Liam Neeson vészesen gyorsan halad azon az úton, aminek a végén nem Charles Bronson bosszúállójának joggal bronzba öntött szobra várja, hanem Nicolas Cage egy rémes parókában. Neeson 2008 óta nem kevesebb, mint kilenc olyan filmet forgatott, amiben egynél több embert kellett lelőnie vagy félig agyonvernie, mindeközben pedig olyan szomorúan néz a kamerába, mintha nekünk, nézőknek könyörögne, hogy szabadítsuk már ki ebből a pokolból. Az Éjszakai hajsza az a film, amiben az eddigi nyolc, szinte minden jellegzetessége megtalálható, de így sem lett jobb egy tucatkriminél.

Az ulitimate badass Liam Neeson-film főszereplőjének van valami múltbeli problémája, ami nem hagyja nyugodni, jelen esetben az a tény, hogy egy gyökér volt, és 25 (40?) éven át bérgyilkolt egy másik taplónak, akit a mocskosul megöregedett Ed Harris alakít, de most már nem csinál ilyet, hanem iszik, és ezzel egy másik klisét is kipipáltunk. Amikor a fia bajba kerül (ismerős motívum), akkor szolgálatba helyezi magát, vagy hogy is mondják ezt a pénzért gyilkoló szakmunkások egymás között, és segít, mert a vér az erős kötelék. Pedig a korábbi gyökérsége a családra is kihatott, a fia például szóba sem áll vele (megérkezett a negyedik sablon is). 

A nagy bajban persze jól jönnek Neeson nagyon különleges képességei, hiszen a gyerek (mit gyerek, van neki családja is, és limuzinsofőr) nem örökölte a Terminátor-géneket, és csak futni tud, meg ötpercenként rendőrséget emlegetni, amiről pedig minden átlagos kriminéző tudja, hogy nem jó ötlet egy olyan filmben, ahol az ír maffia feje a főgonosz. A film innentől kezdve egy 16 órás nagy rohanás története, ami során Neeson mindenkit lelő, akit le kell, és folyamatosan vezekel korábbi bűneiért, közben pedig van ideje telefonálni is egyet, mint az Elrabolva-filmekben. Nem vicc, ez a klisé is előkerül a fiókból. Amikor a menekülés közben időt szakít arra, hogy leüljön az ellenfelével beszélgetni egy étteremben, pont úgy, ahogy Al Pacino és Robert De Niro a Szemtől szemben című Michael Mann-remekben, akkor már hangosan röhögtem.

A film egyébként a látványvilágát tekintve olyan, mint egy akciófilmnek lennie kell a 21. században, a kamerát akcióközelben folyamatosan rángatják, így nem tudni, ki és mikor lő és sérül meg, Neeson szuoperközeliekben néz elszántan és nagytotálban lő szét komplett kocsmákat (plusz berendezés és alkalmazottak), de a film elején és végén kapunk pár, merészebb beállítást és kameratrükköt is, bár a Mátrixból ismert bullet-time effekt előrángatására értelmes magyarázatot nem találtam. A szereposztás tulajdonképpen kimerül az Ed Harris, Liam Neeson és a fiát alakító Joel Kinnaman (Robocop-reboot, The Killing cím sorozat) triójában, a többiek nem szerepelnek annyit a képernyőn (míg Neeson szét nem lövi a fejüket) hogy érdemlegeset alakítsanak. Na jó, Vincent D’Onfrio hoz egy közepesen sablonos nyomozót.

A nagy lövöldözés közben a főszereplőknek erkölcsi tanulságok levonására is van idejük, ilyenkor az egyébként sem száguldó tempójú film lelassul, álmosítóan unalmas lesz, és csak az menti meg, hogy az embert érdekli, hogyan jutunk el a nyitójelenetben lelőtt befejezéshez (tényleg, ha valaki izgulni akar, a 6. percig be ne menjen a terembe), és tényleg egymásnak esik-e a két nyugdíjas gazember a film csúcspontján.

Aki látta az Elrabolva-filmeket vagy legalább egyet az utóbbi hét év Neeson-terméséből, annak nem fog nagy meglepetést okozni az Éjszakai hajsza, aki pedig nem, de szereti a gengszterfilmeket, jobban jár a Francia kapcsolattal vagy a Szemtől szembennel. A film Amerikában csak szerény sikert tudott elkönyvelni, a magyarok azonban annyira imádják az öreg Liam Neesont, hogy nálunk a toplista élén nyitott a film, ahogyan a tévénézőket is meghódította: szombat este repülőgépes filmje, a Non-Stop volt a legnézettebb.