Egyáltalán nincsenek elájulva sem a nézők, sem a kritikusok Neill Blomkamp Rövidzárlat-omázsától, a Chappie-től. A dél-afrikai sci-fi rendező annak idején a District 9-nal tűnt fel és vált azonnal az újhullámos tudományos-fantasztikus korszak egyik kirakatemberévé. A kétségkívül fantasztikus District 9-t azonban a bántóan középszerű Elysium követte, most pedig a tudománytalan és egyáltalán nem fantasztikus Chappie-vel folytatta a sort.

Az új Alien-film előtt sokan már arról beszélnek, hogy Blomkamp elindult azon a lejtőn, amin számos nevesebb kultrendező is halad, anélkül hogy időben rájönnének: már régen abba kellett volna hagyni a filmezést, de azt mindenképpen, hogy trendi és újító rendezőként tekintsenek magukra. 

Megpróbáltuk összeszedni a modern filmtörténet tíz leglátványosabb lejtmenetét, vagyis olyan pályaíveket, amikor ifjú titánok kiemelkedő filmekkel mutatkoztak be, majd az erős kezdés után egymást alulmúló alkotásokkal folytatták a sort. 

 

Az alábbi listán rengeteg olyan rendező szerepel, akiknek egyébként rajongunk a filmjeiért, úgyhogy inkább arra voltunk kíváncsiak, hogy hogyan születhetett annyi kiemelkedő, mára kultstátusznak örvendő film a '90-es években és az ezredforduló után, és hogy ezek a rendezők az utóbbi években miért kezdtek el bántóan középszerű vagy egyenesen borzalmas filmeket gyártani. Kommentekben várjuk az olvasók saját listáját!

10. Oliver Stone

• csúcspont: JFK - A nyitott dosszié (1991)
• mélypont: Vadállatok (2012)

Stone már a '80-as években nevet szerzett magának azzal, hogy stabil minőségben szállította a politikai vagy háborús tematikájú filmjeit. A szakasz, a Tőzsdecápák vagy a Salvador után a '90-es évekre kicsit más vizekre is evezett, méghozzá hasonló sikerrel. A Doors zenekar életét feldolgozó filmben Val Kilmer remek Jim Morrison volt, a Született gyilkosok az évtized egyik legfontosabb kultfilmjévé vált, de pozitívan fogadták a Nixon elnökről vagy a Kennedy-gyilkosságról forgatott filmjét is. Az utolsó nagy dobása az amerikai futballt új szemszögből vizsgáló Minden héten háború volt 1999-ben, hogy aztán a ezredfordulóval a világ is fordult 180 fokot Oliver Stone-nál.

A Nagy Sándor, a hódító óriási bukta volt, ahogyan a Tőzsdecápák folytatásának sem volt igazán semmi értelme. Az igazi mélypont végül a Vadállatok lett, aminél sokadjára is bebizonyosodott, hogy Stone nem tud mit kezdeni a ponyvább thrillerekkel (lásd még Halálkanyar), ráadásul a World Trade Center vagy a George W. Bush életét feldolgozó W. is csúnya ballépés lett, így nem véletlen, hogy az utóbbi tíz évben inkább dokumentumfilmekkel foglalkozik. (SD)

9. Cameron Crowe

• csúcspont: Majdnem híres (2000)
• mélypont: Az igazi kaland (2011)

Cameron Crowe négy filmen keresztül kikezdhetetlen volt. A Mondhatsz bármit a nyolcvanas évek egyik pofátlanul őszinte romantikus komédiája volt, ami egy ikonikus pillanatot teremtett (Lloyd Dobbler, azaz John Cusack felemeli a magnóját a szerelme háza előtt, és ordít belőle a Peter Gabriel), pedig simán adhatott volna még legalább hatot. A Facérok egy vicces kordokumentuma lett a kilencvenes évek grunge-korszakának, olyasmi volt, mint a Nyakunkon az élet kicsit komolyabb és komorabb változata. A Jerry Maguire után mindenki komolyan vette színészként Tom Cruise-t megint, és egy pillanatra – akármilyen hülyén is hangzik ez 2015-ben – Cuba Gooding Jr.-t is. A Majdnem híressel pedig megvalósította minden újságíró álmát, és közönségsikert rendezett abból, hogy milyen volt újságírónak lenni, amikor ő volt az tizenöt évesen a Rolling Stone-nak. Mindegyik filmjében végigment egy szentimentális, sőt nyálas vonal, de elnéztük neki. Ahogy a teljesen felesleges Vanília égboltot, a spanyol Nyisd ki a szemed remake-jét is.

Aztán kijött az Elizabethtown, és vagy a világ lett cinikusabb az előző filmje óta (9/11 segíthetett), vagy felbukkant pár olyan filmes, aki hozzá hasonló filmeket csinált népszerűbben (lásd Zach Braff A régi környékkel), vagy már kifejezetten ósdi lett az a cukormáz, amivel megpróbált történetet mesélni. Crowe is érezhette, hogy megcsúszott, mert játékfilmek helyett ezután pár évig inkább zenés dokumentumfilmeket készített a Pearl Jamről és Elton Johnról. És mivel tért vissza a játékfilmekhez? Az igazi kalanddal, aminél egyszerűen nem tudok nevetségesebb, fehér felső középosztályosabb filmet mondani, ráadásul arról szól, hogy Matt Damon vesz magának egy állatkertet, és besegít ebbe Scarlett  Johansson is. A kutyát nem érdekelte Az igazi kaland, eredeti, még unalmasabb címén a We  Bought A Zoo (a kiszivárgott Sony-levelezésben a stúdió egyik fejese negatív példaként hozta fel ezt a filmet, hogy na ilyen soha a büdös életben nem szabad megint csinálniuk), és úgy tűnt, hogy Cameron  Crowe tényleg egy olyan rendező lett, aki zseniális dolgokat művelt egyszer, de képtelen volt bármit is változtatni magán. Következő filmje, az Aloha megint egy sztárparádé lesz (Bradley  Cooper, Emma Stone, Bill Murray), de kíváncsi leszek, hogy bárkit érdekelni fog-e egy kapálózó, lassan nyugdíjas ember ósdi filmje. (KD)

8. Bryan Singer

• csúcspont: X-Men 2 (2003)
• mélypont:  Az óriásölő (2013)

Talán senki sem gondolta volna, hogy a zseniális Közönséges bűnözők után Bryan Singer egy életre elhagyja az öldöklést, és soha többet nem forgat korhatáros filmet. Pedig ez történt, amikor 2000-ben kihozta az X-Men: A kívülállókat, a Marvel–Disney-dominanciát megelőző korszak legjobb szuperhősös moziját. A három évvel későbbi folytatás is abszolút sikernek bizonyult, és elnézve az ezt követő harmadik részt, illetve a két Farkas-filmet (tudjuk, Rozsomák), lehet, hogy jobb lett volna, ha Singer marad a mutánsoknál.

Ezt követően pár évvel megelőzte az újra felbukkanó náci tematika divatját Hollywoodban a szinte teljesen elfeledett Valkűrrel, de előtte megpróbálkozott Superman felélesztésével is. Nem sikerült neki, a 2006-os Superman visszatér irtózatos bukás volt, olyannyira, hogy hét évvel később megjelent Az acélember gyorsan rebootolta inkább az egész franchise-t. A mélypontot végül Az óriásölőnél érte el, aminek létezéséről szerintem csak nagyon kevesen tudhatnak, pedig 2013-as alkotásról van szó. Aztán az újrakezdett X-Men sikere után visszatért a mutánsokhoz, de az X-Men: Az eljövendő múlt napjai inkább csak egy látványos akciófilm, mint egy jól megírt szuperhőssztori erős karakterekkel. Hiába fektette le az X-Men-filmek alapjait Singer, érezhetően nem fekszenek neki azok a filmek, ahol ennyire nagyban kell gondolkodni. Arról nem is beszélve, hogy az egésznek már semmi köze sincs a képregényekhez. (SD)

7. Kevin Smith

• csúcspont: Shop-stop (1994)
• mélypont: Két kopper (2010)

Én elhiszem, hogy Kevin Smithszel tök nagyokat lehet spanglizni, biztos van egy csomó vicces sztorija csomó híres emberről, menne körbe a szmoki, ő meg mesélne arról, hogy ájult be egy piszoárba Ben Affleck még '97-ben, vagy valami hasonló marhaságot, és közben mindenki szuperül érezné magát. Csak filmet ne csinálna. Smith nagyon jól érezte magát abban az univerzumban, amit megteremtett magának a haverjaival a kilencvenes években (Shop-stop, Képtelen képregény, Dogma), aztán egy pillanatban azt gondolta, hogy az ő feje ennek az univerzumnak a gravitációs központja, és amerre billeg, az egésznek mennie kell. A Jay és Néma Bob visszavágnál már mutatkoztak a jelek, hogy Smith semmi másra nem képes, mint mocskos dialógusokat adni a szereplői szájába. Habár a Zack és Miri pornót forgat elvitte a hátán a két főszereplő (Seth Rogen, Elizabeth Banks) kémiája, a bérmunkában forgatott Két kopperrel teljesen lejáratta magát azzal, hogy filmrendezésre totálisan képtelen. 

Ez nem baj, felőlem csinálhatja élete végéig a Shop-stop variációit, de Smith a fejébe vette, hogy ő mostantól fasza rendező lesz. A Red State című horrorfilmje az indokolatlan kamerarángásai miatt annyira lett izgalmas, mint egy tál finomfőzelék, a tavalyi Tusk című horrorfilmje – amiben, ezt kapja ki mindenki, aki lemaradt róla: Justin Longot rozmárrá akarja változtatni a főgonosz – inkább furcsa kuriózumnak jó, mint filmélménynek. Hogy mennyire tájolta el magát, arról az mondja a legtöbbet, hogy Smith a következő filmjét a Tusk egyik mellékszerepet játszó, fullkreténre maszkírozott Johnny Depp által játszott karakterre építi. Úgy néz ki, hogy amin Smith egyszer röhög, azt le is forgatja. Csak nem látja, hogy nem röhög vele senki más. (KD)

6. Terry Gilliam

• csúcspont:  Félelem és reszketés Las Vegasban (1998)
• mélypont:  A zéró elmélet (2013)

Ha van olyan rendező, aki több mint két évtizeden keresztül szinte képtelen volt hibázni, az Terry Gilliam. A Gyalog galopptól a Brazilon át a Félelem és reszketés Las Vegasban-ig talán csak egy olyan alkotása akadt (Jabberwocky), amit kevésbé kedvelt a közönség. Gilliam egyedi képvilága és sajátos történetvezetése hamar komoly kultusz kialakulását eredményezte, hogy aztán az ezredfordulónál valami csúnyán elromoljon.

Való igaz, hogy a keményebb élethelyzeteket követelő történeteket könnyedebb mesevilágra cserélte Gilliam, de hiába jött ki ugyanabban az évben a Tideland és a Grimm, mindkettőnek csúnya pofára esés lett a vége. El is ment Gilliam kedve a könnyedebb meséktől, a 2009-es Doctor Parnasszus és a képzelet birodalmát ezért úgy várta mindenki, mint a messiást. Ez sem lett igazi siker, de itt kivételesen a bukás okát nem csak a rendezőnél kell keresni, akinek a forgatás kétharmadánál kellett kitalálnia, mi történjen a filmmel Heath Ledger sajnálatos halála miatt. Ezzel le is zárult Gilliam sikertelen mesetrilógiája, hogy aztán még nagyobbat boruljon A zéró elmélettel, ami csak egy csúf mostohagyerek az olyan sci-fi remekjeihez képest, mint a Brazil vagy a 12 majom. (SD)

5. Tim Burton

• csúcspont: Az Álmosvölgy legendája (1999) 
• mélypont: Majmok bolygója (2001)

Burtont mindenki imádta a '90-es években, mert az Ollókezű Edward után sorra gyártotta az egyszerre búskomor és vicces, családbarát horrorfilmjeit. Ezekben többnyire egy klasszikus mese volt a kiindulási alap, mindig egy festett képű, meg nem értett különc volt a főszereplő (kezdetben Michael Keaton, később Johnny Depp), aki folyton töklámpások, göcsörtös rémfák és romos kísértetkastélyok között bóklászott Danny Elfman zenéjére, és persze mindig felbukkant egy borzas hajú boszorkány (általában Burton felesége, Helena Bonham Carter) meg egy árva kisgyerek. Pont ahogy a rendező stílusát kifigurázó videókban. 

A siker nem volt véletlen: Burton a '80-as években pont azért lépett le a Disney-től, mert unta a rajzolói melót A róka és a kutyában meg A fekete üstben, és fel akarta végre építeni a saját gótikus mesevilágát, amire az animációs iparban egészen addig senki sem volt vevő, amíg el nem készítette Henry Selickkel közösen A karácsonyi lidércnyomást. A sok rémpofát és töklámpást egészen az Álmosvölgyig szerették a nézők, a Majmok bolygója ember-majom szerelmi szála viszont már sok volt, és a Halott menyasszony is csak azért lehetett sikeres, mert kinézetben és dramaturgiában is a Karácsonyi lidércnyomást másolta. A Csokigyárnál már a rendező fanatikus rajongói is érezték, hogy elveszett a varázs, az Alice Csodaországban pedig ugyan egymilliárd dollárt kaszált, de már csak árnyéka volt a régi Burton-filmeknek, akárcsak az Éjsötét árnyék és a Frankenweenie. Most pedig, hogy célegyenesben Burton Dumbó-filmje, egyértelmű, hogy ő az új George Lucas: a nagy stúdióknak egyedi hangulatú filmekkel hadat üzenő rendezőzseni vénségére a nagy stúdióknak gyártja az unalmas blockbustereket. (SzGy)

4. Barry Sonnenfeld

csúcspont: Men In Black – Sötét zsaruk (1997)
mélypont: Wild Wild West (1999)

Ha egyszer Barry Sonnenfeld meghal, kapkodni fognak az életrajzáért a könyvkiadók. Kis túlzással pornófilmek kameramanjából lett a Coen testvérek házioperatőre (Véresen egyszerű, Arizonai ördögfióka, A halál keresztútján), onnan pedig Will Smith házirendezője. És már első filmjében (Addams Family) megvolt a stílusa, a rajzfilmszerű, groteszk, energikus képei tökéletes szórakoztatóipari termékeket eredményeztek, a Men In Black első részéről pedig így 18 év elteltével simán ki lehet jelenteni, hogy klasszikus lett, legalábbis az a fajta klasszikus, amiről nehéz elkapcsolni, ha megy a tévében. 

És mivel követte Sonnenfeld a Men In Blacket? A kilencvenes évek egyik legnyomorultabb közönségfilmjével, a Wild Wild West – Vadiúj vadnyugattal, ami mai szemmel nézve kicsit olyan, mint egy borzasztó kultfilm, amit senki nem hajlandó újrafelfedezni, mert még viccnek is durva lenne. A rasszista, röhejes, zavaros, teljesen értelmetlen film majdnem odavágott Will Smith karrierjének is, Sonnenfeld meg csodafegyverből egyből kriptonit lett. Ezután még sorban lenyomott három rettenetet (Totál káosz, Men in Black 2., Rumlis vakáció), aztán úgy elmenekült a tévé világába, hogy csak 2012-ben, a Men In Black harmadik részével merte kidugni a fejét. Ami, azért ismerjük el, egyáltalán nem lett annyira rossz, mint mindenki várta volna, de kicsit szomorú, hogy egy ennyire tehetséges embernek az lett a dolga, hogy Will Smitht rendszeresen kihúzza a pénzügyi slamasztikából. Vagy Will Smith őt, ezt már nehéz megmondani. Sonnenfeldnek nincsen is tervben játékfilmje, de idén még odavághat egyet a jó ízlésnek a Beverly Hills-i zsaru tévéváltozatával, azt ugyanis ő fogja rendezni. (KD)

3. Robert Rodríguez

• csúcspont: Sin City (2005)
• mélypont: Sin City 2 (2014)

A mexikói származású, texasi fenegyereket a '90-es években Tarantino legjobb tanítványának tartották, főleg mert olyan filmeket jegyeztek közösen, mint a Négy szoba és az Alkonyattól pirkadatig. Csakhogy miközben az ezredforduló után Tarantino egyre inkább olyan művészi igényességgel kezdte összeollózni a kedvenc krimijeit, westernjeit és ázsiai akciófilmjeit, amivel megint sorra nyerte a komoly filmes díjakat az Oscartól a Golden Globe-ig, addig Rodriguez megrekedt a B-filmekért rajongó, pattanásos kamaszok szintjén. Aki kizárólag a bögyös csajok-ronda zombik-újrahasznosított videotékás filmek szentháromságában képes gondolkodni.

Persze minden csak nézőpont kérdése. A Rodriguez-rajongók szemében pont hogy Tarantino árulta el a barátját és a geek filmeket azzal, hogy a Grindhouse-ban a Halálbiztos már nem is volt igazi grindhouse szutyokfilm – ellentétben a zseniálisan gagyi, géppuskalábú zombivadász sztriptíztáncosnős Terrorbolygóval. A rossz nyelvek szerint itt kezdődött Rodríguez hanyatlása is: összejött a főszereplőnővel, Rose McGowannel, és hanyagolni kezdte miatta a családját (holott előtte a fia kedvéért forgatta le a Cápasrác és Lávalányt is). Az eleve baromságként tálalt Machete 1-2 csak a szutyokmozik szerelmeseinek jött be, a film noir feltámasztásaként ünnepelt Sin Cityhez pedig hiába készített 9 évvel később a folytatást, már a legfanatikusabb képregényrajongókat sem tudta  lázba hozni vele. (SzGy)

2. M. Night Shyamalan

• csúcspont: Jelek (2002)
• mélypont:  Az utolsó léghajlító (2010)

Szegény M. Night Shyamalan. Talán ő sem gondolta volna, hogy mára az internet kedvenc filmes céltáblájává válik, amikor 15 éve még az egész szaksajtó a Hatodik érzéktől volt hangos. Shyamalan évekig el tudta hitetni mindenkivel, hogy a sci-fi és thriller műfajt tök jól el lehet adni egy kis misztikummal és jókor, jó időben elhelyezett, egészen váratlan történeti csavarokkal. Ez működött még a Sebezhetetlennél, de akár még a Jeleket is mondhatnánk, ami nem volt kifejezetten jó film, de legalább a nézők szerették. Azóta semmi jó nem történt csóri Shamalamadingdong környékén.

A probléma valahol ott kezdődhetett, hogy egyre többen jöttek rá a Shyamalan-formulára, ami a Hatodik érzéknél még egészen újnak hatott. Ez még elment a Sebezhetetlenben, megmentette a Jeleket, és rendben volt A falu esetében, de a Lány a vízben-nél és pláne az Az esemény esetében az egész kezdett komédiává átfordulni, és már az elsőéves filmszakosoknak és hobbibloggereknek is nyilvánvalóvá vált, hogy ugyanazt csinálja minden filmjében: full random, logikailag megmagyarázhatatlan csavarokkal próbálja elfedni azt a tényt, hogy se történetet, se karaktereket nem tud rendesen bemutatni. Az egész végül Az utolsó léghajlítóban csúcsosodott ki, amiben a rendezőnek egy számára idegen műfajban kellett volna villantania, helyette egy életre hazavágta a hitelét Hollywoodban. A szarnak a pofont végül A Föld után című borzalommal adta, amiben megrendeztették vele a sztárszcientológus Smith család házi sci-fijét. (SD)

1. Wachowski testvérek

• csúcspont: Mátrix (1999)
• mélypont: Jupiter felemelkedése (2015)

Az 1999-es mozis év nemcsak azért volt emlékezetes, mert mindenki a Hatodik érzék filmvégi csavaráról áradozott, és az új Star Warst szidta a midikloriánok miatt, hanem azért is, mert a Mátrixban olyan brutális CGI-effektparádét láthattunk, ami még 15 évvel később is rendszeresen visszaköszön a blockbusterekben. Holott az addig jóformán ismeretlen Wachowski testvérek, a Bérgyilkosok című Stallone-film forgatókönyvírói semmi mást nem csináltak, csak jókor jó helyen mixelték össze a kedvenc animéiket néhány filozófiai és bibliai idézettel, na meg persze a Szárnyas fejvadász és a Neurománc óta tomboló, ezredvégi cyberpunkőrülettel. 

De hiába kapott két kasszarobbantó folytatást is a Mátrix, a testvérpár borzasztóan rosszul válaszolta meg az első részben feltett kérdéseket, a zöldre szűrt kungfubalett pedig a trilógia végére unalmassá vált. A Mátrix-epizódok közti dramaturgiai lyukakat betömő Animátrixban voltak ugyan jó villanásaik, de ez már csak a geeket hozott lázba, az íróként és producerként jegyzett V, mint vérbosszú pedig nem miattuk, hanem az eredeti Guy Fawkes-maszkos képregény, Alan Moore V-je miatt lett sikeres. A Totál turbó címmel bemutatott, habcsókfelhős giccsautóverseny még a 120 milliós gyártási költségeit sem hozta vissza, a Felhőatlasz csak egy szűk réteg számára lett kultfilm, a vécépucoló csillagközi királynőről szóló Jupiter felemelkedése pedig egyértelműen a mélypont a Mátrix atyjainak karrierjében. (SzGy)