók a Slacker hagyományait követte, céltalan fiatalok céltalan életéről szólt. A Newton fiúk (Hawke-kal és McConaughey-val) az amerikai történelem legsikeresebb bankrabló-családjáról szólt, de kritika nem egészen tudott mit kezdeni vele. 

A kváziwesternt egy egészen radikális kísérlet, Az élet nyomában követte, amiben Linklater szinte teljesen leszámolt a történettel, a film csak különböző monológok, a létezésről szóló elméletek és néha teljesen értelmetlen kifakadások sorozata, amit utólag meganimáltatott, ettől az egész olyan, mint egy különösen durva kábítószer hatása alatt készített rajzfilm, amiben emberek kvantumfizikáról beszélgetnek. Ha elkapja az embert a hangulata, akkor nehéz abbahagyni, ha nem, akkor végtelenül idegesítő.

Az élet nyomában után egy másfajta kísérletezést próbált, a Visszajátszás egy háromszereplős (Hawke megint, Uma Thurman, Robert Sean Leonard), digitális kamerával forgatott, egy helyszínen játszódó kamaradráma, amihez szintén nem árt, ha rá tudunk hangolódni. Vagy ha ma nézzük, akkor vonz minket valami nosztalgia ahhoz a korszakhoz, amikor minden rendező úgy gondolta, hogy az ocsmány képet adó digitális kameráké a jövő.

Ezek után, 2003-ban jött ki Linklater legnagyobb pénzügyi sikere, a csak Amerikában 81 millió dollárt hozó Rocksuli, amiben Jack Black játssza a renegát zenetanárt, aki egy konzervatív zeneiskolában rockra tanítja a kis klambókat. Vagy a cuki kisgyerekek, vagy az akkor éppen csúcson levő Black miatt, de a film eszméletlenül sikeres lett, a kritika is szerette, állítólag idén érkezik a belőle készült sorozat.

Linklater ezek után nekiugott egy Walter Matthauval készült baseballos film remake-jének (Lássuk a Medvét!), egy, a gyorséttermek és az élelmiszer-feldolgozás szörnyűségeiről szóló tényfeltáró könyv feldolgozásának (Megetetett társadalom), és gondolom levezetésképpen Philip K. Dicknek (Kamera által homályosan), ráadásul Az élet nyomábanhoz hasonló rotoszkópos animációval és Keanu Reeves-szel a főszerepben. 2008-ban kicsit csorbult a dicsfénye, az Én és Orson Welles annak ellenére nem zavart sok vizet, hogy az akkori Disney-sztár Zac Efron játszotta a főszerepőt, és a kiváló Jack Black alakítás ellenére a Börni, az eszelős temetős sem volt különösebben emlékezetes, már ha a pusztító magyar címét nem számoljuk.

A Sráckor a lehető legjobbkor jött Linklaternek, amit azért vicces leírni, mert mégiscsak egy 12 évig készülő filmről van szó. Eddig egyértelműen a Mielőtt-trilógia volt a legnagyobb teljesítménye (szorosan mögötte a Tökéletlen idők), a Sráckorral viszont sikerült ötvennégy évesen megmutatnia a világnak a mesterművét, a filmet, ami egyesíti az összes vizuális védjegyét (a lazán andalgó kamera) a tematikus kattanásaival (az idő múlása), ráadásul olyan eljárással, hogy az mindenkinek a figyelmét felkeltette. És mivel pár kivétellel alig hasonlított egymásra két filmje (két Mielőtt-film között is hatalmas különbségek vannak stílusban), kíváncsian várjuk, hogy mit fog következőnek letenni az asztalra.